Keresztury Dezső: Illyés Gyula verseiről

„Egy év” – Illyés Gyula új verseskönyvének már a címe is arra utal, hogy a költő ezúttal elsősorban az időből s az időről beszél. A címlap pontosan körül is határolja az évet, amely a kötet hőse s réme: 1944. szeptember-1945. szeptember. Verses napló tehát, amilyet egy költőnek illik írnia, aki az idő nyomorult szorításában is kitart a Múzsák mellett s tollal a kezében várja, amíg elragadja az áradat? A versek között elszórva a külön betűtípussal kiemelve, valóban ott vannak egy Napló strófái is. De micsoda napló ez!! Nem a romantikus költőké s nem is a pontos megfigyelőé. Versek sorakoznak egymás után, első látásra minden mélyebb belső összefüggés nélkül, mintha habjai volnának csupán az idő hullámverésének. Első olvasásra a kötet olyan töredékesnek, kuszának, rapszodikusnak tetszik, mint az események, amelyek ihlették a verseket.

A költő nem ülhetett nyugodtan íróasztala mellett; bujdosásra kényszerült, mint a legjobbak már annyiszor e zord hazában, szívében már-már fel is adta a reményt.

Csak bűze, gennye, szennye, - az folyott,

folyik a két

folyam dühével, mert sírt nem nyitott

neki az ég.

Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,

görcse neki?

Futkosunk, nyüzsgünk, élünk csakugyan

mi, férgei.

Falu Tamás: Neved

Este a szélbe dobtam nevedet,

Hogy elröpüljön messzire veled,

De estére már megfordult a szél

És visszafújta szívembe neved.

Aztán neved folyóba dobtam én,

Melyet délre habok motorja vitt.

S tengernél tengerré vált neved,

S elérte újra szívem partjait.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)

Pap Károly: Villámfény

A halotti szentségek elfogadásához még egyszer utoljára friss inget kellett adni haldokló öreg atyjára. Két orvos segítette, s ő, nővéreivel együtt már majdnem elkészült az ingváltással, mikor sírástól gyulladt pillantása megtorpant atyja friss selyemingén.

- Hiszen ez az ő férjéé!...

Keze megakadt. Hogy került ez ide? – gondolta kétszer egymás után, aztán mindjárt erősen elpirult, elsápadt, keze lehanyatlott s csak állt zsibbadtan.

Nővérei és az orvosok már végeztek az öltöztetéssel, betakarták atyját, visszaültek az ágy köré, ő azonban még most sem tudott mozdulni.

Ekkor az egyik nővére halkan figyelmeztette, hogy üljön le, mert talán zavarja a haldoklót, mire ő magából felrettenve megrázkódott, újra erősen elpirult s a titkolt szégyentől zavartan nézett maga körül.

- Rosszul vagy? – súgta a nővére és a férje s az orvosok hozzásiettek. Az asszony bambán fejét rázta s gyorsan visszaült régi helyére.

Két nap óta ül itten, szinte egy percre sem mozdul el az ágytól. Férjét se engedte el a haldokló mellől, senkit sem. S ha elnyomta a gyász s a fáradtság, akkor is csak atyjáról álmodott, álmában is csak őt ápolta és magában ezerszer is könyörgött naponta: ó Isten, végy el tőlem bármit, csak ő éljen még, egy hétig legalább… végy el tőlem öt, tíz évet, csak ő éljen még egy hóig.

És most egy ingen akadt meg a szíve.

Szörnyűség! Egy inget sajnálna haldokló atyjától? Lehetséges ez? Ő, a gazdag ember lánya, a gazdag ember felesége.

De egészen határozottan emlékszik. Nem azt gondolta: nini, a férjem inge van a drága testen -, hanem ezt: „hiszen ez a férjemé! hogy került ez ide?”…

Benseje összerázkódott, hirtelen úgy érezte, hogy mindjárt leveti magát a székről, fejével a perzsaszőnyeges padlót fogja verni, s úgy fogja kiordítani ezt magából!

Heinrich Heine: Mária Antoinette

Hogy ragyog a tükrös ablak,

fényt rá bőven ont a nap,

ám belül a Tulleriákban

kísértetek bolyganak.

Ő kísért, a nagy királynő,

Mária Antoinette,

most ébreszti őt a reggel

s a szigorú etikett.

Udvarhölgyek ülnek, állnak,

vár ma rájuk szép szerep,

mind selyemben a garmadával

lógnak rajtuk ékszerek.

Mennyi fényes cifra dáma,

együtt jár a kincs velük,

apró láb a kit topánban –

jaj de kár, hogy nincs fejük!

Nincs bizony fej egyiken sem,

mindegyik odalett

s így ma nem is frizuráztat

Mária Antoinette.

Ő, ki tornyos nagy hajában

annyi gőgöt hordozott,

kit világra nem a gólya,

de kétfejű sas hozott,

kísérteni kénytelen most

fejtelen és hajtalan

 s ahány dráma van körötte,

mind hasonló bajban van.

Ezt tették a forradalmak

s rajtuk kívül annyi más,

főleg Rousseau, meg a Voltaire,

meg a guillotine hibás.

Ám ha nézed hosszan őket,

azt hihetnéd, meglehet,

most se tudják, hogy halottak,

hogy milyen fejetlenek.

Bókolnak, mint hajdanában,

mind megannyi bamba báb,

elfeledték, hogy fejük nincs

s mindenképp lehajtanák.

Most az egyik dáma bókol

s Őfelsége hogyha int,

újabb bókok közepette

rákerülhet már az ing.

Máris hajlong újra kettő

s csúszva-mászva térden áll,

míg a felséges harisnya

lábra juthat végre már.

Lépegetnek, hajladoznak,

minden gondjuk és bajuk,

hogy bevárja azt a köntös,

míg a nadrág célba jut.

Köztük áll a főudvarhölgy,

ám szerepe oly silány,

feje híján a szegényke

mosolyog a popsiján.

Bár az ablak függönyözve,

nem tisztelné ezt a nap,

de benézve visszahőköl

s undorodva elszalad.

(Ford.: Darvas Szilárd)

                                     Forrás:Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)

Konsztantin Szimonov: Várj reám

Várj reám, s én megjövök

Hogyha vársz nagyon.

Várj reám, ha sárga köd

Őszi búja nyom.

Várj, ha havat hord a szél,

Várj, ha tűz a nap,

Várj, ha nem is jön levél

Soká néhanap.

Várj, ha nem vár senki ott

Haza senki már,

S ha nógat is bárki, hogy

Nem kell várni már.

Várj reám s én megjövök.

Fordulj daccal el,

Ha áltatják ösztönöd,

Hogy: feledni kell.

Ha lemondtak rólam már

Apám s húgom is,

S jóbarát már egy sem vár…

… Szinte látom is,

Amint olykor, bor közt már

Könnyet ejt szemük,

Emlékezve rám… te várj

S ne igyál velük.

Várj reám… ó, átkelek

Minden vészen én,

Ki nem várt, - majd rám nevet:

„Szerencsés legény!”

Nem tudhatja senki sem,

Csak én, meg te, - azt,

Hogy te voltál ott velem,

Hol halál maraszt.

Te mentettél meg, - de hogy?

Egyszerű titok:

Várni tudtál rám, - ahogy

Senki sem tudott.

(Oroszból fordította: Lányi Sarolta)

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)