2015. júl. 12.

Keresztury Dezső: Illyés Gyula verseiről






„Egy év” – Illyés Gyula új verseskönyvének már a címe is arra utal, hogy a költő ezúttal elsősorban az időből s az időről beszél. A címlap pontosan körül is határolja az évet, amely a kötet hőse s réme: 1944. szeptember-1945. szeptember. Verses napló tehát, amilyet egy költőnek illik írnia, aki az idő nyomorult szorításában is kitart a Múzsák mellett s tollal a kezében várja, amíg elragadja az áradat? A versek között elszórva a külön betűtípussal kiemelve, valóban ott vannak egy Napló strófái is. De micsoda napló ez!! Nem a romantikus költőké s nem is a pontos megfigyelőé. Versek sorakoznak egymás után, első látásra minden mélyebb belső összefüggés nélkül, mintha habjai volnának csupán az idő hullámverésének. Első olvasásra a kötet olyan töredékesnek, kuszának, rapszodikusnak tetszik, mint az események, amelyek ihlették a verseket.

A költő nem ülhetett nyugodtan íróasztala mellett; bujdosásra kényszerült, mint a legjobbak már annyiszor e zord hazában, szívében már-már fel is adta a reményt.

Csak bűze, gennye, szennye, - az folyott,
folyik a két
folyam dühével, mert sírt nem nyitott
neki az ég.
Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,
görcse neki?
Futkosunk, nyüzsgünk, élünk csakugyan
mi, férgei.

Falu Tamás: Neved






Este a szélbe dobtam nevedet,
Hogy elröpüljön messzire veled,
De estére már megfordult a szél
És visszafújta szívembe neved.

Aztán neved folyóba dobtam én,
Melyet délre habok motorja vitt.
S tengernél tengerré vált neved,
S elérte újra szívem partjait.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)


Pap Károly: Villámfény






A halotti szentségek elfogadásához még egyszer utoljára friss inget kellett adni haldokló öreg atyjára. Két orvos segítette, s ő, nővéreivel együtt már majdnem elkészült az ingváltással, mikor sírástól gyulladt pillantása megtorpant atyja friss selyemingén.

- Hiszen ez az ő férjéé!...

Keze megakadt. Hogy került ez ide? – gondolta kétszer egymás után, aztán mindjárt erősen elpirult, elsápadt, keze lehanyatlott s csak állt zsibbadtan.

Nővérei és az orvosok már végeztek az öltöztetéssel, betakarták atyját, visszaültek az ágy köré, ő azonban még most sem tudott mozdulni.

Ekkor az egyik nővére halkan figyelmeztette, hogy üljön le, mert talán zavarja a haldoklót, mire ő magából felrettenve megrázkódott, újra erősen elpirult s a titkolt szégyentől zavartan nézett maga körül.

- Rosszul vagy? – súgta a nővére és a férje s az orvosok hozzásiettek. Az asszony bambán fejét rázta s gyorsan visszaült régi helyére.

Két nap óta ül itten, szinte egy percre sem mozdul el az ágytól. Férjét se engedte el a haldokló mellől, senkit sem. S ha elnyomta a gyász s a fáradtság, akkor is csak atyjáról álmodott, álmában is csak őt ápolta és magában ezerszer is könyörgött naponta: ó Isten, végy el tőlem bármit, csak ő éljen még, egy hétig legalább… végy el tőlem öt, tíz évet, csak ő éljen még egy hóig.

És most egy ingen akadt meg a szíve.

Szörnyűség! Egy inget sajnálna haldokló atyjától? Lehetséges ez? Ő, a gazdag ember lánya, a gazdag ember felesége.

De egészen határozottan emlékszik. Nem azt gondolta: nini, a férjem inge van a drága testen -, hanem ezt: „hiszen ez a férjemé! hogy került ez ide?”…

Benseje összerázkódott, hirtelen úgy érezte, hogy mindjárt leveti magát a székről, fejével a perzsaszőnyeges padlót fogja verni, s úgy fogja kiordítani ezt magából!

Heinrich Heine: Mária Antoinette






Hogy ragyog a tükrös ablak,
fényt rá bőven ont a nap,
ám belül a Tulleriákban
kísértetek bolyganak.

Ő kísért, a nagy királynő,
Mária Antoinette,
most ébreszti őt a reggel
s a szigorú etikett.

Udvarhölgyek ülnek, állnak,
vár ma rájuk szép szerep,
mind selyemben a garmadával
lógnak rajtuk ékszerek.

Mennyi fényes cifra dáma,
együtt jár a kincs velük,
apró láb a kit topánban –
jaj de kár, hogy nincs fejük!

Nincs bizony fej egyiken sem,
mindegyik odalett
s így ma nem is frizuráztat
Mária Antoinette.

Ő, ki tornyos nagy hajában
annyi gőgöt hordozott,
kit világra nem a gólya,
de kétfejű sas hozott,

kísérteni kénytelen most
fejtelen és hajtalan
 s ahány dráma van körötte,
mind hasonló bajban van.

Ezt tették a forradalmak
s rajtuk kívül annyi más,
főleg Rousseau, meg a Voltaire,
meg a guillotine hibás.

Ám ha nézed hosszan őket,
azt hihetnéd, meglehet,
most se tudják, hogy halottak,
hogy milyen fejetlenek.

Bókolnak, mint hajdanában,
mind megannyi bamba báb,
elfeledték, hogy fejük nincs
s mindenképp lehajtanák.

Most az egyik dáma bókol
s Őfelsége hogyha int,
újabb bókok közepette
rákerülhet már az ing.

Máris hajlong újra kettő
s csúszva-mászva térden áll,
míg a felséges harisnya
lábra juthat végre már.

Lépegetnek, hajladoznak,
minden gondjuk és bajuk,
hogy bevárja azt a köntös,
míg a nadrág célba jut.

Köztük áll a főudvarhölgy,
ám szerepe oly silány,
feje híján a szegényke
mosolyog a popsiján.

Bár az ablak függönyözve,
nem tisztelné ezt a nap,
de benézve visszahőköl
s undorodva elszalad.

(Ford.: Darvas Szilárd)

                                     Forrás:Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)

Konsztantin Szimonov: Várj reám






Várj reám, s én megjövök
Hogyha vársz nagyon.
Várj reám, ha sárga köd
Őszi búja nyom.
Várj, ha havat hord a szél,
Várj, ha tűz a nap,
Várj, ha nem is jön levél
Soká néhanap.
Várj, ha nem vár senki ott
Haza senki már,
S ha nógat is bárki, hogy
Nem kell várni már.

Várj reám s én megjövök.
Fordulj daccal el,
Ha áltatják ösztönöd,
Hogy: feledni kell.
Ha lemondtak rólam már
Apám s húgom is,
S jóbarát már egy sem vár…
… Szinte látom is,
Amint olykor, bor közt már
Könnyet ejt szemük,
Emlékezve rám… te várj
S ne igyál velük.

Várj reám… ó, átkelek
Minden vészen én,
Ki nem várt, - majd rám nevet:
„Szerencsés legény!”
Nem tudhatja senki sem,
Csak én, meg te, - azt,
Hogy te voltál ott velem,
Hol halál maraszt.
Te mentettél meg, - de hogy?
Egyszerű titok:
Várni tudtál rám, - ahogy
Senki sem tudott.

(Oroszból fordította: Lányi Sarolta)

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)


Vas István Shakespeare-fordítása: III. Richard monológja






York napsütése rosszkedvünk telét
tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
s alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
diadalemlék csonka fegyverünk,
vad riadónkból víg vacsora lett
és édes ütem szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
nem lovagol páncélos paripán,
hogy félénk ellenség szívét ijessze,
ehelyett fürge lábakkal szökell
egy hölgy-szobában léha lantzenére.
De én, aki nem játszani születtem,
sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
s riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
kit megfosztottak minden szép aránytól
s a természet becsapott termetemmel,
ki torzult, félig-kész, s idő előtt
küldettem el e lélegző világba,
bénán s idétlenül, hogy a kutyák
megugatnak, ha bicegek előttük,
én ilyen fuvolázó békekorban
nem is tudok egyébbel szórakozni,
mint hogy a napon nézem árnyamat
és csúfságomat magam magyarázom:
én mivel nem játszhatom a szerelmest,
hogy eltöltsem e csevegő időt –
úgy döntöttem, hogy gazember leszek
s utálom e kor hiú gyönyörét.
Álommal, váddal, részeg jóslatokkal
cselt szőttem és veszélyes logikát.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)