A
múltkoriban kórházban feküdtem. Peti minden nap lelkiismeretesen meglátogatott,
kicsomagolta az ennivalót, amit otthonról hozott, bevallotta, hogy a felét
útközben megette mert betegnek nem szabad túlterhelnie a gyomrát. Aztán megkóstolta
a kórházi tejbegrízt, a piskótaszeletet, mert imádja a diétás kosztot.
Megjegyezte, hogy ami azt illeti, elég keveset adnak, ő egy dolgozó diák, a
szervezete megkívánja a rendes táplálékot. Érdeklődött, voltak-e látogatóim,
hányan, kik és miért pont azok. Fel volt háborodva, hogy a mai időkben virágot
hoznak, a virágnak nincs semmi tápértéke. A szőlőben például sokkal több a
cukortartalom, mint a szegfűben, miért nem hoznak szőlőt egy szegény betegnek?!
Ő a maga részéről még a dinnyét is jobban szereti a szegfűnél! A lelkemre
kötötte, hogy ha látogatóm jön, célozzak rá, hogy virág helyett nápolyit kérek,
a József-körúton látott törmeléknápolyit, 10 dekát 120-ért, csak szépen,
finoman célozgassak. Miután megette a csokoládémat, razziát tartott a fiókban
és talált egy árva kekszet, amit „nem érdemes tartogatnia” felkiáltással
bekapott. Majd összeszedte a folyóirataimat és a sarokba vonult vele. Itt
legalább nyugodtan olvashatok – jegyezte meg. Kis idő múlta azzal fordult
hozzám, hogy mondjam meg gyorsan, mi az: hét betűből áll, kelet-ázsiai
néptörzs, b betű a második. Amikor észrevette, hogy éppen álmomból vert fel,
szemrehányóan pislogott: Látod, milyen vagy, alszol, amikor én látogatóban
vagyok nálad. Másfél órai olvasás és rejtvénymegfejtés után elvette a tiszta
zsebkendőmet, mert az övét otthon felejtette s egy betegnek úgyse kell
zsebkendő. Aztán aprópénzt kért, mert nagypénzt nem tudnak felváltani a
villamoson, később eszébe jutott, hogy nagypénz is kell, mert még három
tankönyvet kell vennie, meg egy zseblámpát. Mindenáron be akarta várni, hogy
mit hoznak vacsorára, hisz a vacsora tulajdonképpen a legfontosabb. De én
siettem őt lebeszélni, sose aggódjon miattam… Akkor adjam legalább kölcsön a
töltőtollam, minek az ágyban töltőtoll. Végre érzékenyen elbúcsúzik, ráül a
lábamra, belekönyököl a gyomromba, megcsókolja az orrom hegyét.
Milyen
áldott, jó gyerek, egész délutánját a beteg édesanyjánál tölti – sóhajt az
ápolónő, aki meghatva nézi a búcsúzási jelenetet. Peti szerényen mosolyog.
Kicsit ő is meg van hatva saját magától. Az ajtóból integet, aztán eltűnik, de
a folyosóról visszarohan: - Jaj, elfelejtettem megkérdezi, hogy vagy?
Forrás: Fényszóró 2. évf. 4. sz. (1946. január 22.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése