Oh, Marie, gyöngéd,
fehér liliom,
Megösmeri-é e kuszált
betűket?
Sietve írom, mert a
percek tűnnek —
Halálordítás lesz a
sóhajom,
S ön, ki rajongva
szereti a szépet
Talán elfordulna
kelletlenül —
Most csönd van a
lelkemben. Csönd. Az élet
Elhagyni készül, halkul,
kimerül.
Igen. Most nincs
körülöttem a Horla,
Ez a fekete, néma,
szörnyü rém.
De már valahol duzzad a
vitorla,
S tarajos habokon röpül
felém.
Most a szívem, a száz
asszonytól sebzett
Nem kínoz, zaklat…
csöndesen dobog.
Az ablakon egy lámpa
fénye reszket…
Fehér rózsákra s önre
gondolok.
Arra a néhány eldobott
levélre,
Marie, mit egykor ön
küldött nekem.
Az ön karcsú, előkelő
kezére,
Melyet nem ért az ajkam
sohasem.
Egy alkonyatra… csukott
zongorára,
Melyben a dal sóhajként
elcsitul,
És az ön piros, tiszta ajakára,
Amely szerelmes csókba
sohse fúl.
Marie! száz asszony réme
jár körültem,
Táncolnak, gúnyolódnak,
bántanak,
Piros ruhákban, lázban,
fölhevülten,
Marják a szívemet s az
ajkamat.
Száz asszonnyal röpít a
légi gálya…
Ugy-e bár, önnek fehér a
ruhája?
Ugy-e önnek tiszták a
csókjai?
Ha! Jönnek ők! Isten
vele, Marie…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése