Ha nevet egyik szem,
vagy könnyektől ázik,
Szintén vele nevet, vele
sír a másik:
Szomszédba fogamzott
rózsabokor ága
Szerelmesen hajlik át a
szomszédjára;
Fáradt madár szépen
párjához simulva
Piheni keresztül lágy
fészkén az éjet.
Minden szereti itt saját
maga társát,
Hát én, édes társam,
hogyne szeretnélek!
Páros élet legszebb ezen
a világon,
Vágyik is minden, hogy
párjára találjon;
Még a fa is, mely tar
pusztákon növekszik,
Árvaságán az is enyhítni
törekszik:
Társul maga mellé
árnyékát rajzolja,
Úgy űzi el a zord
egyedüliséget.
S ha kedves a fának még
az az árnyék is,
Hát én, édes társam,
hogyne szeretnélek!
Legényember sorsát magam
is átéltem.
Szabad élet, de nem
irigyelem mégsem:
Van, aki virágot tűzzön
kalapjába,
De nincs, aki ágyát
megvesse puhára;
Senkire sincs gondja, de
e gondtalanság
Sokszor olyan nehéz
gondot ád szivének!
Te vetted le rólam ezt a
nehéz gondot:
Hát én, édes társam,
hogyne szeretnélek.
Mondják: nyüg az
asszony, ha már egyszer társunk,
Tilalmaz, hogy többé
másokat is lássunk,
Mint a pásztortűz, mely,
ha fellobog este,
Nem enged ellátni maga
mellől messze.
De hadd korlátozza
szemünket az a tűz,
Csak adjon egy kis
fényt, egy kis melegséget,
Pásztor is szereti az ő
pásztortüzét,
Hát én, édes társam,
hogyne szeretnélek!
Szerettelek én már akkor
is tégedet,
Mikor igazán még nem is
ismertelek,
Mikor még egyebet mit se
tudtam rólad,
Csak hogy ünnepelt lány,
ifju, viruló vagy.
Ki sejthette volna
kincseit még akkor
A kis, falusi lány
tiszta kebelének?
Most tudom én, csak
most, igazán, hogy mi vagy!
Hát én, édes társam,
hogyne szeretnélek!
Te vagy mindenem, kit
semmi sem pótolhat,
Fölöttem egyedül te
uralkodol csak.
Ragyoghat az égről a
napvilág másnak:
Engem éj környékez, bús
éj, ha nem látlak.
Szivemben tavasz van, ha
mosolyod rám süt,
S ha kedved elborult: a
szivemben tél lett.
Üdvöm, kárhozatom csak
te lehetsz nékem!
Hát én, édes társam,
hogyne szeretnélek!
Mikor úgy kettecskén
ülünk egymás mellett,
S a boldog merengés
némasága meglep,
Magamtól nem egyszer
kérdezem titokban:
Vajjon én szeretlek,
vagy te szeretsz jobban?
De ki mérhetné meg, hogy
két feneketlen
Tenger vize közül melyik
vize mélyebb?
Csak az bizonyos, hogy
nagyon szeretsz te is.
Hát én, édes társam,
hogyne szeretnélek!
A mi szerelmünket nem ez
a föld szűlte:
Valami szebb, tisztább
csillagból került le,
Miként a meteor, melyet
lángra gyulladt,
Fényes töredékben egy
más világ hullat.
S ha nem e föld szűlte,
földiek módjára
Sír határkövénél nem is
érhet véget.
Elmulhatunk mi, de
megmarad szerelmünk!
Hát én, édes társam,
hogyne szeretnélek!
Majd, ha már fed minket
szomorufűz árnya,
Gazdátlan szerelmünk
szétmegy a világba,
S fiatal szivekbe
bélopódzva halkan:
Ujra virágzik ott
egy-egy édes dalban;
Mit mi érzénk egykor,
ismét rímbe csendül
Ajkán sok szerelmes
lánynak és legénynek,
S dalról-dalra száll a
halhatatlanságunk!
Hát én, édes társam,
hogyne szeretnélek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése