2018. júl. 4.

Baja Mihály (1879-1957): Két év után




Két éve már, hogy itthon nem valék,
Két év után most újra itt vagyok,
Köszöntelek, te csöndes házfedél,
Hol jó anyám az édes ringatott.
Hol álmodoztam tündérszép virágról,
Ahonnan messze; messze vitt a lét...
S jártam a puszták végtélen homokját,
Két éve már, hogy itthon nem valék.

Mi volt e két év, azt csak én tudom,
De nem panaszlom, most itthon vagyok;
Szegény szememben oly régóta tán
Örömkönnyű először mos ragyog?
Vajon felejtem-e e két esztendőt,
Mit átszenvedtem túl a szép húszon?
Felejtesd el édes otthon vélem
Mi volt e két év; azt csak én ,tudom.

Kicsiny szobámban hadd pihenjek el,
Hisz' oly régóta nem nyugodtam itt.
Ez a szoba, ez a fehér kis ágy,
Én Istenem de sokra is tanít.
Én is tudom már, hogy a nagy világon
Lelkem e helyet nem találja fel:
De elfáradtam, hagyjatok magamra,
Kicsiny szobámban hadd pihenjek el.

Ha két szemed mindig vigyázna rám!
Jóságos arcod annyi nyugtot ad.
Egyik kezed tedd dobogó szívemre,
A másikat meg hadd csókolja szám,
Így elfelejtem azt a két esztendőt...
Takarj be engem édes jó anyám.

Szabolcska Mihály: Édes anyámnak





Egy fenyőfa-lombbal

A csöndes esték hallgatag magánya
Haza-hazajár innen is velem.
Magam a jó öreg kemencze mellé,
Kicsiny szobánkba oda képzelem.
Beszélgetünk... lelkem anyám, tudom, te
Jó Kálvinust most is úgy szereted...
- Im', sírja mellől, szívem melegével,
Ezt a kis ágat küldöm el neked.

Történetét oly szépen soha, senki,
Nem festi többé, ahogy te tudod...
Milyen szegényül éltek, asztalukra
Kalács csak egy-egy ünnepnap jutott.
S hogy sírt az anyja, mikor gyermekének
Nem adhatott mást, csak szeretetet...
- Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak
Ezt a kis ágat küldöm én neked.

Hogy élt a gyermek messze városokban,
Idegen arczú emberek között?...
Száraz kenyéren: de egy fényes angyal
Fölötte mindig hiven őrködött.
Egy fényes angyal, anyja képe-mása,
Kiről soha el nem felejtkezett...
- Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak,
Ezt a kis ágat küldöm én neked.

Mennyit tanúlt, nagy Isten-félelemmel?
Hogy lett, mi kép a mi apostolunk?
Mind megbeszéljük...s útjain az Úrnak,
Mély áhitattal elgondolkozunk.
- Ah, Istenem! - még olyan épnek érzem,
Magasra hágó gyermek-hitemet: -
Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak,
Ezt a kis ágat küldöm én neked.

...Lásd, egyikőnk se hitte volna egykor,
- Oh élnek, élnek még jó angyalok, -
Hogy a te édes, szép történetedbe,
Valaha ime én is bejutok.
Isten megáldja mind a két kezével,
Az angyalt, a ki őriz engemet...
- Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak,
Ezt a kis ágat küldöm én neked.

Havas István (1873-195?): Elfelejtselek?




Hangod zenél a szél szavában
A hársak közt a vén hegyen,
A fülemüle-csattogásban
A zugligeti réteken.
S mikor eláll a dal s a szél,
A csend is terólad beszél,
Amint megül a hegy, a völgy felett...
S te azt akarod, hogy elfelejtselek?!

Az esti tó ezüst színében
Két gyémánt-szemed rám derül,
A tündérarcu messzeségben
Kedved és vágyad hegedül.
A patak pergő gyöngyein,
Erdő lombszegte völgyein:
Sugár alakod ringva száll, lebeg...
S te azt akarod, hogy elfelejtselek?!

Ha Beethoven-szonáta zendül
A művészverte húr szaván.
Ha Chopin édes álma rezdül
Föl a hangverseny-zongorán;
Ha Liszt, Erkel szent hangjai
Szívemig tudnak szállani:
Ott állsz mellettem, mindig rádlelek . . .
S te azt akarod, hogy elfelejtselek ?!

Ha egyedül járok, ha mással,
Kocsin, hajón, porban gyalog.
Fényes nappal, vak éjszakákban,
Hol kis mécs lángja sem ragyog:
Halkan követsz s követlek én,
Én az árnyék, te meg a fény...
Bele ragyog az árnyékba kék szemed . . .
S te azt akarod, hogy elfelejtselek?!

Megtenném, elfelejtenélek,
De te vagy szép gyermekkorom,
Melytől a szív s dal újra éled,
S kifog a gondon, bún, koron.
Te vagy a Nap, te tiszta ég,
S én rája ne tekintenék!?
Hol éjben is néz rám csillagsereg!...
Oh, hogy tegyem meg, hogy felejtselek!


Sík Sándor: Porban és éjszakában




Éjszaka, fojtó, fekete.
A csillagok fényleni félnek.
A sápadt hold reszketve rejtezik
Magas és mord felhőfalak mögött.
Jaj, fekete és fénytelen az éj.
Jaj, fekete és fénytelen az út.
A mozdulatlan nagy feketeségben
Csak halavány arcuk fehérlik
S az országút szomjas, szürke pora.
A por, amely ma mindent elborít,
Földet, virágot, emberarcot,
A por, amit most megül a homály,
A por, amit most némán taposunk
Anyám meg én.

Jobbról és balról, hátul és elől,
Összeborul az éjszaka köröttünk.
Ránkmered óriás szeme
És kérdez, hangtalan.
Mi hallgatjuk és hallgatunk.
Mi csak megyünk és hallgatunk.
Zizzenő fűszál, rezzenő levél,
És a fejünk fölött hidegen surranó
Denevére az éjszakának:
Mind kérdez, kérdez és kiált.
S mi hallgatunk
És tapossuk a szürkeporos útat,
Fehér arccal, fekete éjszakában,
Anyám meg én.

És halkan szól anyám:
"Ez az országút, ez az életem,
A poros, szürke és ködös.
Így döcögök már ötven éve rajta,
Így döcögök még Isten tudja meddig.
Így nem látom, hogy hova lépek,
Így nem tudom, merre megyek.
Így nem tudom, hogy mérthogy menni kell?
Csak menni kell."

És én tudom, hogy menni kell.
Megfogom némán a kezét,
És úgy járjuk az országútat
És úgy járjuk az életet
Anyám meg én.

És én elgondolom:
"Ez az országút, ez az életem,
Maga fehér fekete éjszakában.
Így nyúlik végig két árok között,
Így nyúlik el a messze végtelenbe,
Nem tudom merre, nem tudom hova.
Így vesz el messze meredekek alján.
Így járok rajta, Isten tudja meddig,
Tán ötven évig, talán reggelig se.
Így járok rajta két feketeség közt
Némán, fehéren, egyedül.
És menni kell."
Egymás kezét szorítva így megyünk egymás mellett
Anyám meg én.

Megyünk és hallgatunk.
Hogy mit gondolunk, egyikünk se tudja.
De én tudom, hogy egyet gondolunk.
Kéz a kézben, így járjuk a port,
Fehér arccal, fekete éjszakában,
Anyám meg én.


Petőfi Sándor: István öcsémhez




Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e úgy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál
És máskülönben hogy van dolgotok?
Tudom sokat kell fáradoznotok.
Örök törődés naptok, éjetek,
Csakhogy szűkecskén megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő úgy nem bízik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsületes lelkű, igaz:
Azt gondolá hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, amit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret úgy engem Istenem?
Hogy volna mód sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradságtul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet
Most egyedül ez keseríti meg.
Tégy érte, amit tenni bír erőd;
Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az Isten megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Ó, Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
Mert nincsen rá szó, nincsen fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég...

E néhány sorral érd be most öcsém,
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szívem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám,
Isten megáldjon, édes Pistikám!


Jakab Ödön: Az anya




Zúg a vásár népe, mint kasban a méhek:
Itt hangos alku folyik, ott csereberélnek,
Vígan mulat, akit mulatni vitt szomja,
Halálosan teli a sok lacikonyha.

Ím, azonban egyszer, hol legtöbb sátor van,
Vad lárma üvölti fel egyik sikátorban:
"Tolvaj! Meg kell fogni! Elébe! elébe!
Egy vég pántlikámat belopta zsebébe!"

Azzal egy legénynek az egész kufárhad
Nagy sátorrudakkal gyorsan neki támad,
Verik agyba-főbe könyörtelen kedvvel:
"Ha nincs pénzed, ne jöjj, vásárba, gazember!"

Csak jajgat a legény, elhagyva magára,
Nincs egy lélek, aki védelmére szállna;
Kedves pajtásai, cifra szeretője
Egy pillanatra mind eltűntek mellőle,

Ki erre, ki arra, elhúzódtak félre:
Nehogy az üldözött védelmüket kérje,
Mert elsüllyednének a nagy szégyen miatt,
Azzal a tolvajjal, hogy egy falusiak!

De mikor legbőszebb lett a zenebona,
Hirtelen egy öregasszony terem oda;
Hallja, hogy mi történt és legott serényen
Áttöri magát a bámészkodó népen,

És durva szitkoktól, szégyentől nem félve,
Védelmezve borul a legény keblére,
Egész szíve ott sír feddő szavaiban:
"Jaj, mit cselekedtél, fiam, édes fiam!"

Szabolcska Mihály: Egy szegény árváról




Tanulónak, kiskoromban
Meglehetős szegény voltam.
Napról-napra csak úgy éltem:
Félig kegyelem-kenyéren,
Félig, sokszor szomjan, étlen.
Gazdag fiú ült mellettem,
Akit biz én irigyeltem.
Irigyeltem a módjáért,
Folt nélküli kabátjáért,
S a tanár sok jó szaváért.

Hanem egyszer beszédközben,
Valahogyan reájöttem:
Hogy a rang és módos élet,
Nekem így nem kellenének,
- Hogy nincs anyja szegénykének!
És azontul énmellettem.
Ülhetett még selymesebben!
Én a foltos kabátomban:
Csak szépen haza gondoltam,
S százszorta gazdagabb voltam!

Pósa Lajos: Ha rajzolni tudnék




Ha rajzolni tudnék:
Képed lerajzolnám,
Imádságos könyvbe
Beköttetném, anyám.
Ahányszor ránéznék.
Mindig imádkoznám.

Mért nem csókolhatom
Szelíd orcád rája,
Imádságos könyvem
Aranyos lapjára?
Még az imádság is
Jobban égbe szállna!


Kissné Tóth Lenke (1909-1982): Gondolat




 A szálló perccel ki törődik?
A kis perc múlását ki bánja?
A szerelem, a csók, a mámor
A forró órákat kívánja.
A gyász az időt nem virrasztja,
Olyan mindegy a perc, vagy óra!
Hát nincs a földön senki ember,
Aki azt venné fontolóra,
Hogy szálló percet tékozolni
Vakmerő és bűnös kísérlet,
– Mert minden perc: lélegzetvétel,
Szívdobbanás, – perc is élet!

Réthy Zoltán (1895-1977): Ne féljetek




Könnyek temetője lett már a mi lelkünk.
Ne mondjátok mégse: mindent elvesztettünk!
Ne mondjátok azt se, hogy Trianon óta
Már csak sírni, ríni tud a magyar nóta...
Ne higgyétek el, mit kárognak a varjak,
Hogy megásták sírját minden jó magyarnak,
Ne higgyétek el, hogy megfogant az átok
S örökre elvesztek az ősi Kárpátok.

Nézzétek : a hegyen, a dombon, a síkon
Pöttömnyi emberek gyülekeznek titkon,
Barna kis magyarok, foltos a ruhájuk,
De kemény az izmuk, s piros az orcájuk.
Gyülekeznek egyre, évről-évre többen,
Mint az esőcseppek viharos felhőben,
S amit balga sorsunk jókedvünkre ráfont,
Letépik ők bátran azt a sötét fátyolt.

Mert amíg a róna búzakalászt terem,
Amíg testvéremet testvérnek nevezem,
Amíg magyar földön magyar anyák élnek
S gyermekeink ajkán zeng a magyar ének:
Addig ne féljetek, nem veszett el semmi,
Amit ne lehetne egyszer visszavenni,
Jövőnk országútját az idő már ássa:
Lesz még a magyarnak új honfoglalása!