A harcba ment a
többiekkel
Az özvegy édes jó fia,
Kis hajlékában nagy
bújával
Egyedül maradt az anya.
Könny áztatá, sóhaj
kisérte
A vészes útra elmenőt,
Utána egy öröm maradt
csak:
Hogy várja, egyre várja
őt.
Ó senki sem fest szebb
színekkel,
Mint a nagy művész : a
remény!
Hogy visszatér erőben,
épen,
Hogy sírnak egymás
kebelén
Naponta száz meg száz
alakban
Lefesté e boldog jövőt,
Egy ír van a jelen
sebére,
Hogy várja, egyre várja
öt.
Levél levélre váltva
ment s jött;
Hosszú mi ment, s mi
jött -- rövid!
De mit törődik ő
sorokkal!
Nem is kíván mást, csak
nevit!
Csak azt az egy
legédesebb szót,
Egyedül örvendeztetőt:
"Élek!" Szívének
más nem is kell,
Hogy várja nyugton egyre
őt.
Az volt az első gyásznap
aztán;
Midőn a válasz elmaradt.
A harctéren zavart világ
lett.
Most vérbetűkkel írtak
ott,
Hogy is lehetne azt
kívánni,
Találjon arra most
időt!...
Másnak se jött... szív
légy türelmes!
Csak várj, nyugodtan
várd be őt!
Majd győzelemnek híre
futja
Rivalgva be egész hazát.
Örömtüzek lobognak
égre...
Megnyertük a döntő
csatát!
A hős sereg már
visszatérhet...
"Dicsőn fogadjuk a
dicsőt!"
Ki mind eléjök!
üdvözölni!
...S az anya is ment
várni őt!
Nem volt öröm még a
világon
Ennél nagyobb, szebb,
hangosabb,
De aggodalom sem az
övénél
Gyötrőbb, setétebb,
kínosabb!
Mint gátjatört folyónak
árja,
Oly gyorsan, szörnyű
módra nőtt...
Irigy lett... mért hogy
néki kell csak
Ilyen sokáig várni őt?!
Miért...? Egy szó
kimondta aztán!
Válasza rá egy szörnyű
jaj!
Mint földre hullt :
ajkán sikoly volt,
S mikor fölkelt: már
csak kacaj.
"Lám a bohók hova
tűnének?!
Már senki, senki nem vár
érkezőt?!
De ő marad. Ő tudja,
megjön!
Meg, megjön... ő bevárja
őt!
És várta... várt, míg
földre, égre
Az éjhomály ráborulna,
Haj, tud borulni olyan
éj is,
Melynek sosem lesz
hajnala!
De még e rémes éj, az is
gyújt
Egy csillagot,
kecsegtetőt,
Min elmereng az ily szem
is még :
S e csillag az : hogy
várja őt.
Házát naponként
feldíszíti,
Puha ágyát megveti:
"Szegényke fáradt
lesz, ha megjön,
Pihenni mily jó lesz
neki!"
Asztalt terít kettőre
szépen,
Egészen úgy, mint
azelőtt,
Mindent csak úgy mint ő
szerette...
Így várja, egyre várja
őt.
Senkit se bánt, senkit
se rémít.
Oly nyájasan
el-elbeszél;
Szava oly lágy de oly
csapongó;
Mint a bolyongó esti
szél.
Megállapodni nyugta
nincsen,
Csak ott, csak ott tart
pihenő,
A legszebb
gondolat-virágnál:
Hogy mily epedve várja
őt.
Hervadt, pusztult
körötte minden;
Csak egy nem, nyájas
mosolya,
Ezt legvégső leheletéig
Megőrzé arca, ajaka.
S hogy eljövének s
ráteriték
A szürke, gyászos
szemfedőt:
Ez a mosoly volt a
bizonyság,
Hogy most már újra látja
őt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése