Az
idősebb és kevésbé módos asszonyok titkos irigységgel mondogatták egymás közt,
hogy a doktor Barátnénak udvarol.
A
doktor alatt pedig nem mást, mint a városi fizikust kellett érteni.
Úgy
az ötven körül járt a doktor. Haját, bajuszát festette s a kabátja gomblyukában
télen-nyáron rózsa pompázott. Modorában volt valami a városi gavallérból és a
vidéki Baczur Gazsiból. De ez a két sajátsága szépen összeolvadt és így adta a
doktor a kifogástalan kisvárosi Don Juant.
Volt
valami varázsa a nevének, úgy mint doktornak és úgy mint embernek is. Valami
kiváló úri beteg meg sem hallhatott nélküle, mindig elhívták a konzíliumra, ha
nem is volt házi-doktor. Gazdagnak tudta az egész város, és ezen a csábos
varázson kívül a doktort egy egész kötetre való kaland meséje kísérte...
Képzelhetni
hát, hogy mennyire megijedt Baráné, mikor a doktor elkezdett neki köszönni.
Baráné
egy szegény szabónak volt a leánya, pár év óta van férjnél és csak úgy
félig-meddig volt tensasszony. Kedvesen ügyetlen, hamar elpirul és hozzá még
olyan termete van mint egy újságban megbámult cserkesz-asszonynak. Két fekete
szeme...
-
Ah!... ümmögött magában a doktor és egyet csettent a nyelvével, a mi annyit
jelentett, hogy most Baráné után adja magát, ha azalatt akár minden páciense is
elhal.
A
dolog nem is mehetett valami szerfelett nehezen. A doktor orvos volt a
fegyintézetben, ugyanott Bara, a férj ellenőr.
Bara
úr örvendett a szerencsének. Rögtön bemutatta a doktort feleségének, aki
pirultan, zavartan felelt:
-
Volt szerencsém már – az ablakból...