Partizán voltam, hegylakó vad!
már emléke is alig éget, -
megcsendesedtem és keresnék
most egy nyugalmas mesterséget.
Dolgozni hosszan, egyhuzamban,
elmélyedni egy vaskos könyvbe,
a lapok mögül fel-felbújva
szétnézni az ablaknál újra…
Bujkáltam, mint az ifjú tolvaj,
de nem emlékszem már a hegyre,
hol társaimmal kóboroltam, -
most a völgyben pihennék egyre…
Nem űz az ellenség, nem is hallom
a hegyszorosban lihegését,
szabad, sima utakon járok,
ahol új életszag szivárog.
Zilált ösvényem elkerülték,
már nem is bánt az árvaságom,
ez a tébolyult év, e lepra,
mint könnyű pille ül az ágon,
szinte fáj, hogy így elfelejtik,
mint a rossz lányt az útkanyarnál…
Óh, fáj az elmúlt esztendőnek,
hogy romján új szerelmek nőnek.
A rongyaimon megborzongott
minden szép nő, de hát túléltem, -
most elsétálok lenn az úton
és fütyülök a könnyű szélben.
De legjobb csendben ülni otthon.
Egy vörös-szőke nőre lesni,
ki még vállai közé rejthet…
Vagy bevallja, hogy elfelejtett.
Fényszóró 2. évf. 1. sz. (1946. január)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése