1.
Romoknak
gyakran sajátos szépségük van. Néha szebbek, mint az ép architektúra volt.
Különös paradox jelenség ez. Hogyan lehet egy eltört, összedőlt alkotás szebb,
mint a művész elgondolása? Igaz: szép a lombhullás is, a fapusztulás, de
természeti szépség. Talán egy vár ódon romjaiban az időtlen művészet teremtő
erejét és a pusztító idő hatalmát látjuk ölelkező birkózásban.
2.
Miután
becsuktam a könyvet, megsimogattam mind a két fedelét és feltettem a polcra,
meg akartam fúvatni a kürtöket. Körül akartam járni, hogy ünnepet rendezzek:
Íme egy nagy magyar költemény született. Fel akartam fedezni.
Elnéző
mosollyal közölték velem, hogy ez a verseskönyv már hónapokkal ezelőtt jelent
meg. Felfedezni sem kell, mert a lapok nagy elismeréssel emlékeztek meg róla.
Hogyan
lehetséges az, hogy én, aki tagadhatatlanul érdeklődöm irodalom iránt, ezt nem
vettem észre? Ekkora eseményt, a legnagyobbat az ostrom óta, mely talán még
sokáig legnagyobb fog maradni? Nem hiszem, hogy az én közönyöm hibás. Inkább
hiszem azt, hogy nem tudunk örülni, nem tudunk szeretni, nem tudunk lelkesedni.
Szomorúan szerény és halk a kritikusok szava ha „elismeréssel” emlékeznek meg
valamiről. Papírhiány? Inkább szívhiány. Pedig a bombák alatt recsegő, repedő
sötét bunkerekben születhetik legfinomabb poézis is. Íme ez a verses könyv. De
a kritikának és közvéleménynek ilyen süket visszhangú, lagymatag
atmoszférájában soha. Remekmű született? „Mondd
már!” feleli a pesti közönség.
Már
cseng az ember füle a széltében hangos panasztól, hogy nem írnak az írók és nem
reagálnak a közelmúlt és jelen roppant eseményeire. Már elkészültek a
kifogás-teóriák is: a komoly művészetnek kellő időbeli – disztanciára van
szüksége. A várakozáson és követelésen mérve, azt hihetné az ember, hogy
zászlókkal és fáklyákkal fogják ünnepelni az első teljesedést. És lám nem
veszik észre, hogy már hónapok óta itt van nagy nemzeti katasztrófánknak első
nagy irodalmi momentuma: a „Versek könyve”: a romok ronthatatlan emlékműve, a
pusztulás maradandósága, a halál halhatlansága, Márai verseskönyve, melyet a
budapesti ostrom halálóráiban írt.
3.
A
nagy europäer művész nemcsak pincék mélyére húzódott el acélgránátok elől,
hanem lelkének legmélyebb bunkereibe vonult vissza a sokkal szörnyűbb morális
vérengzés elől. Reszketett akkor a öld mindenütt. De hol rengett lélek így,
mint finom húros hangszer rejtett illatok halk zenéjével felelve a vészre –
egyenrangúan felelve és méltón? Az organikus anyagú földsánc biztosabb védelem
a vasbetonnál. De a lelket csak a poézis védi meg. Lám milyen könnyű lesz
minden, ha fantáziává oldódik:
„Az emberek elmúltak,
mint az álom,
A házak elrepültek
könnyű szárnyon.”
4.
Ez
a könyv meg csak hallucinációkat és tudat alól felderengő asszociációk képeit
tartalmazza, roppant történelmi körkép. Budapest vésze és a magyar becsület
vésze. De nem a metropolisz égését ábrázolja és nem hekatombákat. „Csak” egy
költő lelke visszhangjait. A gázoló fekete sors talpa nyomát egy emberszívben.
De
a rettenet nagyságát csak a szenvedés nagyságával lehet felmérni. A legnagyobb
költő sem tudja másképp. Ezért a tragédia a műfajok királynője. Mert emberi
értékeik nagyságát csak az elvesztésük fájdalmával tudjuk elmérni. Birtokló
örömünk kifejező szava szegény. Boldogságunk megszólalni tehetségtelen. Érezni
se tudjuk igazán. Csak ha elvesztettük, lesz tudatossá. Hogy mit jelentett
ennek az embernek Budapest, a Mikó utca, hogy mit jelentett neki Párizs, azt
nem tudta volna így megmondani, amíg meg voltak kincsei.
Vér
és könny felszárad, házak újra felépülnek és romba dőlhetnek újra. De ezek a
nyolcszoros fájdalmak meg fognak maradni.
5.
Nemcsak
történelmi momentum épült, hanem egy irodalmi műfaj született. Figyelembe
veendő, hogy jó versek, jó könyvek minden esztendőben százával teremnek. Új
műfajok vagy akár csak változati is a régieknek, jó ha minden száz évben
egyszer. nemcsak a hatvankét egyformájú vers alakjáról beszélek, erről a
sajátos Mária-szonettről, mely a klasszikus szonettnél rövidebb, csak nyolc
rímes sorpárból áll. Lírai epigrammok ezek, hangulatminiatűrök, melyeknek belső
monumentalitása gyakran hatalmasabb sokoldalas versekénél. Nem érzi bennük az
olvasó holmi feltett formaszándék kényszerét. Organikus szükségesség ez, mint a
szemből buggyanó könnycsepp nagysága, a sóhaj hossza. Márai Sándor vízióinak ez
az időtartama. Eddig tart nyilallásuk. Ebben rejlik Márai versformájának
meggyőző ereje.
De,
mondom, nem az egyes versek formája a szenzációs műfaj-esemény ebben a
könyvben, hanem a könyv mint egyértelmű egység, mint kompozíció, melynek a
versek csak szerves elemei. Maguk a versek tiszta líra-lelkiállapotok képei. De
az egész együtt egy epikus mű vagy inkább tragédia: egy lelkiállapot története Budapest ostroma alatt. Egy élet
minden értéke, álma összedől. A nihilig, a halál partjáig jut el a lélek és,
mint a nagy tragédiákban, az utolsó óra katarzisában még egyszer visszafordítja
tekintetét az élet felé. Mi volt szép? Mi volt az értelme? Mi pusztult el? És
aztán…
„Gyászoljon jól, ki
világot temet
Sirasson jól, aki
mindent sirat
Amit ma toll ír, mind:
sírfelirat.”
Ezek
a hatalmas sorok a könyv utolsó sorai. 1944 karácsony estéjén írta.
Mi
az alapformulája ennek a tragédiának? Márai Európa patriótája. Londonba,
Párizsban csak úgy, mint Berlinben és Bécsben, egy kultúrának kupolája alatt
élt. Budapesten is, mikor itt tartózkodott. De egyszer hazajön. Nem Európa egy másik városába, melyben véletlenül
született, hanem haza: haza, ami azt
jelenti, hogy itt lesz ezentúl otthon,
csak itt és Európa külfölddé lesz.
Tudatosan
tragikus izoláció ez. De a nyelv hívta
haza költőjét: édes, egyetlen anyanyelve. És alighogy ez megtörtént, ez az
otthon, ez a haza, ez a nyelv a förtelem és becstelenség poklává lesz. És mint
Hamletnek édesanyját kell átkoznia, aki bemocskolta magát. Íme a költő
tragédiája.
A
versek ékköveiből kirakott mozaikdráma nem egészen új műfaj. Emlékeztet a XV.
század romancejaira. Dante Vita nuovájának
versei is egy épület kövei. Márai komor „Verses
Könyve” egy Morte nuovo.
6.
A
Rombolás nagy víziója Márai verses
könyve. Épületek és életek romjait példázzák, lélektörmelékek. Széthullott
gondolatok és asszociációk mint elszakadt gyöngyfüzér gurulnak szét, mint
félálomban vagy egy puskatus ütésétől ájulóban.
Lélektörmelékek,
melyeket a földrengés olyan mélyről vetett fel, mint talán még soha. De nem
tudom…
Nem tudom, áll-e ez a
léleképület
világos, erős, architektúraként az ostrom előtt? Nem volt-e ez a budapesti
lélek megsérülve, mielőtt Budapest házaira bombák hullottak? Ama horgonytalan
és tétován szétzilált hallucinációk, melyek Márai nagy művészetének anyaga, nem
régebbi omladékok-e? Nem az egész Polgári Társadalom bomlásának régóta omló
romjai keverednek-e össze Márai lelkében Budapest füstölgő törmelékeivel.
7.
Milyen
illatkönnyű szellemi anyagból vannak ezek a versek. Vele zengő kvintek felhangjai
és ultraviola sugarak. De hol vannak a hangok, melyeknek timbret adnak a
kvintek és hol van a vilosugár? Csillagköd ez és fénypára, de hol az üstökös
magva? „Azt az egy szót” – keresi
Márai a művész. De versét avval végzi: „Beszéljünk
másról.” A másról beszélés a legdiszkrétebb vallomás lehet. Tudjuk. De a
legszomorúbb magány: az irrealitásé a hangulatok gőzkörébe elpárolgott léleké.
„A világ a füst, a szó kemény valóság.”
Márai mindent lát, de semmiben értelmet és minden úton jár, de irányt nem ismer.
Soha ilyen színdús gazdagságát a vízióknak. De ebben a felhőgomolygásban nincs
magasságmérője, mint a repülőknek és mélységmérője sincs, mint a búvároknak.
Nem tudjuk, hol vagyunk. Nem haladunk semerre. Ezek a gyönyörű képek mind egy
síkon vannak, mint egy szőnyeg ornamentumai. Egy ember vivisectiója. Minden
zsigere, sejtje él. Ő nem.
8.
A
banalitást elkerülte valóban. Gyakran dezertálással a dolgok megnevezése elől.
Gyakran úgy hatnak a versek, mintha egy psydio-analitikus indította volna el
eszmetársításukat: „Erről mi jut eszébe?” De a psydioanalitikus azt keresi, ami
mögötte van, a fájó és rejtőző gyökeret. Az olvasó is. Ám e képek maszkja
mögött talán nincs is már arc. Ezt a pusztulást nem a fasizmus okozta, hanem
jóval régebben az, ami a fasizmust is okozta.
9.
Emerson
az Emberiség képviselői című könyvében Goethét mutatja be, mint az író típusát
és Shakespearet, mint a költőét. Én a költészeten belül szeretnék még egy
különbséget tenni. A művészt és
voltaképpeni költőt különböztetném meg és egyelőre nem is értékelnék.
A
művész az, aki művének alkotója maradéktalanul. Egészen az, de nem több. Nem
érzünk belőle többet, mint amennyit alkotásaiból rá visszakövetkeztetünk.
Kiszámítható geometriai pont.
A
költő több, mint amennyi verseibe belefér. Versei nem olyan tökéletesek, mint a
művészé. De viszont nem olvad fel, nem múlik beléjük. A művész alkotja verseit.
De vannak versek, melyek megfordítva költőjüket alkotják meg, mint egy
halhatatlan alakot: egy Petőfit vagy Byront vagy Puskint, vagy Adyt. Arcukat
látjuk, ha verseikre nem is gondolunk.
A
művész lelke tükör: sajgó tükör
(régi magyar nyelven sajgós fénylést is jelentett). De mégis csak tükrözi
ráhullott fényét a világnak. Ám a költőnek világító kisugárzása van.
10.
Ha
Budapest romjait nézzük, újjáépítésre gondolunk. Egészséges életösztön nem is
gondolhat másra. És ha megsérült lelkeket látunk? A legszebb palotáknál
értékesebb lelkek romjait nem lehet közmunkaszolgálattal fölépíteni. Pedig
bizony mondom, nagyobb szükségünk van rájuk a lakóházaknál.
Márai
nagy művész. Talán a romok költészete szebben zeng nála, mint holmi új
cementépület. Neki talán nem is használna, ha újra hinni, bízni tudna és irányt
adni életének. Nekünk volna nagy
szükségünk rá.
11.
Moralizálásnak
itt nincs helye. Nemcsak a kritikus, a költőtárs is hallgasson. A baráti
férfiszó is keveset ér itt. Talán ha egy komoly homlokú, mély szemű lányt
küldhetnék hozzá, aki legalább új hitet kereső új vándorkedvet kelthetne benne.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése