Sziklavágásban fut a vonatunk,
Fenn napsütésben ég a kőtömeg,
S nézem, nézem a sziklafalakat:
Könnyeznek a kövek.
Hogyan? hát még akiknek kőszivük van,
Azok is tudják, hogy mi az a köny?
S nagy, mozdulatlan némaságuk árnyán
Kiserked szemükön?
Az emberköny szégyenlős, titkolózó,
Nem is látják tán, csakis a falak, -
S könnyei ez őszinte kőfalaknak
Itt méltán hullanak...
Szivárgásukhoz bánatosan fut fel
Sárga virágu bársonyos moha.
„Ne sirj, ne sirj, nézd, virágod is lesz már,
Ne mondd, hogy nincs soha.”
S nap égeti, szellő törölgeti,
De hasztalan, a hulló könnyeket, -
A szikla sir, sir, - mint a férfisziv, mely
Egy megkövült fájdalmat rejteget.
(Forrás: Debreczeni
Szemle I. évf. 2. sz. 1912. jan. 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése