Balázs Béla: Romok és rímek - Széljegyzetek Márai Sándor verseskönyvéhez

1.

Romoknak gyakran sajátos szépségük van. Néha szebbek, mint az ép architektúra volt. Különös paradox jelenség ez. Hogyan lehet egy eltört, összedőlt alkotás szebb, mint a művész elgondolása? Igaz: szép a lombhullás is, a fapusztulás, de természeti szépség. Talán egy vár ódon romjaiban az időtlen művészet teremtő erejét és a pusztító idő hatalmát látjuk ölelkező birkózásban.

2.

Miután becsuktam a könyvet, megsimogattam mind a két fedelét és feltettem a polcra, meg akartam fúvatni a kürtöket. Körül akartam járni, hogy ünnepet rendezzek: Íme egy nagy magyar költemény született. Fel akartam fedezni.

Elnéző mosollyal közölték velem, hogy ez a verseskönyv már hónapokkal ezelőtt jelent meg. Felfedezni sem kell, mert a lapok nagy elismeréssel emlékeztek meg róla.

Hogyan lehetséges az, hogy én, aki tagadhatatlanul érdeklődöm irodalom iránt, ezt nem vettem észre? Ekkora eseményt,  a legnagyobbat az ostrom óta, mely talán még sokáig legnagyobb fog maradni? Nem hiszem, hogy az én közönyöm hibás. Inkább hiszem azt, hogy nem tudunk örülni, nem tudunk szeretni, nem tudunk lelkesedni. Szomorúan szerény és halk a kritikusok szava ha „elismeréssel” emlékeznek meg valamiről. Papírhiány? Inkább szívhiány. Pedig a bombák alatt recsegő, repedő sötét bunkerekben születhetik legfinomabb poézis is. Íme ez a verses könyv. De a kritikának és közvéleménynek ilyen süket visszhangú, lagymatag atmoszférájában soha. Remekmű született? „Mondd már!” feleli a pesti közönség.

Már cseng az ember füle a széltében hangos panasztól, hogy nem írnak az írók és nem reagálnak a közelmúlt és jelen roppant eseményeire. Már elkészültek a kifogás-teóriák is: a komoly művészetnek kellő időbeli – disztanciára van szüksége. A várakozáson és követelésen mérve, azt hihetné az ember, hogy zászlókkal és fáklyákkal fogják ünnepelni az első teljesedést. És lám nem veszik észre, hogy már hónapok óta itt van nagy nemzeti katasztrófánknak első nagy irodalmi momentuma: a „Versek könyve”: a romok ronthatatlan emlékműve, a pusztulás maradandósága, a halál halhatlansága, Márai verseskönyve, melyet a budapesti ostrom halálóráiban írt.

3.

A nagy europäer művész nemcsak pincék mélyére húzódott el acélgránátok elől, hanem lelkének legmélyebb bunkereibe vonult vissza a sokkal szörnyűbb morális vérengzés elől. Reszketett akkor a öld mindenütt. De hol rengett lélek így, mint finom húros hangszer rejtett illatok halk zenéjével felelve a vészre – egyenrangúan felelve és méltón? Az organikus anyagú földsánc biztosabb védelem a vasbetonnál. De a lelket csak a poézis védi meg. Lám milyen könnyű lesz minden, ha fantáziává oldódik:

„Az emberek elmúltak, mint az álom,

A házak elrepültek könnyű szárnyon.”

4.

Ez a könyv meg csak hallucinációkat és tudat alól felderengő asszociációk képeit tartalmazza, roppant történelmi körkép. Budapest vésze és a magyar becsület vésze. De nem a metropolisz égését ábrázolja és nem hekatombákat. „Csak” egy költő lelke visszhangjait. A gázoló fekete sors talpa nyomát egy emberszívben.

De a rettenet nagyságát csak a szenvedés nagyságával lehet felmérni. A legnagyobb költő sem tudja másképp. Ezért a tragédia a műfajok királynője. Mert emberi értékeik nagyságát csak az elvesztésük fájdalmával tudjuk elmérni. Birtokló örömünk kifejező szava szegény. Boldogságunk megszólalni tehetségtelen. Érezni se tudjuk igazán. Csak ha elvesztettük, lesz tudatossá. Hogy mit jelentett ennek az embernek Budapest, a Mikó utca, hogy mit jelentett neki Párizs, azt nem tudta volna így megmondani, amíg meg voltak kincsei.

Vér és könny felszárad, házak újra felépülnek és romba dőlhetnek újra. De ezek a nyolcszoros fájdalmak meg fognak maradni.

5.

Nemcsak történelmi momentum épült, hanem egy irodalmi műfaj született. Figyelembe veendő, hogy jó versek, jó könyvek minden esztendőben százával teremnek. Új műfajok vagy akár csak változati is a régieknek, jó ha minden száz évben egyszer. nemcsak a hatvankét egyformájú vers alakjáról beszélek, erről a sajátos Mária-szonettről, mely a klasszikus szonettnél rövidebb, csak nyolc rímes sorpárból áll. Lírai epigrammok ezek, hangulatminiatűrök, melyeknek belső monumentalitása gyakran hatalmasabb sokoldalas versekénél. Nem érzi bennük az olvasó holmi feltett formaszándék kényszerét. Organikus szükségesség ez, mint a szemből buggyanó könnycsepp nagysága, a sóhaj hossza. Márai Sándor vízióinak ez az időtartama. Eddig tart nyilallásuk. Ebben rejlik Márai versformájának meggyőző ereje.

De, mondom, nem az egyes versek formája a szenzációs műfaj-esemény ebben a könyvben, hanem a könyv mint egyértelmű egység, mint kompozíció, melynek a versek csak szerves elemei. Maguk a versek tiszta líra-lelkiállapotok képei. De az egész együtt egy epikus mű vagy inkább tragédia: egy lelkiállapot története Budapest ostroma alatt. Egy élet minden értéke, álma összedől. A nihilig, a halál partjáig jut el a lélek és, mint a nagy tragédiákban, az utolsó óra katarzisában még egyszer visszafordítja tekintetét az élet felé. Mi volt szép? Mi volt az értelme? Mi pusztult el? És aztán…

„Gyászoljon jól, ki világot temet

Sirasson jól, aki mindent sirat

Amit ma toll ír, mind: sírfelirat.”

Ezek a hatalmas sorok a könyv utolsó sorai. 1944 karácsony estéjén írta.

Mi az alapformulája ennek a tragédiának? Márai Európa patriótája. Londonba, Párizsban csak úgy, mint Berlinben és Bécsben, egy kultúrának kupolája alatt élt. Budapesten is, mikor itt tartózkodott. De egyszer hazajön. Nem Európa egy másik városába, melyben véletlenül született, hanem haza: haza, ami azt jelenti, hogy itt lesz ezentúl otthon, csak itt és Európa külfölddé lesz.

Tudatosan tragikus izoláció ez. De a nyelv hívta haza költőjét: édes, egyetlen anyanyelve. És alighogy ez megtörtént, ez az otthon, ez a haza, ez a nyelv a förtelem és becstelenség poklává lesz. És mint Hamletnek édesanyját kell átkoznia, aki bemocskolta magát. Íme a költő tragédiája.

A versek ékköveiből kirakott mozaikdráma nem egészen új műfaj. Emlékeztet a XV. század romancejaira. Dante Vita nuovájának versei is egy épület kövei. Márai komor „Verses Könyve” egy Morte nuovo.

6.

A Rombolás nagy víziója Márai verses könyve. Épületek és életek romjait példázzák, lélektörmelékek. Széthullott gondolatok és asszociációk mint elszakadt gyöngyfüzér gurulnak szét, mint félálomban vagy egy puskatus ütésétől ájulóban.

Lélektörmelékek, melyeket a földrengés olyan mélyről vetett fel, mint talán még soha. De nem tudom…

Nem tudom, áll-e ez a léleképület világos, erős, architektúraként az ostrom előtt? Nem volt-e ez a budapesti lélek megsérülve, mielőtt Budapest házaira bombák hullottak? Ama horgonytalan és tétován szétzilált hallucinációk, melyek Márai nagy művészetének anyaga, nem régebbi omladékok-e? Nem az egész Polgári Társadalom bomlásának régóta omló romjai keverednek-e össze Márai lelkében Budapest füstölgő törmelékeivel.

7.

Milyen illatkönnyű szellemi anyagból vannak ezek a versek. Vele zengő kvintek felhangjai és ultraviola sugarak. De hol vannak a hangok, melyeknek timbret adnak a kvintek és hol van a vilosugár? Csillagköd ez és fénypára, de hol az üstökös magva? „Azt az egy szót” – keresi Márai a művész. De versét avval végzi: „Beszéljünk másról.” A másról beszélés a legdiszkrétebb vallomás lehet. Tudjuk. De a legszomorúbb magány: az irrealitásé a hangulatok gőzkörébe elpárolgott léleké.

„A világ a füst, a szó kemény valóság.” Márai mindent lát, de semmiben értelmet és minden úton jár, de irányt nem ismer. Soha ilyen színdús gazdagságát a vízióknak. De ebben a felhőgomolygásban nincs magasságmérője, mint a repülőknek és mélységmérője sincs, mint a búvároknak. Nem tudjuk, hol vagyunk. Nem haladunk semerre. Ezek a gyönyörű képek mind egy síkon vannak, mint egy szőnyeg ornamentumai. Egy ember vivisectiója. Minden zsigere, sejtje él. Ő nem.

8.

A banalitást elkerülte valóban. Gyakran dezertálással a dolgok megnevezése elől. Gyakran úgy hatnak a versek, mintha egy psydio-analitikus indította volna el eszmetársításukat: „Erről mi jut eszébe?” De a psydioanalitikus azt keresi, ami mögötte van, a fájó és rejtőző gyökeret. Az olvasó is. Ám e képek maszkja mögött talán nincs is már arc. Ezt a pusztulást nem a fasizmus okozta, hanem jóval régebben az, ami a fasizmust is okozta.

9.

Emerson az Emberiség képviselői című könyvében Goethét mutatja be, mint az író típusát és Shakespearet, mint a költőét. Én a költészeten belül szeretnék még egy különbséget tenni. A művészt és  voltaképpeni költőt különböztetném meg és egyelőre nem is értékelnék.

A művész az, aki művének alkotója maradéktalanul. Egészen az, de nem több. Nem érzünk belőle többet, mint amennyit alkotásaiból rá visszakövetkeztetünk. Kiszámítható geometriai pont.

A költő több, mint amennyi verseibe belefér. Versei nem olyan tökéletesek, mint a művészé. De viszont nem olvad fel, nem múlik beléjük. A művész alkotja verseit. De vannak versek, melyek megfordítva költőjüket alkotják meg, mint egy halhatatlan alakot: egy Petőfit vagy Byront vagy Puskint, vagy Adyt. Arcukat látjuk, ha verseikre nem is gondolunk.

A művész lelke tükör: sajgó tükör (régi magyar nyelven sajgós fénylést is jelentett). De mégis csak tükrözi ráhullott fényét a világnak. Ám a költőnek világító kisugárzása van.

10.

Ha Budapest romjait nézzük, újjáépítésre gondolunk. Egészséges életösztön nem is gondolhat másra. És ha megsérült lelkeket látunk? A legszebb palotáknál értékesebb lelkek romjait nem lehet közmunkaszolgálattal fölépíteni. Pedig bizony mondom, nagyobb szükségünk van rájuk a lakóházaknál.

Márai nagy művész. Talán a romok költészete szebben zeng nála, mint holmi új cementépület. Neki talán nem is használna, ha újra hinni, bízni tudna és irányt adni életének. Nekünk volna nagy szükségünk rá.

11.

Moralizálásnak itt nincs helye. Nemcsak a kritikus, a költőtárs is hallgasson. A baráti férfiszó is keveset ér itt. Talán ha egy komoly homlokú, mély szemű lányt küldhetnék hozzá, aki legalább új hitet kereső új vándorkedvet kelthetne benne.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)