Szelestey László (1821-1875): A huszár és lova

 
Kedves paripája van a vén huszárnak
Tizenkét éve már hogy együtt szolgálnak
Kitellett ideje s ott maradt magától:
Nem tudott elválni jó paripájától.

Midőn felcsapott is züllött legény vala:
Mi vitte rá mi sem? Ki nem vallá soha -
’Sz mi kell oda ha az idők rászolgálnak,
Hogy a magyar legény felcsapjon huszárnak!

Hisz őt az isten is lóra teremtette:
Mosolygóbban ragyog a nap is fölötte,
Ha látja rózsaszin kedvvel a lóháton
Mintha azt mondaná: „ember vagy a gáton!”

A huszár hazáját és lovát szereti
Dicsőséget adhat mind a kettő neki;
Hazáját üdvezli a magyar nótával
Kedves paripáját simogatásával.

Meg-megveregeti, öleli, csókolja,
Mint hogy ha a legszebb magyar leány volna
Sokszor órák hosszat elbeszélget vele:
Még a prófuntból is neki dukál fele.

Úgy élnek együtt mint a legjobb testvérek,
Kiknél összeforrott a szív és a lélek -
Egyik a másiktól nem tud elszakadni:
A felhő és villám együtt szok maradni.
***
Énekelve jöttek a pajkos huszárok:
Ragyogó fegyverek a töltött kulcsos nálok -
„Vaj’ hová is mehet ez a derék sereg?”
Kérdezgették egymást itt-ott az emberek…

Vérengző csatára szólitották őket
S vérengzés fogadta a megérkezőket -
Küzdöttek sokáig, majd mind elhullának
Még sem szakadt vége a szörnyű csatának.

A fáradt vén huszárt lelőtték lováról
Ott feküdt vérében s nem tudott magáról;
De mellette maradt kedves paripája,
Mint a rózsatő, ha leesik rózsája.

Körüle a veszély dúl, rombol és ragad
S nem üzheti odább a gazdátlan lovat:
Ott nyalja másnap is a hideg tetemet
S árnyékából csinál neki szemfödelet!

Forrás: Délibáb Képes Napár 1858-ra. Szerkeszt s kiadja Friebeisz István. Pest, Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál 1857.

Szász Károly (1829-1905): A villi-menyasszony

 
I.
A szatmári biró leánya
Fonja haját pántlikába.
Egyengeti magát szépen
Ágyas háza rejtekében.

Fél haja még kibomolva,
Hó-vállain szétomolva
Befonat már a másikát
Rákötötte a pántlikát.

Hószin kebel, karcsú derék,
Liliomnak beillenék,
Hajladozik, fel s alá száll,
Mint szellőben a virágszál.

Ajakáról irigy pára
Száll a tükör fénylapjára.
De a pára gyenge fátyol
Min a szépség átvilágol.

Kicsiny keze azt a fátylat
Mely miatt tisztán se láthat
Le le törli békétlenül
De az megint csak vissza ül.

„Eredj innen irigy pára!
Ne légy szívem bosszújára!
Hadd kendőzhessem magamat,
Várom az én galambomat.”

Várjad várjad, biró lánya!
De hasztalan, de hiába.
Bár soká, örökre várod
Nem jő vissza a te párod.

Hűtelen lett? Elfeled-e?
Más leánynak rabja lett-e?
Más kebelén ha rád gondol:
Legfölebb csak szánalomból? -

A szatmári biró leánya
Rózsabimbót fon hajába.
Koszorúja is már készen
Felöltözött már egészen.

Hallga! Hallga! Muzsika zeng!
Hegedű sír, réztányér cseng.
Dob pereg, peng a czimbalom,
Vigan jő a lakodalom.

Fürge táncz és vidám dana;
Örömapa, örömanya;
Csak a menyasszony bús szegény,
Késik, nem jő a vőlegény.

II.
Hűtlen lett az ifiú
Szép menyasszonyához.
Reszkess hűtelen fiú,
Kedvesed megátkoz!
Messze lakik más arád
Túl a völgyön bérczen,
Ott is várnak most reád,
Ot is a nász készen.
A biró leánya itt
Hallja hűtlenséged.
És letépi fürteit
s a menyasszony-éket.
Arcza halaványra vált,
S mit oly gonddal ápolt
Kitépi a rózsaszált
Szétbontott hajából.
S míg te messze bujdosol
Uj örömre vágyva,
Ő kétségbe esve szól
S kisér szörnyű átka:

„Menj te csalfa vőlegény
Vész, vihar kisérjen,
Bujdosásod éjjelén
Átkom utól-érjen!
Nyugtod ne legyen sehol,
Szikla legyen párnád.
Mennydörgés érjen utol
Mikor nem is várnád.

Meg ne lásd a szép arát,
El ne érj a nászra,
Az öröm mely várna rád
Forduljon ott gyászra.
Visszavágyj megint felém,
Hanem föl ne lelhess;
A koporsó éjjelén
Halottul ölelhess,
Ha megöltél engemet
Öljelek meg én is!
Bár a mély sír eltemet
Megtalállak mégis!”

Hallja ezt a zord halál
S ő is megsokallja;
Mint egy letört rózsaszál
Lerogy a lány halva.
Ráborúl a gyászlepel,
Viszik temetőbe.
- Ki menyasszonyúl hal-el
V i l l i  lesz belőle.

III.
Rémes éjfél… vad vihar jő,
Recseg jajong berek erdő.
Behavazott rideg sziklán
Czikázik a sebes villám.

Feljön a hold, de elrémül
Az iszonynak éjjelétűl.
Felhők alá rejti magát
Hogy ott töltse az éjszakát.

Vészes úton, hegy ormáról
Jő alá egy fáradt vándor.
Nincs egy barlang, nincs egy rejtek,
Hol a vésztől pihenjen meg.

S már nem győzi, már nem birja,
És bár e helytt volna sirja,
Leroskad a bércz tövében,
És elalszik mélyen, mélyen!

A vihar csak tovább bömböl,
Mint dühös vad, a börtönből
Épen most kiszabadúlva
Mindent tépve, mindent dúlva.

IV.
Egyszerre mint varázsütéstől
Megszűnik és eláll a vész.
Kibúvik a hold rejtekéből
S a nyugodt néma tájra néz.

Még csillog a hó fönn a sziklán,
De nem nyög nem sir már a szél.
Nem szaladoz a fényes villám
A fellegek szegélyinél.

De halld! Mi zúg a messziségben,
Reszketnek a falevelek.
Susogva, nyögve száll a légben:
A  v i l l i k  t á n c z a  közeleg!

Fehér arczczal, fehér ruhában,
Halványan mint hold udvara,
A rémes néma éjszakában
Jő a szellem-lányok kara.

Szétbontott fürteik felhője
Mint gyászfátyol nyomukba leng,
Mély titkos bánat, dalba szőve,
A sápadt ajkakról lezeng.

„Föl föl a sírok éjjeléből!
Testvérek, jőjetek velünk!
A temetők nyögő szeléből
Van szőve a mi életünk.

Menyasszonyok narancsvirága
S halotti cyprus, koszorunk,
Szivünkben a nász kéje, vágya,
Pedig sírban hervad porunk.

Menyasszonyok valánk a földön,
Menyasszonyúl haltunk mi el,
És elcseréltük a nászöltönyt
Koporsó szemfedőivel.

Most vőlegényt keresni jöttünk,
És tánczra hívjuk, vonjuk őt.
Válasszon egyet ő is köztünk,
Papnőnk a szűzi hold előtt.

Föl föl a sírok éjjeléből
Testvérek jőjetek velünk!
A temetők nyögő szeléből
Van szőve a mi életünk!”

S a dal mindig közelb közelb jő,
És jőnek a halvány arák,
És nem borítja semmi felhő
A hold világos udvarát.

S az ifjat, ki mélyen alszik,
Körültánczolja a sereg,
A nászi ének hangja halszik,
A vőlegény még szendereg.

„Ébredj föl, ifjú! Álmaidból,
Menyasszonyod kér, vár reád.
A sír mélyéről hozzád fölszól,
Ne hagyd epedni hű arád!”

S az ifju ébred, oszlik álma;
Csodásabb álom várja őt,
És befonják a légi tánczba
A villik a felébredőt.

Rémülve ismer köztük egyre,
Megcsalt arája árnya ez!
Hideg ölelést érez keble,
Arczán sír-szellő lengedez.

De ellenállhatlan erővel
Vonják a rémes tánczba őt,
És hivja száz hang: „jővel, jővel!
Eskünni szűz  papnőnk előtt.”

És bérczen völgyön túl, a táncz megy,
Ragadva kérlelhetlenül.
Az ifjú arczán a haláljegy,
Szivén a sirnak terhe ül.
*
Feljő a hajnal, minden éled.
Ragyog a szép na súgara.
Csupán a vőlegény nem ébred
Őt eljegyzé a holt ara!

Forrás: Délibáb Képes Napár 1858-ra. Szerkeszt s kiadja Friebeisz István. Pest, Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál 1857.

LévaiyJózsef: Márton bátya

 
Lépjen elő, Márton bátya!
Róla van itt a szó, látja…
Törje föl az ajtó zárját,
A mivel oly régen zárják;
Lépjen hozzám e kicsi hajlékba,
Ha maga nem, hát csak az árnyéka.

Ime itt van! Élve, épen,
Régi kopott ködmönében,
S hogy ne legyen semmi híja,
Kis pipáját most is szíjja…
Szeme lángol, mint a lemenő nap,
Ősz bajúsza két ragyogó jégcsap.

Volt neki vig bölcsessége,
Míg gyertyája lobbal ége…
Rövid itt az élet – ugymond -
És ha rövid, minek a gond?
Más tekintsen a kicsi hangyára,
Holnap is ád, a ki adott mára.

Nap nap után dínomdánom,
Biz’ én soha meg nem bánom,
Peregjen a világ nyelve,
Csak poharam legyen telve…
S imádkozás papnak az ő dolga,
Helyettem is járjon a templomba!

Szürke haja vállát veri,
Görbe fésűn azt viseli.
Sűrűn vagyon immár szántva
Piros arczán a barázda,
Lelke mégis szilajon repülget
Nem nézi, hogy korhad az épület.

Szót ha veszen ajakára,
Csak a szedre-vette járja,
Hol truczczázom, hol Attila,
Száz formában az ég nyila…
Jókedvével haza ballag néha,
S jó kedvének harag a szomszédja.

Megbomlik a házi béke,
Rimánkodik felesége,
Inti szegény Kati néni,
Hogy ideje már megtérni,
Az istenért! Vegye magát észre,
S az utolsó kerekre is nézne.

„Nincs kerekem, nincs szekerem,
Asszonybeszéd nem kenyerem…
Félj te magad, én nem félek,
Csak azért is borral élek!
Tudom úgy lesz, megbetegszem egy nap,
S vitetem a menyországba másnap!”

Márton bácsi sima orra
Nyerges pápaszemet horda,
Azon által, ha próbálta,
A kis á-t is nagynak látta;
De egyszer az öreg okuláré
Azt mondja, hogy nem segitek már én.

S íme ég és föld előtte
Kékes, ritka fátyolt ölte…
S az a fátyol mindig kékebb,
Mindig sűrübb és sötétebb…
Aztán örök éjszakára vállott
S elfödözte tőle a világot.

Minő mélység! Minő inség!
Hol a gyámol, a segítség?!
Az eltévedt vándor ajka
Isten nevét hangoztatja
És a szivben mélyre vonult könyek
Mint a sebes zápor előtörnek.

Kis hajlékát olcsó áron
Húzta el az öreg Áron…
Magas fű nőtt udvarában,
Eger az úr kamrájában…
Nincs előtte biztató reménység,
Csak bús homály, csak iszonyú kétség

Nem mer nézni, remeg tőle,
Se elmultra, se jövőre;
Imádkozván, csak azt várja,
Hogy az ég tán majd megszánja: -
Ámde az ég sorsát már kimére,
Soká küldi a követet értte.

Hosszan omló könyek árja
Mossa szivét szép tisztára
Szenvedések nagy tüzében
Megújulttá lesz egészen,
S mint levegő hófehér galambja,
Repül lelke, a hova ohajtja.

Forrás: Délibáb Képes Napár 1858-ra. Szerkeszt s kiadja Friebeisz István. Pest, Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál 1857.

Tompa Mihály (1817-1868): Adós, fizess!

A dülőben és a mezőn
A magvető jár csüggedőn,
Oda amit vetett, kapált;
Elverte a jég a határt!
 
Munka olcsó, kenyér drága,
Nagy a szegény szorultsága!
Magának sincs, ki adna tán,
Zörget gazdag s pap ajtaján
Dologra, újra venne fel,
Kevés, ki most megemberel
Gyámoltalant, szegénykedőt...
Okúl vetvén a szűk időt.
De a szomszéd mégis csak ad,
S bár egy után négy a kamat:
Valamicskét könnyít fején
Ez a gyilkos jótétemény.
 
Hanem, már nem birván sehogy,
Terhével a szegény lerogy!
Ágyba esik, halálra vál...
Ejh, milyen jó az a halál!
Mely nehezűl az emberen:
Gondot, tehert az elveszen.
De inkább élj kelletlenűl,
Mint állják kórágyad körűl
Bús özvegyed, sok magzatod,
Akikre a nyomort hagyod!
Szegény beteg, beh érzi ezt...!
S ímé, hogy napja szállni kezd:
- Dele sem volt nagyon kies, -
Jön a szomszéd: adós, fizess!
Fizet is ő, - de nem neki, -
Halál zsoldját lefizeti!
 
Elment a holt, gondot nem oszt,
Eddig csak megvoltak, de most...!
Támasz nélkűl bedől a ház;
Inség, bánat kit elgyaláz:
Az özvegy kis cselédivel
Busong, jajong, mást sem mivel.
Orcája még könytől vizes,
S jön a szomszéd: adós, fizess!
Fizetne is, de hol vegye!?
Gyász élténél nincs egyebe, -
Rúdon a holt avultja lóg,
Megették a sajnálkozók
Mi még maradt, a kenyeret,
- Ahol nincs, ott Isten vehet!
 
Adósa bár távol lakik:
A jó szomszéd nem nyughatik,
S midőn mindent az éj övez
Mint egy setét, hideg burok:
A sírhoz megy s bottal veri
Végig... végig... csak úgy pufog...
Orcája már szintén tüzes,
Hogy üt s beszél: adós, fizess!
 
Bolond vagy, jó ember, hiszen
Vagyont a sírba ki viszen?
Nagy lecke szól arról nekünk:
Mezítelen jövünk, megyünk!
Kincsünk gyakran a sírba' van;
Hanem az nem ezüst, arany!
 
És folyvást döng a sírhalom:
,No csak fizess, mert nem hagyom!
Cselédem lesz az özvegyed,
Kiveszem a gyermekeden,
Kit mindennap megcsókolál:
Én mindennap ütöm, verem!
Bizony, - pénzem ha odavész, -
Az ebnek is jobb sorsa lész!'
 
Megmozdúl az atyai sziv,
Felmelegűl mely volt hideg;
Ah, a sziv lenn is fáj, repes
Sorsán kedves övéinek!
Megnyílik a csukott ajak,
S szavai felhallatszanak:
 
«Jól van,...! ha már nem várhatod
Az Istentől a fizetést,
A határnál a fűz tövén
Nagy kincset rejt a sík fövény,
Hanem ezt jól elmédbe vésd:
Csak annyit végy, mennyit adál, -
Nehogy aztán megkeserűld...!»
Hall a szomszéd, s nem vár sokat,
Kit a kincs-vágy űz, csalogat,
Mint a szag a saskeselyűt.
 
A fa körűl sivár homok,
Hol egykét szál fű nyomorog,
Zöld pázsitnak nincs televény...
És a szomszéd ás hevenyén,
S midőn nem is gondolta még:
Kibukkan a nagy érc fazék.
Rég állhat ott, felette át-
Nőttek a fa gyökerei;
Midőn a szél a fűzre csap,
S kezd a levél s galy rengeni:
Olyan, minő egy vén fukar,
A kinccsel tölt edény felett,
Mit szétterpedt ujjaival
Reszketve tart, s tiltón befed.
 
Az ember kész elvinni mind,
De bántják a holt szavai;
És felsóhajt nagy keserűn:
,No már ezt is megtiltani!
Hejh, a kedves szomszéd uram
Rosz ember volt, rosz csakugyan!'
Kiveszi hát mi az övé,
S földet tipor az üst fölé.
 
Van pénze már, de nyugta nincs,
A kincsre súg mindig füle;
Hogy akkor el nem hozta mind...
Mikép is volt olyan hüle?!
Magára vet, később pedig
Ösvényt tapos, közeledik:
,Egy tű nem sok, s ha tán hamis
Uton szerzéd, nagy bűn az is!
De ha azt elhozom, mit árt?
Miatta nem vall senki kárt!
Sőt tőlem ép az lenne bűn:
Ha ott hagynám nagy együgyűn.
 
Itt jót tehet, ott veszte lész,
Megeszi a föld, a penész;
Hiába is beszél a holt,
Mert elhozom, - s kivált ha sok: -
Az özvegynek s árváinak
Valamicskét majd juttatok!'
 
S a jó szomszéd felgazdagul,
Gulya telik tulkaibul;
Nyáján selyem gyapjú terem;
Bőven megyen vermébe szem.
S amely el nem fogyott taval:
Megrokkan sok hosszú kazal!
Pásztor, cseléd egész sereg,
Kik mind őtőle függenek.
 
Egyszer megindul a csapás,
Csür és asztag földig leég;
Üszögöt kap a búzafő,
A rét kisül - s még nem elég!
Rakásra hull ménes, gulya,
Selyemnyájnak nem kell akol;
Azután a sürű halál
Szolgát, munkást megharmadol:
S mikor már elvész annyija:
A gazda is halál-fia!
 
Most látja: a kincs mit hozott?
Most érti: mit tett a beszéd?
És sok jóval halmozza el
Rögtön a holt bús özvegyét;
De, - bár kapkod mindenfelé,
Hogy életét megváltaná: -
Az ő állát is felkötik,
S lefektetik a föld alá.
 
S hozzá, az első éjszakán,
Általszól a sír közfalán,
Kinek lakás már rég e hely:
«Mondtam, szomszéd! nem hitted el!»

Forrás: Délibáb Képes Napár 1858-ra. Szerkeszt s kiadja Friebeisz István. Pest, Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál 1857.

Dallos Sándor (1901-1964): Ég a rőzse

    Az asszony az asztalnál ült, kenyeret aprított a levesébe apró mozdulatokkal, de nem nézett a tányérra, kifelé nézett. Két szemében meglátszott az ablak, azon túl a falu s amögött az erdő, mint egy nagy csöppben. Olyan volt a két szeme, mint két kis akvárium. Szegény asszony volt, huszonnyolc éves és özvegy, napszámot járt, mosott, elszegődött nagytakarításokra, miegymásra, minden dolgot megfogott, nem féltette a két kezét, az életét se, semmit. Egyszerű és csöndes kis özvegyi élete volt, még csak nem is vigasságtalan, hisz az ember magában hordja az örömöket s akármint van is, felszállnak belőle, mint a vízből a buborékok. Felszállnak, útjukban fénylenek s ha fölérnek, elpattannak, mint a buborékok szoktak. Istenem, nem több ez, minek is. Lám, a fájdalmak hosszan tartóak és súlyosak s hogy fájnak s milyen nehezen viseli őket az ember, mégis a kis felszálló örömek lassan kivégzik őket s az ember nem is emlékszik rájuk. Az egyszerű özvegyasszony ahogy itt ült, nem is emlékezett a halál sírására, a fekete kendőjére, temetésre, miegymásra; elmúlnak a szomorú dolgok rendre, mint a pára s lehet, hogy még a halál is szép, mint ahogy szép egy dolgozó férfi s ha most ki-kimegy a temetőbe s látja az ura sírját, mondja: amen, jó a halottnak, de jó az élőnek is, a halottnak a nyugalom, az élőnek a nap öröme; kinek-kinek a része szerint s embernek lenni mindenképpen jó.
- Köményes leves kenyérrel – mondta a fiának, aki nyolcéves volt s csöndesen majszolt, éppen úgy, mint a kis kutya, kicsit gyámoltalanul, csorgatva és ejtegetve a falatot.
- Köményes leves, kisfiam, Péter, finom kenyérkével. Az.
    A patikasúrolás árából volt a levesben negyvenhat fillér s  kenyérben mintegy hat fillérnyi érték, esetleg talán eggyel több. Tegnap súrolt ott, mosolyogva nekidúlt s az étel olyan volt most, mint a saját élete körfogásának egy állomása. Önmagából él az ember s az Isten kenyeréből, amely láthatatlan, mert a mezőkön nő a búzaszembe föl, int az íz és elárasztja az emberek asztalát, átnő mindent, mint a gomba szála s átsokasítja áldással, amihez hozzáér az ember. Igen, jó az Isten is az emberhez, láthatatlanul jó, hallást adott nézést, ízlelést, tapintást, a jó szagok érzését, hangot, éneket és erőt s oly egyszerű lehet az ember ezzel az öt érzékével, oly boldog és oly tiszta. Felsúrolja a patikusék lakását s lám, köményes leves és kenyér kerül s ha valami gondolata van, szépen elmondja. Kisfiam, Péter, vagy: október van. Igen.
    Október volt, október tizenhetedike, Szent Hedvig napja éppen, korán ősz, didergetős és éles szelekkel suhintó, az ég takarította be a termést a felhők alá, nagy szekerek szaladtak végig a firmamentumon irtó ostorkongások között, de ezek nem hallatszottak idáig, csak a marhák az istállókban s az utakon hallották meg a suhintásokat s belenyúltak az igába lapos izmokkal,mint a bárd, vagy föltették a jászolra a fejüket s szomorkodtak. Vágott az őszi ostor odafent, takarodtak az égiek sietve, mert kell az angyalok lába alá a pelyva télire és a kalács válogatott szemből, mire leszárnyal pici szárnyán megint földre a Gyermek a szögekért, amelyekkel által szögelik. Az asszony meg ott ült az asztalnál és a szeme tükrében elvágtattak az égi szekerek, apró szembogáron parányi égi mozgalom s azt gondolta: ma délután rőzsét megy szedni az erdőre, mert éppen semmi dolga sincs más és mert jön a tél. Máskor ilyenkor az ember fogta a fejszét s ment botolni a fákat, vagy állt be az árokigazítók közé kapával, ásóval s egyengette községi fizetésre a novemberi vizek útját lefelé a nádasoknak, hanem esztendők óta letette már végleg a szerszámokat s nyugoszik Isten szent nevében a temetői nagykereszttől lefelé balra az útkezdettől éppen a harmadik domb alatt. Amen. Most hát ő rőzsét megy szedni az erdőbe, ámbátor tilos, de a szegény nép mindig az erdő tilosából gyűjtötte meg a téli melegét s ez már meg nem másul, míg erdő és szegénység lesz a világon Az pedig mind a kettő örök, hacsak végképp meg nem romlik vagy meg nem javul az ember. De ezt nem lehet várni egyiket sem.
    Így gondolkozott s mindössze attól tartott, hogy megfogja a kerülő. Egy óra volt délután, éppen ott ment el az ablak alatt az erdőőr a nagy, szikár teremtével, az éles arcával, a kemény szemeivel és a hallgatag szájával, amelyből alig esik szó. A kalapján kergette a kunkoros tollat a szél s bal könyökével elnyomta kicsit hátra magától a duplacsövű puskát, ahogy szép, nyugodt léptekkel ballagott végig az utcán az erdő felé. A Beszen Mihály. Az arcán két forradás van, ezt harmadéve orvvadászoktól kapta január tizenkettedikén, olvadáskor, mikor őzre mentek a vén rabusicok s kerülőt fogtak. Akkor, igen. No jó. Ez most kimegyen, kiér, a fiataloson átvág, nekimegy a hegynek s be a szálfásba, már ismeri a szokását. Ő meg egy órát vár itthon, aztán nekioson a tölgyesnek, ott már töredeznek a tavaly száradt gallyak, megrakodik kötélre s megkezdi a téli rőzsegyűjtést. Leteszi  a fiatalos szélén, este belopja, felgyűjti, vacsorát főz s holnap újra kezdi. Így megyen ez. S az Isten majd megsegíti. Mért ne segítené.
- Péter – mondta a fiának –, készülődj gyerekem, rőzsézni megyünk a délutánban. Keress csak kötelet.
    A gyerek már tudta tavalyról, de azért megkérdezte:
- S az oskola?
- Ejnye csak – így az asszony – maradjon egy napon oskola is, nem árthat neked se kicsinység velem csippentni néhány gallyat a szegénység tilosából.
    Hát kimentek. A lábuk alatt huppant a hideg homok, s mivel szörnyű sima volt, mint a porcukor, két lábujjuk között felfuvant pesszenve, mint a kása gőze, mert meztélláb igyekeztek s csiklandta a bőrüket helyesen.
- Meszet oltottak szélországban – mondta az asszony, mert nagy porfátyolt hajtott a szél, mintha meszet eresztenének valahol. – Az a  légy esett a mészbe, mert a szél igen garázda s hajtja a légynépet döglőbe szörnyen.
    Szedték a lábukat s a gyerek cseppenve vitte a kötelet, vége lógott.
- S a Beszen Mihály? – kérdezte. – Nehéz ember s súlyos szemjárása vagyon. Esetleg megcsíp bennünket s oda a kötény, meg a sapka.
    Mert tudta már a mórest, hogy a tilosban veszendő a holmi s bírónál bizonyít az emberre, mint az eleven szemtanú, tán még nehezebben.
- Eredj mán – mondta az anyja –, Beszen Mihály túl megyek tőlünk, tudom a járását. Szegény ember abból él, hogy ösmeri a mások léptét s vigyáz.
    Mendegéltek s a porban nyoma maradt a lábuknak, mintha kalácsot szakajtottak volna a porból s mentek a nyomok halk kis pöffenésével az erdő felé. Ám a szél se volt rest, nem nézhette a kis horpadt medreket az úton, nekihasalt pattogva s benyalta őket laposra. Hogy ezek az emberek mindig rendetlenséget csinálnak! No, majd itt lesz a december s rátok táncolok hószőnyegen s kivágom a szemeteket gyémánttal, hogy sírtok még bele.
    Már au erdőben csikorogtak a fák s ejtegették a gallyakat, mint a varjú a tollát. Csak potyogtatták őket rendre, ahogy hajtotta őket a szél nagy felfuvalkodottan, hanem a gyökerek nevettek lent a földben: ez is valami? S a bajszik szála se mozdult, pedig fönt keserves volt a világ, a Hedvig szent ráparancsolta a fákra az aszkézist s azok ugyancsak furcsán festettek egyre kopaszuló bűnbánatban a nyári sok szerelem, bőség és lakoma miatt, melyből fülig kijutott neki. Bezzeg most csak a kérgek barna csuhája csikorgott rajtuk s olyanok voltak, mint a barátok meditare homo et arbores!
    Az asszony átsegítette a gyereket az árkon s lerakta a rőzsések babonáját; két ágat keresztben a szélső fa alá, oltalmazójául a szegényi biztonságnak; kettőt is rakott, eget magának, egyet a gyereknek s majd ha visszajön, kioltogatja őket.
    Behatoltak csöndesen az erdőbe s nézték, ha tán nyulacska aludnék jóllakottan a bokrok alatt s lehetne a füle közé suhintani valami alkalmas ággal, pecsenyére valót marasztalónak. Ó, nem vétekből, távol álljon, a nyulacska mindenkié, mint az évszakok s már kinek fáj személy szerint, ha egy nyulacskával kevesebb méri szent Hedvig napján hosszú imával a határt? Senkinek ugye, a káptalannak bőven marad még, hanem nyulacska csak nem volt s így hajuldozni kezdtek a rőzse után, karba szedve s mendegéltek, mint akik vetnek vagy ültetnek s minduntalan térdet hajtanak szükséges alázattal. Mert földbe tegyél valamit, vagy vegyél el tőle, le kell térdelned előtte, mivel alattad terül és mivel urad, ez gy rendeltetett.
    Hát szedegették a rőzsét s még a cinkék közüle egy-kettő itt kapirgált a fakérgek hasadékain, körülöttük bogarat keresve, pedig azokat verte már döglődni a szél s cincegtek is a kismadarak, hanem nemigen hallották, mert dolgoztak serényen és az asszony dúdolgatott:

A szegény asszonyok hajuldoznak,
Rőzsét télire kapargatnak.
A szegény asszonyok hajuldoznak,
rőzsét télire kapargatnak.

    Szedegette szépen az ágakat, megütögette egymáshoz őket,hogy a hangya és a pók lehulljon, mert a hangya kikezdi a kenyeret s a pók csak gazdag embernek szerencse, a szegénynek takarítani kell utána. Lerakták távolabb a köteleket s odahordták karban a rőzsét.
- Ha most Beszen Mihály megjelen -mondta a gyerek okos szóval –, menten szórhatjuk el s iramolhatunk neki az erdőnek. Mert puskát tán csak nem süt utánunk.
    Isten tudja, milyen az erdő, mikkel van tele még így szent Hedvig napján is, mikor pedig már jócskán csuhában járnak a fák s legfőbb, ha sunyítanak az emberre, az asszony csak  énekelt, mint aki majorszélén játszva farkasokat hív.

De sok özvegyasszony hajuldozik,
Dereka mindnek nyiladozik.
De sok özvegyasszony hajuldozik,
Dereka mindnek nyiladozik.

- Tán csöndben lennénk, édesanyám – mondta a gyerek. – Beszen Mihály neszt fog s itt nyom bennünk, mielőtt futhatnánk!
    De csak énekelt az özvegyasszony:

Sok özvegyasszony hajuldozik,
Nyoszolyáján por magasodik.
A sok özvegyasszony hajuldozik,
Nyoszolyáján por magasodik.

- Tyhű – azt mondják a fák – micsoda nóta ez, fene hallott ilyet! De rucsákat énekel ez az özvegyasszony itt a gyereke előtt, míg gyűjti a rőzsét magának! Bolond nóta ez, biztosan asszonyok találták ki, mert nem is egészen lehet megérteni. Halljuk csak!
    -Vigyázzon édesanyám – szepeg a gyerek –, vigyázzon az énekkel!
    Nem vigyáz.

Kérgetik szépen a fülesbagolyt,
Fúná le a nyoszolyáról a port.
Kérgetik szépen a fülesbagolyt,
Fúná le a nyoszolyáról a port.

    Hát aztán?

A bagoly mondja: tenném szívesen,
De épp most várom a hitvesem:
A bagoly mondja: tenném szívesen,
De épp most várom a hitvesem.

- Halkan csak, édesanyám – eseng a gyerek –, valaki jön erre, hallom!
    Hanem hiába. Csak énekel:

Kérgetik akkor a futós nyulat,
de az megijed és elszalad.
Kérgetik akkor a futós nyilat,
de az megijed és elszalad.

    Hát halljátok? A nyúl se. Se a bagoly. Hát akkor ki?

Egy legény arra jön, azt kérgetik.
Szegény, az is megfutamodik.
Egy legény arra jön, azt kérgetik,
szegény, az is megfutamodik.

- Baj leszen édesanyám a dallásból, meglátja – szipog a gyerek. – A kalapom legalább hagytak volna otthon! Valami lépés neszez mind közelebb. Ki tudja, tán Beszen Mihály fordult errefelé az énekszóra!
    Hanem az özvegyasszony nótáját be kell fejezni illőképp:

Se bagoly: se a nyúl: se a legény,
Varjú ül épp a háztetején.
Gyere le varjúkám, hozom a bort,
Fúdd le te nyoszolyámról a port.    

- Néz valaki, édesanyám a sürjésből ide!
- Mondom, tán apád leszen, lelkem. Apád leszen tán. Szegény özvegyre szerető lelkek vigyáznak s Isten kisujján függ pókszálon az özvegyasszonyok sorsa.
- De ám magas ember, mert a szeme csaknem a bokor hegyét éri és édesapám csak édesanyámnyi volt éppen.
- Igaz, de a lélek olyan magas, amilyennek éppen akarja. Befér a gyűszűbe is, vagy a feje kileng a kútból.
- S a rőzsézők gyakorta látnak lelkeket?
- Az erdőben lelkek állnak minden bokor mögött.
- De csak félek én, akár félek, akár más.
- Ne félj, csak szedjed a rőzsét szaporán.
    Szedték. Hajoldoztak. A két szem meg nézett rájuk a sürjés széléről a bokor mögül, tán ki is léphetett volna, de úgy látszik, nem akarta. Tán lélek volt valóban?
- S ha tán rabló az ott a bokor mögött?
- A szegénység biztonságos járás. Azt nem rabolják: ingyen kapják az emberek.
- S ha tán Beszen Mihály leszen mégis?
    A két szem csak nézett.
- Ha tán Beszen Mihály?
- Most rögtön hallgass el! Beszen Mihály a hegyen túl jár s rókát keres.
- De forduljunk csak s iramodjunk. A kalapom s a köténye megmarad.
- Hallgass csak!
    Hallgattak és szedték a rőzsét csendesen. S rakták kötélre.
- Ni csak – mondta egyszerre a gyerek –, eltűnt a szem a bokor mögül s valaki caplat a sürjésbe befelé! Léptét hallom.
    Az asszony mosolygott.
- Nem volt ott senki. Gyere, nézzük meg, fiam.
    S valóban, nem állt senki a bokor mögött. Csak két erős lábnyom mélyedt az aszú fűben.
- Látod-e, lélek se jár itt.
- De itt a két lábnyoma Beszennek!
    Mosolygott az asszony.
- Tavalyi az még. Tavalyi nyom.

*

    Este kenyérre dagasztott, megrakta a tüzet a délután hozott rőzséből, vizet melegített s megmosdatta a fiát. A lábát mosta meg s ahogy a víz csurgott az olyan volt, mint az ének. A szél elült, éjre válván, csak néha-néha huppant az ablaknak, mintha pogácsákat dobolna. A tűzhelyen égett a rőzse, jó meleget lehelt s bevilágította a konyhát, hogy szinte pengeni kezdett tőle a rég nem használt balta a sarokban. Az ura baltája. Lefektette a gyereket és dúdolt neki a rőzsefénynél, míg el nem aludt. Akkor ült csak ott s szemében meglátszott a láng. Még egyre dúdolta az altatót s éppen új rőzsét akart tenni a tűzre, mikor hallotta, hogy az éjszakában léptek jönnek az ajtó felé. Felállt, lángra tette az erdei ágat, megigazította a haját és ajtót nyitott nekik.

Forrás: Magyar Írás II. évf. 4. szám 1933. április

Morvay Gyula (1905-1998): Magamig ért a sor. Versek, 1933. (könyvismertetés)

 

    Egy csallóközi faluban él, közel a harminchoz. Ez a második verskötete. Falun él, de a falu sem jelent számára menekülést, mint a meghalt bogdányi Mihályi Ödönnél és falusi életét nem szépíti idilli bukolikává, amint azt Bartalis János cselekszi az alsókosályi remetelakban. Morvay Gyula tanító… És jól tudjuk: Gárdonyi Géza tanító úr faluja menthetetlenül elmerült a zajló világválságban. „Negyedhold föld: zsellércsalád temetője, zsellérek egész birodalma”, így adja valóhűen Morvay a magyar falu keresztmetszetét. Ami aztán a pocsolyavízben, az összeroskadt kerítések között, összedőlt ólaknál, rogyadozó gerendák alatt, bablé-szegénységben történik, mindabból Morvay nem csinál  zsellérromantikát, ami ma oly divatos némelyik költőnknél. Neki a paraszt nem korszer dekorum, nem etnográfiai úton érkezett el a paraszthoz. Ő zsellérek között, zsellérektől született és középiskolái után visszament közéjük zsellérek gyermekeit tanítani. – A körülvevő természettel nem bíbelődik, tavasz-nyár-ősz-tél őbenne észrevétlenül múlnak el, ő csak egy lépést lát maga előtt folyton megismétlődni: a lesoványodott, piszkos-rongyos zsellérgyerekek seregét, akiknek mélyen beesett szeméből a falu szörnyű nyomora vádolóan ég. A zsellérközösség költője. Vállalja a harcot véreiért, bármilyen vigasztalan világ is az, hol „konok álmunk is döglött hat unokákig előre”… Hogy részt vehessen ebben a harcban, úgy gondolja hogy minden „fölöslegeset”, el kell takarítania magából: bort, nőt, halált, víziókat és lila keringéseket…

Semmi ellágyulás és semmi hullás!
Biztos és kegyetlen kitartással a vonal mentén,
mint két ökör szánt halálhollók közepette is.

És mikor kiszórt magából így minden „szép nehézségeket”, „kösöntyűket” és „mézsűrű szavakat”, amikor elvégezte ezt a kegyetlen, fakír-öncsonkítást, valóban a barikádharcost látjuk magunk előtt, - közeli rokonát a plakátízű, hivatalos pártköltőnek. Ama Hazaffyakhoz hasonlatos Osztályffy Veray Jánosok, a művészi alkotásra képtelen pártköltők szokták csinálni ezt az öncsonkító verselést – teljesen téves páresztétikai receptek szerint! – Hogy Morvay Gyula mégsem esett ebbe a végzetes hibába és hogy mégsem égetett ki magából minden színt, az receptnél, platform-utasításnál erősebb lírai tehetségének köszönhető, ami ha vékony erekben is, már örvendetesen megmutatkozik az új kötetben. (A Didergő Vágyódás-ciklusban és még néhány versben…)
    Morvay Gyulát úgy mértem meg magamnak első kötete után (Forróra fülledt a talaj), hogy nyelvezete rögös, verselése nehézkes, dikciója kínosan szűk horizontú és egyhúrú költészet ez, ami az örökös égverdesésben, földcibálásban s manifesztum-szerű zsellérébresztésben egyszer csak elapad, megrekken, friss eredetiségét és így hatását is elveszti, akár a nagy lendülettel indult Földes Sándor…
    Ilyen veretű költeményeket találunk még az új kötetben is. 3-4 versén megérezhető az is, hogy írása közben a szavalókórusra gondolt, belekomponálta a pódiumot is. (Tipikus kórusversek; Tavasz felé lesz, Fotomontázs 1932, Végzések között, Fiatal zsellér szava.) – Nem könnyű lendület sodorja benne a gondolatokat. Küzd-küzd az anyaggal, a formával is, türelmetlenül aztán abbahagy minden kísérletet és ilyenkor darabosan, nyersen szólal meg. Ami még jobbik eset, mert legalább nem zsúfolja rakásra a mesterkélt jelzőket. („félek mélyreroskadt, feketevilágú, szomorú-szerhacsurgású kertaljaitokból”) és nem szerkeszti meg annyira bántó nyelvhibákkal mondatait és szóösszetételeit, amikkel aztán eleve agyonüt minden hatást…
    Legőszintébb, legtisztább hangját azokban a verseiben találom meg, amelyekben fiatal asszonyával vállalt sorsközösségéről beszél. A Didergő Vágyódás ciklust (Késett vigasztalás ne légy, Bajlódunk az élettel, Ajándék ugarról, Gyermekemnek?, Megtaláltam a szívem, Tartsd meg a szívemet, Szomorú szavam veled, Didergő vágyódás) tartom a Morvay-költészet legmélyebb és legérettebb műveinek. (Ide sorolom még: Egy percre hazaléptem, Valami elveszett a helyéről, A hídon elaludt egy lámpa, Temetés januárban, Ablakom előtt.)
    Ahogy a vállalt nehéz harcban megtalálja Kedvesét, úgy kezd színesedni és elmélyülni költői hangja. A saját belső primér hangja! Ezt maga is bevallja:

Felmutatom megtalált szívemet.
Nincs vele bajom.
Ugy zuhol ez tovább is szegények sorsáért,
mint eleddig,
csupán más hangja is van: friss, elsődleges,
ez neked szól.

    Az örökösen dühös vagdalkozások közben, jólesik az olvasónak, de a harcosnak is elérkezni a pihentető szépségekhez:

lásd meg, hogy minden zöldül,
lásd, fiatal vagy, halálkáré se gördül,
lásd meg, sorsunk ajtaja zördül,

takargatlak, hogy éljél,
takargatlak, mint csillagos éjfél
takargatja, ha fúj rabló szél

    Boldog öröm rátalálni a sivárságban az ilyen tisztásra:

Sokasítsd vágyainkat,
legyünk tiszták,
bízástól duzzadtak, mint
a virágos rét.
-    -    -    -    -    .
Hallod, hogy zeng a levegő?
Hogy habzik csókunk sistergése?

    Minden napok veszejtő harcaiban egyre ritkábbak lesznek ezek a tisztás helyek, úgy élik közös életüket, mint két szélverte ember:

Nem vagyunk magunké, néha aztán
mennyire örülünk, hogy ujra és ujra
megtaláljuk egymást!
Minek sietnél mellém?
Mostanában találtam meg magamat
és elég gondom van: meg kell magamat mutatni azoknak,
aki még nem ismernek
Ne gyere, minek?
-    -    -    -    -    -    -    

Az éhes szájak megeszik előled márciusa kék levegőt is. Miben fogsz játszani?

Ó, mennyien vannak!
Visszatuszkoltak a keserű nem-kivánásba:
ne gyere, mert bánat borulna ránk.

    Ezek a sorok valóságos, átfogó emberi problémákat jeleznek és szuggesztivitásuk éppen ezért erősebb, mint az előbb hibáztatott versekben. Nem polgári megrekedés ez, amivel majd megbélyegzik őt ezért a pártesztéták. Idézek még egy verset, az „Ablakom előtt” címűt: benne kavarog az egész mai valóság. E vers néhány sora:

Ennyi és ennyi millió éhenhalt,
Kínában a hörgő katona haldoklását rádióba fogták,
mint drága bort a pohárba, hogy el ne folyjon.
Emberek és idők jeleznek.

    Morvay itt nem hallgatott a propaganda-irányelvekre, nem alkalmazkodott a szigorú recepthez, hanem egyes-egyedül mélységes ösztönössége működött belső élményekre támaszkodva művész készséggel.
    Hiszek Morvay Gyula vallomásában, hogy megtalálta magát. És ha a megtalált utakon megy tovább, költészete szétsugárzóbb, áthatolóbb erő lesz a tömegek számára.

    VASS LÁSZLÓ

Forrás: Magyar Írás II. évf. 4. szám 1933. április

Szenes Erzsi (1902-1981): Mennék felé, de ő nem jön felém

 
Mennék felé, de ő nem jön felém -
pedig nem halott, akit elsiratnak az élők,
mert számukra örökre elveszett.
Él s mással osztja meg szelleme s kedve kincseit.
Meghitt órákon sziveszerint más lánnyal beszél,
mint egykor énvelem.
Oh visszahozhatatlan órák, melyeket visszaidézni el nem fárad a képzelet!
A rekedtes hangot, a mosolyt, ideges játékát a kezeknek,
a szellem fényét a sápadt arcon s a sötét szemekben,
híven őrzi az emlékezet,
s a zord napokat most egyedül az emlék melegíti,
mint a földet a gyenge sugarak télen,
mikor a nap messze jár.
Mennék felé, de ő nem jön felém, -
pedig nem halott.
Él s emléke szivemben nem foszlik szét.
Irigylem az özvegyet, aki fennhangon sirathatja kedvesét
s keservét nem kell eltitkolnia,
a vigasz s a felejtés hamarabb érnek hozzá,
míg én minél jobban rejtegetem, bánatom annál halálosabb,
éles, mint a tőr, mellyel átszúrtak egy szivet.
Mennék felé, de ő nem jön felém,
pedig nem halott. Él. Halna meg inkább,
hogy az idő s az enyészet
lelkemben is elpusztítaná.

Forrás: Magyar Írás II. évf. 3. szám 1933. március

Jékely Zoltán (1913-1982): Borostyán

 
Kezemben egy fehér borostyán,
május, május: hová loholsz?
Kihullok egy fekete rostán,
jaj, zuhanásom szörnyü gyors.
Borostyánszag, légy síri postám!

Síromba szállj le, s újra lengj föl,
hozd csókok mézes bársonyát,
hozz hírt csókos, vén cineremről,
hol mindég történnek csodák.
Bár Te maradj a szerelemből!

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Istenhozzád - Apollinaire -

Letéptem ezt a hanga-ágat
Az ősz meghalt emlékszel-e
A földön többet úgyse látlak
A hanga-szag idő szele
De jól jegyezd meg visszavárlak

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Orbán-napja

Hideg májusi kert!
Micsoda zordon évszakok
rejtőzhetnek tebenned?
Micsoda tél- és őszmagok?
S ezek a felhők hova mennek?
Hová viszik reményem, kedvemet?
S hol pihensz le,május, te kedvbeteg -?
Nyugvóhelyed temető sarka-árka,
virág szemét-domb, amelyet
csókot nem látott orgonák-,
halál-látta koporsófedelek-,
elhervadt koszorúkból gyűjt a párka,
s díszít, cifráz, mint lány az otthonát.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Nem tőle félek

Nem Tőle félek! Sőt, néha kivánom:
legfőbb balzsam sok gennyedő sebemre,
s egyetlen bizonyosság e világon -

de Montblanc-súllyal zúg le életemre
s irtóztató kín-áradat alá nyom
évmilliárdok Semmi-végtelenje!

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Horváth István (1909-1977): Örök irigyképpen

 
Tavasz-ízű szelek:
vándorolnak velek
a fellegek.
Bár csak tudnék én is szárnyán
elszállni.
Falum határában,
zöld búzavetés közé
leszállni.

Nem élet ez nekem:
könnyel kísérhetem
bús énekem.
Nyíló mezők helyett kövek
szorítnak.
Fekete vizeknek
keserű hullámai
borítnak.

Nézem a felhőket,
az útrakelőket,
elmenőket.
Mit izenjek, szomorú, bús
vándorok?
Szívem vágyát küldöm.
Legyen zápor, mely otthon
lecsorog.

Mondd meg felhő, szóval,
hangod, ha megszólal,
hallhatóval,
mondd meg, hogy a szívem ketté
hasadott.
Kétfelé tépetten,
két világ világához
tapadott.

Itt sírom a mezőt,
ott meg átkozom őt,
amért leköt.
Nincsen nyugtom, nem is lesz a
föld felett.
Örök irigyképpen
nézhetem a vándorló 
felleget.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Botár Béla (1915-1974): Szent szabadság…

 
Szent szabadság, mivé lettél?! -
Addig nőttél, híresedtél,
Amíg csak a híred maradt -
Nem fér a nép híred alatt.

Szárnyaidról gazság rebben,
Nem fér a jó az öledben -
Lepottyan és sír magába’
S mint a csillag olyan árva.

Olyan árva, mint egy csillag,
Akit a pásztorok szidnak -
Mert nem elég fényességnek,
Merre a bárányok lépnek...

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Takáts Gyula (1911-2008): A néma hegedűs

Kék domb ölén a ház alatt,
hol páfrány nő és gyík szalad,
én jól tudom, ő ott lakik,
hallgattam sokszor hajnalig.

Hol szűz a völgy és mély a hűs,
ott zeng a néma hegedűs.
Se nem tücsök, se nem cigány,
se árván esdő csalogány,

és mégis zeng, s ha titka száll
favágó, béres is megáll,
s ragyogni kezd a domb öle
a szárnyaló dal csöndjibe.

Kigyúl a völgy, a rét, s a sok
kéreggel álcázott dolog
belülről fénylik, mint burok,
melyekben lelkes húr zokog.

És zeng a néma dal szava:
- Trillárom hejj! Hujj trallala! -
És Julcsa néni, mint gida
táncolni kezd, mint lakziba.

Szemében édes fény szine,
és újra piros a szive,
úgy térül-fordul és ragyog,
mint nyírfák közt az angyalok.

Kedvünk akár a mai hó!
A konyhánk, int ezüst kohó
doromból és  lenge füst
rőzsénkből égetett ezüst.

Ily dalt még nem hallottam én
e táncoló, kies megyén.
Ámulja is a berki nép,
és egyre jobban ég az ég.

A nádast, mint arany sipot
megihleti a zöld titok,
s rügyezni kezd a pásztorok
kezében is a hold dorong.

A formák és a tág szinek,
mint hárfák, kürtök zengenek,
s a csősz csak áll a rom alatt,
mely Szent-Jakabnál megmaradt.

S a vén kolostor dőlt falán
átfénylik rozsdán és mohón
az áhitat s a szent király
ott térdel bársony zsámolyán,

s szívéből zeng a kék-derűs
mély völgyből szóló hegedűs.
A földnek élő részei
kis elrejtett zenészei,

a gyökerek és a magok
dalolnak, mint az angyalok!
A holt föld rajtuk zengi át
el nem múló, örök dalát.

A fákon át s a lombokon,
mint hangszeren át, úgy oson
az átlényegült föld dala,
a csirák égő hajnala.

Ez fénylik itt a völgy ölén,
s a táncoló kies megyén
a tó felél, mint körmenet
virágzó zászló lengenek.

És száll a néma dal szava:
- Trillárom hejj! Hujj trallala! -
s a formák és a tág szinek,
mint hárfák, kürtök zengenek...

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Hegyi Endre (1916-1995) versei

SZERELEM

Vegyül a kékkel a sárga,
hogy zöld legyen,
bókol a pitypang virága,
hogy fölvegyem,

izzik a szikra kövéren,
míg lángra kap,
buggyan a mosoly a szájon,
és átragad,

lüktet a nap piros szíve
a kék egen,
átönti ritmusát vígan
a véremen,

véremből véredbe átcsap
és belevész -
a legszebb titok így ejt meg,
az ölelés…

IRTÁS

Nem nyujthat pihenőt semminek,
gyilkos fejszék átka fogta meg.

Csalja az ünőt a friss füves,
s az ordast, mely szélin őzre les.

Naphosszat dübög a zöld porond,
ha két vad bajvívni összeront.

A SZAMOS MELLŐL

Tarczynski Kázmérnak

Hogy szólt a nóta?
A Nagyszamost, haj,
köd lepte be - - 
(Gyalu völgyének,
Bükk erdejének
fehér köde).

Szállott, terengett
álmosan hangunk,
fogyott a bor -
ablakon, ajtón,
sűrűn bedőlt az 
alföldi por.

Kiégett tájon,
fullasztó nyárban
legyek között,
lágy muzsikával
fölkélt a távol
folyó s a köd.

Fölkélt hűs habja
 s megfürdött benne
a képzelet,
magával sodrott,
s nyolc éve már, hogy
partjára tett.

Acél hídján át
megyek s nézem a
ködöt, folyót,
s eszembe ötlik
az a kép, mikor
a nóta szólt.

Acél hídján át
megyek s nézem a
ködöt, folyót,
s eszembe ötlik
az a kép, mikor a nóta szólt.

Köddarabokat
Gyalu felől friss
szellő sodor,
s véle megbolydul
bennem a régi
alföldi por.

MINT A TISZAVIRÁG

Mint a tiszavirág, mely pár órás életét
egy vízbebágyadt bivaly hátán éli le,
s abban a tudatban hal meg, hogy roppant setét
ennek a világnak külseje, belseje -

így élünk mi is, és pusztulunk. Suhanhat
szebb életek mellett a sors kénye velünk,
hol nincs gond s fájdalom, - de mit ér ez annak,
ki jajt hallott csak, míg az ő napja letünt.

MÉRT FÉLJEK ÉN

Földre jut a levél,
ha a fáról leér.

Szárnyatépett madár
végül csak földre száll

Törött kancsó vizét
a sík föld önti szét.

Oszlopok ledülnek
s a földre kerülnek. -

Mért félnék éppen én,
ha elnyúlok rögén -?

ÚJ SZODOMA

Kémcső hull az égből és halál,
robajjal dőlnek össze templomok,
vörös csóvák lobbannak magasba,
mint Isten arcát vágó ostorok.

Berlin, Hamburg, Szófia – foszforos 
tűzcső hamvasztó gyehennája -
meggyaláz, Kor, ki ezt reád küldi,
s fölmagasztal az, ki hősen állja!

A még tűrő jókhoz így beszlne
égő betűkkel ma a Biblia.
Fussanak e század tébolyából,
mint Szodomából Lót és asszonya.

A HAJLONGÓ TISZTELETRŐL

Mit is jelentesz ma hajlongó tisztelet?
Az ember egy kalapot nagy ívben levett,
és ott tartja kézben, bár jól szolgál fején, -
ezzel is eggyel több, ami nincs a helyén!

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Létay Lajos (1920-2007) versei

 
ARS POETICA
EGY KUKORICASZÁR MELLETT

Már a pipacs is elsötétült,
a szarkaláb mélyebbé kékült,
borzong a tarló, derekára
lila takarót vet a pára.

Az útifű  porba kushadt,
a bogarak már rég alusznak,
a szederinda átkarolja
az ösvényt, mintha bátyja volna.

Mindenki hallgat s mentül összébb
bujna, hogy útjába ne essék
a jegenye-korbácsos éjnek,
még a tücskök se citerélnek.

Csupán egy árva kóró áll még
a szántás szélén, árva árnyék;
kardjával az eget csapkodja, -
őrült vitéz, semmik bolondja!

Vagy őr talán, ki messze kémlel,
birkózik a betörő széllel,
védi a holtra-fáradt csendet,
azokat, akik lenn pihennek?

Mit példáz neked ez a keshedt
kóró, jó sorsot vagy kegyetlent?
Mire oktat? Állj mellé, hátha
benne találsz igazi társra.

Ládd, épp akkora, hogy feléred,
mintha együtt nőtt volna véled,
csak te valahogy fényesebbre
formálódtál s ő keszegebbre.

De gyökereid – bár lazulnak, -
neked is le, a földbe nyúlnak,
erőd onnan jő és kóródat
csak ékesiti a futóbab!

Úgy akadt reád: észrevétlen,
lopakodva, s most – hálaképen
mert nem kergetted le a sárba,
versed végére száll virága.

Így védi az erő a szépet,
a jó fegyver a vitézséget,
olyanok ők, akár hű társak,
kik a romlásban összeálltak.

Mért is dobnád le? Például itt a
dús kukorica cső mutatja:
bár a földet szívta magába,
mégse érzik rajta a trágya!

S bár fényben fürdött egész nyáron
s hagyta, hogy az illat rászálljon,
nem korcsosult el s kedves, tiszta
lisztjéből málé lesz, puliszka.

Csak jobbízű tán, mintha sohsem
állott volna a napsütésen.
Azért még tarthat ő a néppel,
a meredtszemű szegénységgel,

a pipaccsal, a szarkalábbal,
a vonagló szederindával,
azokkal, akik most a porban
feküsznek, a gyilkos nyomorban

és rettegik az éjszakákat,
mert hátha rosszabb lesz a másnap,
amire majdan felriadnak,
ha nyílik fenn az égi ablak…

Ezeket vésd jól a szivedbe,
szavad erejében is zengje
a szépséget, a tisztaságot,
az emberséget, barátságot.

Ha szólsz, csak úgy szólj: aki hallja,
ne rémüljön, int vad zsivajra,
hallott elég vásárt idáig,
füle csendesebb hangra vágyik.

Ne csörömpölj hát. Túl szelíd vagy,
hogy perlekedhetnél, ha szidnak,
hagyd azokra, kik jobban értik:
a békesség az igaz érték!
*
Éjszaka volt, mikor e versnek
első során elénekelted
s lám, kék az ég, akár a tintád, -
folytassák tovább a pacsirták.

TANÁCS

Így lehetsz bölcs: nézd a vizet,
 a villanó halat,
míg arcodon tovazizeg
a síkos pillanat.

Egy szót se szólj, rácsok között
topog úgyis szavad,
tengerek mélyét tükrözöd, -
elárulnád magad?

Rádtekerődznek napjaid,
mint undok békanyál;
vajon ki nyújtja karjait,
hogyha kiáltanál?

Csak dűlj a korlátra, ne félj,
megértnek a halak,
elúsznak majd a szívedért,
megvilágítanak.

AKÁR A LIDÉRC

Utoljára a Vén Mészárost
ijesztették itt a lidércek.
Régen volt, elhajíthatod
a követ, csontosulhat térded.

Mehetsz a Köz felé is bátran,
a nagy kertek fehér kutyáit
elvitte a sintér. Foguk
maholnap virágmaggá válik.

Szelidül a falu, nem mordul
rád, nem int meg, fülön se fog már:
mérge, mint ázott kismadár,
sírdogál a diófa lombján.

Ha félsz, csupán magadtól félhetsz,
hisz úgy keringsz ezen a tájon,
akár a lidérc: nem marad
utánad egy levélnyi lábnyom.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Cseres Tibor (1915-1993) versei II.

 
HALÁSZAT

Hallottátok-é hírét a vízmenti halászoknak
s igéit hálócsobbantó életüknek?
Úgy ismerjétek kezük járását: karjukra rároskad
a part s koponyába fordul szemük tükre.

Míg a háló támadott engem s oltalmazott a víz,
elátkoztam a fonalgyártó és kötélverő
ipart s mind a lánckészítő kovácsokat, mert merész
tüdőknek és időnek csinálnak temetőt.

Ahányszor kimerítettek, tereltek s fogtak bé
a gazdagok távolabbi erős tartályaiba,
már az első rántásnál száraz medencének tudtam én
a világot s nem is kapaszkodtam párkányaiba.

S amint kopaszodott rólam a harmat, úgy szólt őrült
zengéssel mellemben a víz emléke – Csürhéstől
nyájastól, gulyáról megromlottak mezői s tőből
száradt a gazda fattya – tőlem, a szemveréstől.

Sok pimasz ebfog marta, fosztotta rólam a húst.
Nem rugtam, ütöttem, de élt bennem az ököl.
S lám a fogoly mosolyában a tenger dallama zúg,
s szelíden fordulok ki a habfodrok mögül:

Kenyérrel se dobom vissza azt, aki bánt, hálóba
merít, edényébe tipor, asztalára hivat.
Nem szólok hozzá. De mondjátok neki ha a kora
halált nem kívánja, vese a vízbe csontjaimat.

ELÉGIA – KÉT KÍSÉRLETTEL

1.
Lármát ver nappalunk nyilt szájában is,
váltott fogakkal széjjeltép, megesz.
Hány percre akad nyelvén a tövis:
gyümölcsük – s az egy-két holdcsípte gerezd.

Ő mér meg minket és nem mi mérjük őt
s lehúnyt pillája mögül ha ránktekint,
mi nem látjuk meg a morzsáló időt
s ő végez velünk a fűrészpor szerint.

Emeljük feleim arcunkhoz a korsót
s számlálatlan a kortyokkal beszéljünk.
Amint láttunk az asztalnál, már túlsok,
hogy varázs nélkül kevéssel beérjük.

Mulatságból került sisak fejünkre,
de csontunkból lassan kifogy a tréfa.
S ki tudja: minden hetedik nap ünnep?
S ki emlékszik rá, mikor sujtja névnap?

Köpenyzsebünkben a kenyér összefagy.
Zseblámpák fénye minduntalan kiég.
Ha felmelegszik – víz borít be, vagy
eltorlaszolja medreinket a jég.

2.
A kíváncsiságtól mámorosan, egykor
kipirulva s félszegen,
szigorú eszközök fogantyúi között
botorkáltunk részegen
s még a tél sem szűnt meg jártatni kezünket
a zord alkatrészeken.

S most erődök mélyén s túl, táborok éjén
él, ki mindezt feledi.
Orcája pikkelyes a széltől, a sebes
gondolattól s multheti
szakállát borzolja – halovány mosolya
szálkáit tűzbe veti.

Társak, kik mint gyermek, ravaszul, kegyelmet
nem ismerve játszottunk,
csapdát téve vadnak s lelkes madaraknak
lépet s hurkot rántottunk,
ami régen eltünt, hogy s miképp feledjük,
ha ennyire rászoktunk?

Hó szikkaszt meg, ének olvaszt fel, víz éled
oldalunkban, az erdő
minden riadalma szól értünk hadarva,
lángot éget a fertő
érdekünkben s mégse elég, hogy megértse
szánkat az égi fürdő.

Számkivetve kéreg nő arra, kit évek
rétegei lepnek el.
S micsoda szerelmek halódnak és kelnek
szöges lépéseinkkel,
s nyomunkban, mit takar friss erdei avar,
levél, por-, sár-, dér-lepel.

3. ELÉGIA

Az este, amint kinéztem a tapasztott ablakon át,
láttam, zord gyümölcsökkel és tüskékkel mennek a cimborák
ismét kifelé. Volt, ki hátravillantotta szembogarát
egy percre s látszott, úgy jött el, az asztalon hagyta borát.

Így nézek, az alkonyodó szájból így nézek vissza én,
(vettem nyomban észre) – szorongva a csapkodó nyelv tövén.
Borom kiöntik s ki bennem érik, szomjas marad a vén,
s pikkelyes arccal elnyel az idő vagy széttör a tiszta fény.

Gyűjts össze kedvesem, csontjaim hírét te védd.
Ha térdem varázsba fut, mondd helyettem az ellenség nevét.
Szoktass le a ravasz borzalmakról és hangosan beszéld
az eltűnt madarakat, kiket én rebbentettem szét.

Így dünnyögtem s kiléptem a csillagok elé csüggeteg.
Szél jött szembe és fáradt ének-darabokat görgetett.
És álldogálva úgy eltűnődtem, akárki leüthetett
volna, hogy meg ne érjem az ismeretlen ünnepet,

amelyről éppen dúdolni kezdtem – lassan lépve tovább
az esti hóban, csak egyre odább, hová régen vágyom, át
a sötét túlsó felére s ha az út széttép, összerág,
ott nem fáj, hogy a szálló hó belepi lépeim nyomát.

ÍGÉRET

Visszatéved aklába a juh, fészkére a fecske,
s vajon hová tér szeme nélkül a lélek?
Nem mondja s ne is árulja el, merre szövegezte
útját valami parancs vagy írott ígéret.

Én sem tudom hová tartok s nem is árulom el.
De már annak ruháját súrolja karom
körözve és kerengve, akivel nem tévedek el,
Juhot és fecskét igazít ily hatalom.

Lépteiben járok és hallom a szöllő fürtjeiben
haját s fürtökért nyúló ujja hegyét.
Az Írás nem tanít meg erre, okos intelmei nem
mutatják meg a szájnak, mit igyék, mit egyék,
. 
Ígérem, én elmondom, mit értem, ha éltet a zord
szél s nem hágy télen takaratlan a havon,
ha varason is, egy darabban őriz meg és nem hord
szét a juhot és fecskét őriző hatalom.

FIGYEL, LENÉZ…

Figyel, lenéz s hanyagul subáját dobja énrám.
Nem szárad el levele miatt a pára a számon.
Tudom, egykor tenyeremtől úgy kéri számon
az elmorzsált időt – lejön felém az égi létrán.

Erősebb a képzelet növényél ősz atyja
értelmemnek. Fia és adósa vagyok s fürtös
kérdéseimre nyelvén a válasz. S hiába üldöz
idegenül, mit igért, ha rámismer, majd megadja.

Mert mondjátok, ki választotta e lombsötét
világot nékem lakóhelyül? Derékig s térdig
dudvában gázolni meríthet-é más? Csak az, ki érti
a szúrós eget s bátran szorítja a borzalom kezét.

Fürkészve lép le majd s elmondja, mi történt odafent,
mióta itt vagyok – hallgatom s szájához tartom
kíváncsian fülem, ha szól évekig, kitartón.
S aztán én is lassan elmondom, mi történt idelent.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám