Viktor Hugo: A nyomorultak

I.         Victor Hugo

II.

a)                 A regény tartalma

b)                Szerkezeti felépítés

c)                 A regény műfaja

d)                Szereplők – jellemek

III.      Összegzés

Viktor Hugo a francia romantikus irodalom legnagyobb hatású alakja, akit elsősorban regényíróként ismert meg a világ, pedig verseiben és drámáiban legalább olyan jelentőségű életművet hagyott hátra, mint regényeiben. Diadalútja a francia forradalomhoz kapcsolódik, hiszen az ott gyűjtött élmények gazdagabbá, életszerűbbé tették műveit.

A nyomorultak című regény a francia polgárság újkori történetét, küzdelmét mutatja be. A regényeposz egy volt fegyenc testi-lelki nyomorúságáról, egy közönyös, ellenséges társadalommal vívott harcáról szól. A gazdag képzelettel megfestett, finom lírával átszőtt mű lebilincselő kalandokkal tarkítottan meséli el a francia társadalomnak ezt a válságos korszakát, amikor az írók, a költők, a művészek, de szinte minden haladó szellemű polgár a barikádokon harcolt; azt, hogy egész Franciaország nyomorgott, s ez a nyomorúság hogyan változtatta meg az emberek erkölcsi és eszmei értékeit. Hugo a hatalmas történelmi regényben a bűn és bűnhődés, a morál és a társadalom viszonyának kérdéseit feszegeti, és kitartó hittel hirdeti, hogy a törvény betűjénél is erősebb az emberi igazság.

A hatalmas, nagyívű mű – a waterlooi csatától az 1830-as forradalom évéig mutatja be Franciaországot öt nagy részen át. A részek – a főszereplőket középpontba állítva – a regény alcímeit adják. A hősök jellegzetes romantikus karakterek, mindegyik főbb szereplő egy-egy tulajdonságot testesít meg. A szereplőket az események fordulataival mind jobban megismerjük, egyéniségük a mű végére válik teljessé.

A regény szerkezetét három tényező szabja meg. Hugo elsősorban romantikus regényt akart írni, ezért mindenütt az ellentétek kiélezésére törekedett, melyeket a párbeszédek fordulatával fejez be, vagy éppen félbeszakít, s közben téziseinek ad helyet. Így válik a regény a lélekábrázolás nagy színterévé. Az író minden társadalmi, gazdasági, politikai kérdésben hallatja szavát. Hugo nagy remeke, A nyomorultak, tézisregény, melyben a bűnös ember, az elítélt vétke megbocsátható, hiszen társadalmi helyzete, szegénysége, kiszolgáltatottsága vezette a bűnbe, de elég egy felkaroló ember segítő szándéka, hogy a „bűnös lélek” megtalálja a helyes utat, és életét a továbbiakban igazságosan, becsületesen élje. A megtisztulás után a főhős (Jean Valjean) áldozatos életet él, a közösséget szolgálja, és még az állandó üldöztetés is csak tovább erősíti hitét, hogy becsületesen éljen. Hugo ezzel a tézissel nemcsak francia problémát vet fel, hanem a világ lelkiismeretét akarja felrázni. Az író a valóságból vett alakjaival és azok cselekedeteivel tette művét hitelessé. Myriel úr romantikus alak: könnyelmű ifjúnak indul, és szent életű püspökké válik. A püspök és Valjean találkozása tipikusan groteszk: a meglopott püspök még azt is odaadja kifosztójának, amije megmaradt. Jóságával eléri azt, hogy Valjean jó útra térjen. Fantine sorsának bemutatásánál is Hugo szembeszáll kora társadalmi felfogásával, és azt mondja ki, hogy Fantine-nak az anyaság nevében kellett ledér életet élnie, hiszen otthon éhes gyermeke várta. Az író együttérzésünket nemcsak az elhagyott grisette, hanem a nyomorúságos sorsban élő asszony és gyermeke miatt kelti fel. Fantine találkozása Valjean-nal groteszk módon alakul, és életük összefonódása is sorsszerű.

A regény második része eposzi hangon mutatja be a waterlooi csatát. Előadásában keveredik az emlék és az írónak a csatatéren tett látogatásának benyomása. Elismeri az ellenfél bátorságát, de ezzel is a franciák nagyságát hangsúlyozza. Szinte meseszerűen mondja el az Orion hajó sorsát azért, hogy visszatérjen a főcselekményhez: Valjean ismét megszökik, útnak indul, hogy elhozza a Thénardier házból a kis Cosette-et. Cosette sorsát az író a kislány iránt érzett nagy szeretetével meséli el. A lélekábrázolásnak a legalaposabb, legnagyszerűbb formáját látjuk. A Gorbeau-ház leírásával Hugo visszaviszi az olvasót a romantika alvilági területére. Javert és Valjean párharcát detektívregényekbe illő fordulatokkal és a lelkivilág ismeretének kitűnő ábrázolásával írja le. Javert felügyelő, az erényes polgár nem tud hinni az erkölcsi megújulásban, nem tud hinni a szökött fegyenc tisztességes emberré válásában. Társadalmi előítéletek „áldozata”, s csak az utolsó, izgalmas üldözési jelenetben – a párizsi csatornák mocskában – döbben rá tévedésére. Hugo bemutatja az igazi bűnözőt is, Thénadiert, aki hullákat fosztogat, élvezve kínozza fogadott lányát, a kis Cosette-et, aljas, nyerészkedő spicli, aki minden megnyilvánulásával az alvilág erkölcsi fertőjét mutatja. Valjean nehéz helyzetében következetesen viselkedik. Amíg erőre és ravaszságra van szükség, addig fegyencként viselkedik, de amint erkölcsi leckét adhat, apostolként segít.

A bűnügyi rész után ismét történelmi szakaszt tár fel az író, most Lajos Fülöp uralmát mutatja be. Hugo ábrázolása elfogultnak, egyoldalúnak és bizonytalannak tűnik: a forradalmárokat a civilizáció vadembereinek nevezi, és a forradalom kimenetelét Istenre bízza.

Majd ismét romantikus rész következik: két nagy szerelem történetének a bemutatása igazi romantikus eszközökkel, ahol a szerelmesek egymásra találnak. A lírai hangulatot a rémregények szörnyűségeit bemutató rész követi: az 1830-as forradalom epizódja, és egy csodálatos jellemű suhanc – Gavroche hősi halála. Hősi, de értelmetlen, s főleg igazságtalan. Hugo arra figyelmeztet, hogy a forradalom mindig fájdalmas áldozatokat követel, de a „jobb” reményében ezeket az áldozatokat vállalni kell, mert változást, megújulást, javulást csakis így tud az emberiség elérni. A regény idillikus képekkel záródik: Marius feleségül veszi Cosette-et. A Valjean halálát bemutató jelenetsor melodráma: az egykori fegyenc – mivel felfedte önmagát – nem mer visszatérni házába, mert érzi, hogy őt ott nem fogadják szívesen. Hiába tett jót Fantine-nak, Cosette-nek, Mariusnak. Mire ők is rájönnek erre, késő, Valjean már halott. A fájdalmas küzdelmek, áldozatok emlékét az új kor békéjének hajnala lengi át.

A nyomorultakat mondanivalójának mély humanizmusa teszi a világirodalom egyik legértékesebb művévé. Hugo bebizonyította, hogy a bűnös ember, ha olyan társadalmi közegbe kerül, ahol segítik, odafigyelnek rá és éreztetik vele, hogy ő is hasznos tagja tud lenni a társadalomnak, akkor meg tud javulni, és tisztességes életet tud élni.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából 24-26. old. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)