Ha már nagyon fáj az élet,
Fölkereslek újra téged,
Régi pajtás, mély vadon.
Feledem a mának gondját,
Álmok színes szárnyuk’ bontják
S fellélekzem szabadon.
Embereknek gonoszsága,
mely szívembe sokszor vága,
Engem ide nem követ.
Húz a szívem csak előre,
Majd keresek pihenőre
Egy mohlepett, vén követ.
Gond nem bánt, kín nem éget;
Hallgatom a szép meséket,
Miket suttog a patak.
Regél édes gyermekkorrul
S egyszerre csak könnyem csordul
Cseppjei sürün hullanak.
Forrás: A Természet 10.
évf. 2 sz. 1914. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése