A magyar irodalom legszertelenebb fantáziájú lírikusa csendes, kevés
szavú ember volt. Magánélete mentes minden nagyobb megrázkódtatástól, miközben
a hazai literatúra sosem látott felvirágzásának lett tanúja, sőt főszereplője.
Költészete különös, szemkápráztatóan színgazdag kibontakozása a nálunk korábban
ismeretlen romantikus eksztázisnak, szubjektivitásnak. Epikai és lírai megnyilatkozásai
kivételes pontossággal és intenzitással adják vissza a legendás korszak (a
reformkor, a szabadságharc és az elnyomatás évei) nagy közösségi élményeit.
Indulásakor még kezet szoríthatott az előző korszak vezéralakjával, az agg
Kazinczyval, az 50-es években írt A vén cigányban Babits és a Nyugat első nemzedéke a modern magyar költészet első
nagy ihletőjét ismeri fel.
Sőt: olyan értelmezője is akadt, aki egyenesen az avantgárd
előfutárának vélte A vén cigánynak az értelem ellenőrzése nélkül a tudattalan
vagy féltudatos szférából feltörő asszociációi miatt. Helyzetdalai, gyakran
humoros zsánerképei (pl. Petike) Petőfit inspirálták, verses epikája Arany szemléletét formálta. Sok
mindent tanult a nyugat-európai romantikától, s ő teremtette meg a nagyszabású,
eredeti, nemzeti karakterű magyar romantikus lírát.” Idegen hatásokat
Vörösmarty is szítt ugyan magába, de romantikájában azt fejtette ki
megkülönböztető határozmányul, minek feltételei saját magunk költészetében s
ennek alapjában: faji tulajdonságainkban gyökereztek. Nem a művészkedő tudatot,
hanem a magyar emberméltóság nemes alanyiságát. Vallás, filozófia, politika:
van ez alanyiságban, de nem külön elemződve, mint a romantika némely egyoldalú
jelenségeiben, hanem osztatlan érzés, egynemű életszemlélet gyanánt” – írta
róla Horváth János.
Indulásakor természetszerűleg kötődik a 18. századból áthagyományozott
latinos kezdeményekhez, a szentimentalizmus első próbálkozásaihoz, s onnan
örökli első nagy, zajos sikert arató vállalkozásának, a honfoglalási eposznak a
feladatát is. A Zalán futása (1825) azonban legalább annyira a boldogtalan szerelemvágy és
lemondás fájdalmas lírája, mint „párducos Árpád” hősi népének eposza. A
mulandóság mélabújának és a kozmikus létrettenetnek korán támad győztes vitapartnere
lelkében: a 20-as, 30-as évek hazafias buzgalmának tenni, használni akarása,
nemzeti felelősségérzete.
Szerb Antal figyelt fel rá: „A magyar költészetben a két legnagyobb
költő, Vörösmarty és Ady volt leginkább a halál rokona, ők küzdöttek a legtöbbet
a démon ellen, melynek hívó szava az enyészet békessége felé vonz.”
Hozzátehetjük: különös és talán mélyértelmű, hogy épp e két költőóriás
nemzeti-hazafias versei tartoznak a legmegszenvedettebbek, a legőszintébbek, a
legelementárisabb erejűek közé. (Mutatva azt is, hogy a
létértelmező-metafizikus lírának a hazafias-közéleti költészettel való
szembeállítása nemcsak szükségtelen, hanem tudománytalan is.)
A Csongor és Tünde mesevilágával nem vitázik, hanem azt kiegészíti a Szózat férfias, hazafias pátosza. A Gondolatok a könyvtárban sorssal, bajokkal szembeszegülő, bizakodó tenni akarását nem cáfolja,
hanem árnyalja Az emberek fogvacogva kétségbeeső emberundora: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
/ Nincsen remény! nincsen remény!” Amíg „van remény”, a 40-es évek felfelé
ívelő időszakában költői erejének maximumát mozgósítja, hogy a már-már
kilátástalan helyzetben lévő magyarságot önmagát felülmúló teljesítményre
sarkallja. Amikor a remény elvész (1849
után), a kétségbeesés, fájdalom és csalódás éppen nem poétikus lelkiállapotában
a művészi szépség olyan irracionális magaslataira jut el az Előszóval és A vén cigány-nyal, ami reformkori heroizmusának felel meg. A zseniális műalkotás
romolhatatlan, örök érvényű formája révén szegül szembe a nemzet életakaratát
letipró, barbár önkénnyel.
SZÉP ILONKA
1
A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.
A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.
"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.
"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász: "ez már királyi vad!
"
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.
"Megvagy!" így szól a leány
örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
"Megvagy!" így szól a vadász,
gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.
2
Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.
S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.
"Húnyt vezérem ifju szép
sugára"
Szól az ősz most "éljen a
király!"
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
"Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd
apádat."
"Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:
"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."
S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája?
"
Gondolá, de nem mondotta szája.
"Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."
Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."
Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.
3
Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát...
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.
S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.
"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.
S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"
"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.
"A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.
És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.
A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.
(1833 októbere előtt)
A legérzelemteltebb, „leghamvasabb”
magyar versek egyike. Spontán ihlet termékének látszik, holott az
irodalomtörténészek kimutatták, hogy költője az idegen eredetű motívum magyar
változatát Bajzától és Kisfaludytól vette át. Bajza Rege a hableányról címmel írt novellát a révész lányáról, aki
beleszeret az álruhában vadászó Mátyás királyba, Kisfaludy drámájában, a Mátyás deákban még az álruhás királyra
mondott s őt zavarba ejtő pohárköszöntő is szerepel. A történet tehát készen
kapott, sőt valamelyest a hangulata is: Bajza novellájában is megvan a bánkódó
leány képének összekapcsolása a fonnyadó, hervadó, majd elpusztuló virággal.
Vörösmarty kielégületlen boldogságvágya, szerelemvágya (talán a Perczel
kisasszony iránti eleve reménytelen vonzalmának emléke) e sablonos tárgyból is
remekművet formál a téma felfogásának idillt és tragikumot vegyítő hangnemével.
Mert a költemény majdnem végig
boldogságot ígérő románc marad. Kiváltképpen az első rész természeti idillje
olyan, mely a beteljesülés reményét hordozza. Az indítás könnyed, szinte vidám
hangulatú az egész nap hiába várakozó vadász rajzával. A játékosság kifejezője
az idő múlását érzékeltető sorismétlés: „A vadász ül hosszu méla lesben”, „A
vadász még lesben ül sokáig”. Az olvasó megtréfálását célozza a „S ím a várt
szerencse megjelent” sor is. Ilonka csilingelő, dallamos szavai s (az indító
képhez való visszatérést imitáló) őzhez hasonlítása a természet gondtalan
örömeivel való ösztönös azonosulásról, csaknem édenkerti harmóniáról
tanúskodik. Ilyesmire utal a „tündér kedvtelés” is, mely a lepkét kergető lány
nyomába iramodó ifjúval a következmények és fenntartások nélküli boldogság
paradicsomi ártatlanságát sugalmazza. Még az „első felvonás” fináléja is ezt
hangsúlyozza az évődő szembeállításokkal.
A lány elfogja a lepkét, a fiú a lányt – a lány elengedi a lepkét, de
foglya marad az ifjú vadász varázsának. (Elképzelhető a szövegnek olyan,
egyébként szellemes és nem teljesen alaptalan interpretációja is – Baróti Dezső
tett erre kísérletet -, amely szerint a „tündér kedvtelés” erotikus gyönyörre
vonatkozik. A „Megvagy!” pedig sajátos többletjelentéssel felruházva az
elcsábított,majd elhagyott leány történetévé avatja a Szép Ilonkát. E
magyarázatnak azonban viszonylag kevés megfogható bizonyítéka van.)
A trocheusi tízes, mely az első részben
oly csintalan jókedvvel adta vissza a kamaszos életkedvet, a második rész
kezdetén mélabús pátoszú kérdések megszólaltatója lesz. Az „Él-e még”, a „bár
fogy gazdasága” az első szomorkás momentumok a versben. A „sugár lány” kifejezés
az ébredő szerelem lázától kiviruló, megszépülő, szinte „fény”-nyé, fénysugárrá
finomodó Ilonkával a „vén bajnok” kicsorduló könnyeit, Hunyadira emlékező
szavait állítja szembe, a boldogságvágy sugallatával a dicsőséges múltat. A
királyra mondott köszöntővel, a vadász zavarával a szerelmi idill helyére új
téma lép. A vadász figyelmeztetése a király (és általában a hazafi)
kötelességére a természetben induló bukolikus játszadozást súlyos mondandójú
kamaradrámává változtatja. Egyúttal a feszültséget is feloldja, s egy másfajta
idillnek, az eszméktől és vendégszeretettől átitatott otthonosságnak adja át a
helyét.
Telítve van e jelenet a romantikában
gyakori hangulati, illetve cselekményelemekkel: a lány növekvő vonzalma az
ismeretlen iránt, a vadász invitáló szavai az „erdők szép virágá”-nak címezve,
Ilonka félénk, burkolt vallomása s a lépcsőn a búcsú immár holdfénynél, az ifjú
gyöngéd csókjával. Leginkább regényes (bár egyáltalán nem hiteltelen, nem
kiagyalt) maga az alaphelyzet, a „Vértes vadonában” megbúvó ház, melynek
nyugalmát felverte a „szerelem hatalma”. Az első rész mesei idilljének vége.
Valóságos történelmi díszletek és szereplők szférájába került át a cselekmény,
de a szomorú véget még alig sejteti valami. Talán csak a búcsú a holdvilágnál s
az, hogy a vadász nem fedi fel kilétét, nem ígér semmit.
A vadászat és Peterdiék házának vidékies
bensőségessége után a „harmadik felvonás” ismét új helyszínre vezet, Budára, a
korabeli Európa egyik méltán csodált várába. Az elbűvölő látványról tanúskodik
az agg álmélkodása s Ilonka fokozódó szorongása is. A kontrasztot emeli ki,hogy
Vörösmarty tolongás, örömünnep alkalmára időzíti Peterdiék érkezését, ami még
jobban elkápráztatja, szinte megbénítja őket. (A Bécset meghódító Mátyás
nemcsak Ilonkához, hanem egész Magyarországhoz, sőt Európához képest is szédítő
magasságba került.) Ilonka titkos aggodalmát, egész reménykedő-elcsüggedő
ábrándját teszi semmivé a király és kíséretének érkezése. A Mátyást éltető
kiáltások, a fülsiketítő lárma, a hadnép robogása – mindennek ellentéte Ilonka
némasága, mozdulatlansága.
A „bús pár” hazaindulását megelőzően az
ősz Peterdi vigasztaló szavai már a szomorú befejezést előlegezik. S ezzel meg
is szakad a költemény epikus menete, mintha maga a költő is úgy elérzékenyült volna,
hogy nm tudja, nem akarja folytatni történetét. Ehelyett közvetlenül fordul
olvasójához, és (tapintatból? gyöngédségből?) gyorsan lezárja a cselekményt. A
szépen nőtt virágot elveszejtő belső baj, a Szép Ilonkát emésztő titkos bú, a
szorongató emlékek és a sivár jövő oly kegyetlen fájdalommal (nyilván saját
csalódásának emlékével) töltik el a költőt, hogy az utolsó strófában önuralomra
kell szorítania magát, és fásult tömörséggel szólal meg. A lezáró versszak első
két sora Ilonka bánatát és halálát írja le. A második sorpár méltán csodált
metaforája a liliomhullással azonosítja Ilonka tisztaságát és elmúlását. Az
utolsó két sorban éveket ugrunk előre, hogy az egyetlen látványból, képből álló
„negyedik felvonás”-ban a három szereplő ismét „találkozzék” a Peterdi-laknál.
A megdöbbenten álló király néma mozdulatlansága az „örökös hazában” nyugovók
sorsa fölött érzett megrendülés festői illusztrációja. A sors
kifürkészhetetlenségének és kegyetlenségének felismerése éppoly megkövült
passzivitásra készteti Mátyást most, mint Ilonkát a budai várban.
A jóvátehetetlen veszteségek fájdalma
ömlik el a versen. A már-már banális történet önmagán túlmutató jelentésű.
Érzelmességtől mentes megindultsággal konstatálja az értékek testet öltésének
gátoltságát. A nagy dilemmákra mindig praktikus megoldást kereső
racionalistákkal szemben tűnődő hangon azt állítja, hogy voltak és lesznek
orvosolhatatlan bajok, helyrehozhatatlan pusztulások az érzelmi életben.
Ezeknek bagatellizálása vagy cinikus elhárítása helyett (szilárd értékrend
birtokában) vállalni lehet a szerencsétlenséget, lehet tűrni és megbékélni,
mert ennek a magatartásnak a katartikus méltóságérzetében felcsillan valami
visszfénye a boldogság ígéretének. A csalódás, a fájdalom innen nézve nem
megalázó, hanem szükséges (bár keservesen tolerálható) része a nagy egésznek.
Ilonka szerelme és boldogtalansága az értékhűség és az érzelmi szépség
leheletfinom felidézésével, a szenvedés művészi, csaknem zenei visszaadásával
békévé és szépséggé oldja a szomorúságot. A kecses kompozíció kezdetéhez (a
Vértes vadonához) visszatérő lezárásával, mint egy szívfájdítóan szép dallam, a
költészet legnagyobb csodájával ajándékoz meg. Nem elkeserít, hanem
gyönyörködtet, nem agresszívvé tesz, hanem felemel, nem lever, hanem
megtisztít, a szenvedő emberiség iránti együttérzésre intve, gazdagabbá és
érettebbé tesz.
(A vers 1833-ban keletkezett, a
következő évben jelent meg az Aurorában, kötetben csak jóval később Vörösmarty
Mihály Újabb munkái. Buda, 1840.)
SZÓZAT
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
(1836)
Az 1835-ben elkezdett, 1836-ban végleges
formába öntött, 1837-ben az Aurora
zsebkönyvben közzétett és kötetben 1840-ben publikált (Vörösmarty Mihály Újabb
munkái) Szózat olyannyira ismert költemény, hogy (Babits panaszkodott
erre) „szépségeit a megszokástól nehezen érezzük”. Nagyon hamar (már az 1840-es
évektől) könyv nélkül tudott, nemzeti énekké is váló, milliók vérébe ivódott
vers lett, azon túl, hogy a magyar líra egyik gyöngyszeme.
Közvetlen ihletőjének általában azt
tartják, hogy keletkezése idején kiéleződött a nemesi-nemzeti reformtörekvések
ellentéte a hatóságokkal. 1835-ben vád alá helyezték Wesselényit, 1836-ban
feloszlatták az országgyűlést, illetve letartóztatták Kossuthot. Ezzel a
politikai, nemzeti-közösségi ihletéssel összhangban van a Szózat műfaja is: az ódai
felhívás, a nemzethez mintegy szobortalapzatról szóló költői szónoklat. A cím
is azt hangsúlyozza, hogy „a költő nem magának tulajdonítja – mindenkiévé
avatja azt, amit mond” (Tóth Dezső). Ezenközben alkalmazza a retorika évezredes
eljárásait: a felsoroló rámutatást („Ez a föld”, „Ez, melyhez”, „Itt
küzdtenek”, „Itt törtek össze”), az ismétlést („Az nem lehet”), az
ellentétezést (élet-halál, bölcső-sír). Az emelvényen álló költő buzdító szózatával
egy időben, egyazon szavakból (mintegy kísérő jelentésként) ugyanakkor kivehető
egy személyes vallomás is.
Az első strófa címzettje („oh magyar”)
ugyan a nemzet egésze is lehet, de lehet egyetlen megszólított vagy elképzelt
magyar. Sőt lehet maga a lírai alany is, hiszen kétely és biztatás, erő és
erőtlenség élményét első renden magából merítheti. A haza, mely előbb
születést, bölcsőt, eszmélést, majd elmúlást, halált, sírt jelent – bensőséges
élménye minden egyénnek. A második strófa már egyértelműen személyes dilemmára
utal. akarva-akaratlan egyetlen lehetőség – jó vagy rossz sorsban egyaránt – a
magyarság vállalása. (Okkal szokták analógiaként idézni e sorokhoz Zrínyi Török áfumát: „Elfussunk? Nincs hova,
sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk.”)
A második szerkezeti egység (3-7.
versszak) a magyar történelemnek, a fentmaradásért, a szabadságért vívott
szakadatlan és nehéz küzdelemnek a tablója. Átpillantás a múlt fölött mely
kötelezi és buzdítja a mai nemzedéket. Ez is szónokias felsorolás, ámde alig
burkolt líraisággal, hiszen „apáid” (őseid, rokonaid) vére áztatta ezt a földet
A múlt szentnevein, Árpád, Hunyady s a szabadsághősök tettein nevelkedett,
őértük lelkesedett már ifjan, mindez tehát őt legközvetlenebbül érintő, az ő
szellemi-erkölcsi arculatát formáló élmény. A „Megfogyva bár, de törve nem”
létező nemzet pedig az ő testközelében (a kor vezető politikusai, gondolkodói,
közvetlen barátai) ébredt öntudatára annak, hogy ezerévi létküzdelem jogán a
nagyvilághoz lehet fellebbezni. Hiszen fennmaradásunk nem az önös életösztön
megnyilatkozása csupán; az emberiség számára kívánunk megőrizni egy nemzetet
(ahogy ezt emlékezetes módon Széchenyi mondotta), amely nemzet nélkül az
emberiség, annak kultúrája lenne szegényebb.
Az egyén ügye tehát a nemzeté s az
emberiségé. Ez érdekek összekapcsolódásának felismerése emeli meg a költő
hangját a harmadik szerkezeti egységben (8-12. strófa). Ebben a részben végleg
háttérbe szorul a kollektívumnak szóló oráció, s dominál a költő önemésztő
tépelődése, amely a jövő titkait kutatja, a sors esélyeit latolgatja. Ezen
önmagával folytatott vita, hit és hitetlenség dialógusa nem a hangerőt, hanem
az érzelmi kilengések szenvedélyességét fokozza. A kiomlott vér, a hazáért
hozott áldozat nem lehet hiábavaló – igyekszik magát meggyőzni először (8.). A
ráció törvényeinek is ellentmondana, ha ennyi erőfeszítés eredmény nélkül
maradna – próbál szembeszegülni a bénító végzethittel (9.). Az önbiztatás
rimánkodásával, szinte a könyörgés óhajtatásával kockáztatja meg a bizonyosság
megszólaltatását is, mintha a jövő ilyetén igenlésének varázserőt tulajdonítana
(10.). Aztán elcsüggedve a másik lehetőséget is számba veszi, a „nagyszerű” (az
akkori szóhasználat szerint: hatalmas, egyetemes) halál azonban nem feltétlenül
egy fegyveres harc megjósolása (11.). Inkább romantikus, ossziáni kép, a
fenyegető rémségek költői víziója. (Erre utal, hogy amikor a 49-es bukás után
jóserőt tulajdonítottak e strófának, a költő ingerülten tiltakozott, és
gyermekeivel a nemzethalált megjelenítő 11. és 12. versszak nélkül taníttattam meg
a verset.) Inkább a herderi jóslat értelmében vett „nemzethalál” ijeszthette:
az idegen népek tengerében rokontalan magyarság előbb-utóbb elveszti nyelvét,
kultúráját, önazonosságát. A 12. versszak ellentmond annak a megállapításnak,
mely szerint a Szózatban Vörösmarty „mértéktartó és egyszerű hangon foglalja
össze a reformkor eszméit” (Sőtér István). Gigantikus látomás ez, mely egy
nemzet sírját láttatja, amely köré egy temetés módjára gyászoló népeket
képzeltet el. Nehéz lenne monumentálisabb képet találni, mint gyászolva könnyet
ejtő embermilliók sokaságát. Nem vizuális kép ez, hanem a fokozhatatlan megrendültség
visszaadása valami elképzelhetetlenül túlméretezett, világnyi szomorúsággal,
ami ismét csak nem valamiféle politikai programbeszédnek, hanem a jövő
rémálmaitól gyötört, egzaltált képzeletnek a tartozéka.
A negyedik szerkezeti egység, a verszáró
nyolc sor magán viseli az előzmények túlfeszítettségének nyomát. megváltozik az
első strófa szórendje, élre kerül a buzdító-kérlelő „Légy”, s újfajta,
megsokszorozott jelentése támad a „rendületlenűl”-nek. Amelynek fogalmi
jelentésén túl páratlan sugalmazó ereje van (mindkét esetben), amint ezt Orosz
László észrevette: „nemcsak jelentésével, hanem hangzásával is meghatározó
szava a költeménynek. Hangjainak eloszlása (az űl hangkapcsolat késleltetve – mintegy akadályt legyőzve – és megnyújtva
tér vissza a szó végén) hangfestő módon érzékelteti a megfeszített, de végül is
diadalmaskodó erőt.” A „bölcső” és „sír” helyére kerülő „éltetőd” és „ez takar”
még személyesebbé teszi a megszólalást, az egyén kiszolgáltatottságát a nemzeti
sors vállalásával azonosítva. Az utolsó strófában pedig (mely egészen mást
jelent itt, mint a vers kezdetén) a felhívó-buzdító hanghordozást egyfajta rezignáció
váltja fel. Hűsége fáradtabb, megviseltebb, de semmivel sem kevésbé eltökélt,
mint az indításkor.
A Szózat a reformkorban „magyarrá váló”,
félrímes, nyolcas és hatos sorokból álló négysoros jambusi strófával
tradicionális formája lett 19. századi hazafias költészetünknek. (Eben a
formában íródott pl. A walesi bárdok.)
Nemzeti ének jelege mellett érvényesen fogalmaz meg általános, sokfelé átélhető
igazságokat. (Erre mutat, hogy sok nyelvre lefordítva aratott sikert.)
Legérdekesebb és legmaradandóbb a nyoma a finn kultúrában, mert kimutathatóan
hatott a finn himnusz létrejöttére. (Runeberg svéd fordításból ismerte meg
Vörösmarty Szózatát 1845-ben.) Hazai utóéletét felmérni, inspiráló
szerepét számba venni szinte lehetetlen, és (természetesen) nemcsak irodalmi,
hanem emberi-közösségi hatása is felbecsülhetetlen. Megtartóerőt jelentett és
jelent sokak számára. Kinek-kinek a maga módján. Az erdélyi magyaroknak például
azt jelentette, amit Dsida Jenő, a jelentős erdélyi költő így fogalmazott meg. „Kaphatnánk-e
alkalomszerűbb parancsot a múltból, mint a helyünkön való kitartás parancsát?
Érhet-e e költőtől megrázóbb figyelmeztetés szívünkhöz, int hogy szenvedésekre,
megpróbáltatásokra való tekintet nélkül kell megállnunk a sarat ott, ahová
végzetünk állított. Ha nem tudunk használni, akkor is használunk avval, hogy
itt vagyunk, és eggyel többen vagyunk.”
A MERENGŐHÖZ
(Laurának)
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint
özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva
kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem
varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne
keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed
világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
(1843. február vége - március eleje)
Mint ismeretes, a negyvenkét éves
Vörösmarty beleszeretett barátjának, Bajza Józsefnek ifjú sógornőjébe, a
tizennyolc éves Csajághy Laurába. Az ország legnagyobb költőjének ostroma
meglehetősen zavarba ejtette az amúgy is tartózkodó leányt, aki hosszan
halogatta a válaszadást. Talán az is aggasztotta (amit Gyulai feltételez), hogy
képes lesz-e a nagy költőt boldogítani. De még inkább igaza lehet Horváth Károlynak,
aki úgy véli, hogy Laurát az a kétely is gondolkodóba ejtette, hogy vajon ő
maga megtalálhatja-e boldogságát a hozzá képest idős férfi mellett. Minden jel
arra mutat, hogy Laura kezdetben nem viszonozta Vörösmarty rajongó érzelmeit, s
amikor (többek között családi nyomásra) mégis igent mondott, mélabússá, „ábrándos”-sá
lett, lemondó szomorúsággal vett búcsút álmaitól. „A merengőhöz óva intő,
gyengéd sorai ehhez a menyasszony Laurához szólnak.” (Horváth Károly) A fiatal
lánynak bizonyára fülébe jutottak a korosodó vőlegényre vonatkozó társasági,
baráti csipkelődések, aggaszthatta a költő korántsem biztató anyagi helyzete,
leginkább azonban igazi, nagy szerelemre vágyó (s most egyszer s mindenkorra
beteljesületlen) ifjúi boldogságvágya emészthette. (A minderre válasznak szánt A
merengőhözt Vörösmarty 1843 márciusában nyújtotta át menyasszonyának
mintegy jegyajándékul. A Honderüben
jelent meg 1844 elején, kötetben pedig Vörösmarty Mihály Minden Munkái IX. kötetében 1847-ben.)
Maga a költő sem nagyon titkolta ezen
életrajzi hátteret, hiszen Laurának
alcímet adott a versnek. Az ajánlás és a vers keletkezését magyarázó
körülmények azonban csak az ihlető szándékra utalnak. A vers valóban Laurának
szól, akinek ábrándos melankóliáját akarta elhessegetni szelíd meggyőzéssel,
amikor a vers írásához fogott. A kész műalkotás azonban már másról és másképpen
szól, mint amit az előzmények alapján várnánk.
A megszólítás, az első két sor kérdése
még alighanem valóban Laurát illeti, ezeket tényleg Laura bánatos, tétova
magatartása ihlethette. Annak a feltételezésnek a versbe szövése viszont, hogy
Laurát valami múltbeli csalódás tenné bizalmatlanná jövőjével szemben, arra
mutat, hogy a költő máris igyekszik szabadulni a konkrét szituációtól, és
bölcseleti általánosságok felé tereli gondolatmenetét. Nagyon is feszélyező,
sőt fájdalmas lett volna számot vetni Laura bizonytalankodásának igazi okaival,
a költő hát (valószínűleg ösztönösen) számára nyugalmasabb terepre, egy
általános boldogságfilozófia szférájába emeli költeményét. Az „Ábrándozás az
élet megrontója” még szólhat Laurának, de a „Mi az, mi embert boldoggá tehetne?”
kérdés s a reá adott felelet már teljesen független a szituációtól. Nem érv,
nem válasz Laura habozásával kapcsolatban a szerénységre intő jó tanács. A
drámai jambusban megfogalmazott intelmek (Gyulai kifejezésével: a „boldogság
bölcselete”) lélektani és morális közhelyeket ismételnek meg, s ami lírai hév
átmelegíti, inkább a költő önnönmagának szóló
buzdítása. A saját, nyugtot nem lelő romantikus fantáziáját kell
figyelmeztetnie, szertelen (jobbára az irodalom világában kiélt) életvágyát
kell önmérsékletre szorítania. (Sík Sándor találó fogalmazása szerint: a
legábrándosabb magyar költő hirdet harcot az ábrándok ellen.) A megnevezett
megszólítotthoz szóló költemény tehát önmegszólító változatba megy át anélkül,
hogy ennek grammatikai megnyilvánulásai is lennének. A „Ki szívben jó…:”
kezdetű négy sor kétféle értelmezést is megenged. Lehetséges, hogy ez a
felsorolás is önmagára vonatkoztatható, s ilyen formában önbiztatás:
kiérdemelte ő azt, hogy most boldog legyen, mert szegény volt, tudott várni és
remélni. A másik magyarázat. teljesen objektív bölcselkedés ez, amelynek sem
Laurához, sem önnönmagához nincs sok köze.
Annyi bizonyos, hogy oly messzire
távolodott a lírai alaphelyzettől, hogy maga is szükségét érzi annak, hogy
visszatérjen hozzá: „Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába…” Aztán mégis újra
elvonttá válik. Hiszen aligha volt oka arra, hogy Laurát telhetetlenséggel
vádolja. S ismét csak a maga érzelmi életének lidérceiről beszél: „holt fény”, „ködvárak”.
Az ismételt második személyű megszólítás („Ha van mihez bizhatnod a jelenben”)
viszont most már valóban Laurát kérleli, hogy ne keressen „szebb, de csalfább
távolt” boldogsága számára. Az ötös és ötödfeles jambusok a shakespeare-i
tragédiák aforizmatikus sorait idézik, kivételes tömörséggel,
szemléletességgel. „A bírhatót ne add el álompénzen, / Melyet kezedbe hasztalan
szorítsz.”
A befejező szakasz a nyitó sor képéhez
tér vissza: „Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát.” A szeretett leány
tekintetéért perlekedik (mely kétes távolokban jár), mintegy lelkének-lényének
végleges elnyerését szeretné biztosítani. A zöld ággal visszatérő madár – mint az
Isten megbékélésének, a várva várt megenyhülésnek a jelképe – az egész világ
jobbra fordulásának ígéretét hordozza. Vörösmarty itt (kissé módosítva az Ótestamentum özönvíz-történetét) nem
erre veti a hangsúlyt, hanem az „egész erdő” csábításának ellentálló hűségre. „Maradj
közöttünk ifju szemeiddel” – egy társaságot, többeket kapcsolva be invitálja az
ábrándos menyasszonyt, derűt és boldogságot remélve önmaga számára is.
Kitűnő irodalomtörténész vélekedik úgy A
merengőhöz gondolatmenetéről, hogy a költő „ravaszkodó érveléssel él”, „erkölcsi
igazságai csak féligazságokat tartalmaznak” (Tóth Dezső). Tagadhatatlan, hogy a
vers igazi értéke nem bölcseleti újdonságában vagy mélységében keresendő. De az
is kétségtelen, hogy bámulatos nyelvi-retorikai ökonómiával közvetít morális
tételeket. Kivételes művészi sikerültségét ismerhetjük fel stiláris
telitalálataiban. Erről tanúskodnak szállóigévé vált sorai. „hová merűlt el
szép szemed világa?”, „Ábrándozás az élet megrontója, / Mely, kancsalúl,
festett egekbe néz”. A versen végighúzódó kettős hangzat a szituációhoz köti,
majd eltávolítja a képeket és gondolatokat, Laurához, majd a lírai alanyhoz
kapcsolja őket. Bevallott szubjektivitástól objektív igazságokhoz érkezik,
megint máskor elvont tételeket nagyon is személyes érintettségű szférába helyez
át.
A vers képvilága moderáltan romantikus,
már-már biedermeier ízű (virág, nap, tenger, tanya, madár, zöld ág stb.),
különösebben eredetinek nem mondható. Anélkül azonban, hogy ezt erőteljesebben
érzékelnénk, egy szolid mértékben választékos érzelmi élet és gondolkodásmód
szférájába emel át. Értékeket és érzéseket mérlegel, tanácsot ad, korlátainkra
figyelmeztet. Szerénységre int, és lemondásra sarkall, s mindez olyan tiszta,
áttekinthető, meggyőző és patetikus, hogy a boldogságkeresés költőjére (az
egész Csongor és Tünde erről szól) örömmel bízzuk magunkat. A szavak
fogalmi jelentése lassan másodlagossá válik (hiszen mégiscsak költemény ez, s
nem traktátus), és a szöveget egy idő után felidézve nem tételek, igazságok
emléke merül fel bennünk, hanem egy feledhetetlen, érzést és gondolatot
egyensúlyban tartó versdallam.
ELŐSZÓ
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész
előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
(Baracska, 1850-1851 telén, télutóján)
Alig van vers, melyben a címnek oly
kevés (pontosabban. esetleges) köze volna a műegészhez, mint itt. Feltehetően
az 1845-ben írt, de csak 1851-ben megjelentetett Három rege elé készült, de –
például Babits feltevése szerint – töredék maradt Ennek alapján szokás
keletkezési idejét 1850-1850 telére, télutójára tenni, bár kézirata nincs
datálva, s nem is jelent meg a költő életében, csak Vörösmarty Mihály Minden
Munkáinak II. kötetében 1863-64-ben.
Ezek szerint a 40-es évek derekára utal
a különben kissé talányos indítás:”Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.” S ettől
fogva végig természeti, kozmikus és mitológiai tények és látványok világában
maradunk, a legcsekélyebb célzás sincs történelemre, politikára,
Magyarországra. Ennél fogva bármely értelmezés csak az erősen valószínűsíthető
feltevések szintjén marad, hiszen a költemény betű szerinti jelentése többféle
magyarázatot megenged. Olvashatjuk a szöveget aktuális történelmi-politikai,
általános világnézeti és metafizikai jelentéstulajdonítással.
Betű szerinti olvasatban a természet megújulásáról
van szó: a tavaszról. Ez összekapcsolódik az emberi szorgalommal és a békével,
amely az emberiségnek üdvöt, a természetnek ünnepi kibontakozást biztosít. A
világegyetem a beteljesülés mámorító diadalszózatára készül, amikor olyan vihar
(=vész) tör ki, amely gyilkol és pusztít, népeket és városokat dönt nyomorba. A
tél, a fagy dermedtségéből igazi újjáéledést a kikelet sem hozhat, hiszen a
tönkrement életek gyászára csak őszintétlen, az igazi veszteségeket nem pótoló,
csak palástoló ál-tavasz következhet. Ami egyszer elpusztult, az többé nem
kelthető életre, mivelhogy az idő biológiai szempontból is egyirányú,
visszafordíthatatlan folyamat az egyedre nézve.
Ha a szöveget mégiscsak a kortársi
magyar világra vonatkoztatjuk, eléggé pontos megfeleléseket kapunk. A „tiszta
ég” a reformkor derűs perspektíváit jelenti. A hangyaszorgalmú tevékenység,
szív és ész összeműködése a rohamléptekben fejlődő, a Széchenyi útmutatása
alapján az ipari-polgári civilizáció útján a fejlett és művelt nemzetek közé
emelkedő magyarság heroikus erőfeszítéseit idézi. „A szent szózat” nem más,
mint48-49 diadallal kecsegtető küzdelmére való elhívás, amit a „vész”, a bukás,
a Haynau-féle megtorlás brutalitása követ: kivégzés, börtön, emberek érzelmi
életének tönkretétele („Emberszivekben dúltak lábai”), népek egymás ellen
fordítása,nyomor, szegénység a letiport országban. Ennek konstatálása a híres
sor: „Most tél van és csend és hó és halál”, melyről okkal írta Nemes Nagy
Ágnes, hogy az irracionálissá nagyított képzuhatag tombolása után éppen ez a
szaggatott, egykedvű előadású sor tudja még fokozni az érzelmi intenzitást.
Utalva a Bach-korszak halálos csendjére, az elnyomatás dermesztő
mozdulatlanságára. A magyarság életlehetőségeinek megszűntével a legnagyobb
iszonyatra, a nemzet pusztulására, ami után (így látja ezt Vörösmarty 1851-ben)
bármiféle kibontakozásban reménykedni öncsalás, sőt rosszabb: méltatlan
hazugság.
A szöveg második jelentéstartalma
általános világnézeti, világtörténelmi szinten értelmezhető.”Vörösmarty
mítoszalkotó képzelete hatalmas, kozmikus katasztrófa látomásává növeli meg a
szabadságharcot: a kitört vihar egész világra szól, nyomában üressé vált a
föld. A költői képzelet az arányok megnövelésével, az egyetemesség
sugalmazásával már sejti, hogy az, ami történt,nemcsak magyar ügy volt, a bukás
nem egyetlen nemzetet érintett.” (Barta János) Ebben a megközelítésben a
költemény arról szól, hogy a felvilágosodást követően a
szabadság-egyenlőség-testvériség jegyében induló, egy boldogabb világot ígérő
egyetemes európai törekvés bizonyult illúziónak. (Csakugyan úgy gondolták, hogy
a „menny fog a földre leszállni”.) A nemzetközi reakció (s másfelől az emberben
eleve meglévő alkalmatlanság, romlékonyság) iszonytató kataklizmák formájában
eszmélteti rá az emberiséget, hogy „Európa tavasza” átmeneti volt,melyre
kegyetlen cáfolatként következik az 1849 utáni összeurópai kiábrándulás.
Legelvontabban olvasható az Előszó
úgy is, mint létértelmező, az élet metafizikai kilátástalanságára utaló vízió.
A tavaszra (a tisztaságra, a termékenységre, a fiatalságra, a paradicsomi
ártatlanságra) leselkedő, lecsapó, azt elpusztító viharról (a végesség, a bűn,
az emberben benne lakozó brutalitás) és e mechanizmus jóvátehetetlenségéről
szóló költő nem látszik tudni a keresztény megváltás reményéről. Éppen a „megváltatlan
földi lét” keserveit adják vissza azok a félelmetesen grandiózus képek, amelyek
megdöbbentik, szinte hipnotizálják az olvasót. „Van Vörösmarty nyelvi
művészetében valami szent őrület, elrévült mámor, mellyel szinte nem is
választja, hanem most teremti azt az egyetlen adekvát szót, szókapcsolatot,
mondatszerkezetet. Ebben a nyelvteremtő mágikus képességében nincs párja
Vörösmartynak az egész 19. századi világirodalomban.” (Martinkó András) Az
egyetemes létfájdalom látomását valóban bizarr módon emberfeletti képek adják
vissza. (Az önnön műve felett elborzadó Isten ezen a síkon interpretálható
leghitelesebben.) Ugyanaz a létértelmezés ez, amelyet már a Csongor
és Tündében is kapunk Vörösmartytól az Éj monológjában: „A Mind enyész,
és végső romjain / A szép világ borongva hamvad el.”
Végül külön és újabb jelentést nyer a
költemény, ha (divatos szóval: intertextuális megközelítésben) azt vizsgáljuk,
hogy irodalomtörténeti szempontból miképpen állott elő, miféle viszonyban van a
megelőző irodalmi szövegekkel. Például a költő saját szövegeivel, mondjuk, a Csongor
és Tünde imént idézett soraival. A drámai költeményben a hasonló
mondandó a műegész eltérő kontextusába került, míg itt nincs ilyesfajta
ellenpontja, feloldása. Aztán reformkori nagy gondolati verseivel (Gondolatok
a könyvtárban, A Guttenberg albumba), melyekben a hit szólal meg abban,
hogy „kihull a kard az erőszak durva kezéből”, s hogy „Menjünk szét, mint a
régi nemzetek, / és kezdjünk újra tűrni és tanulni”. Vagy Shakespeare Lear
királyával (melynek közelére az Előszó versformája, a tízes és tíz
és feles rímtelen jambus is utal), melyben éppúgy tombol a gonoszság, a
gyűlölködés, mely épp így a Romlás, a Rossz legyőzhetetlenségéről szól. Még a
befejező nyolc sor tragikus iróniájának is megvan az előképe a Lear királyban. (Ismeretes, hogy Vörösmarty
le is fordította a Leart.)
A költemény betű szerinti, aztán a
magyar valóságra, majd világtörténelmi-világnézeti dilemmákra, végül egyetemes
létértelmezésre vonatkozó jelentésének összevetése (kiegészítve a fentinek
többszörösét kitevő valódi intertextuális vizsgálattal) ebben a terjedelemben
csak célozhat a mű gondolati és művészi gazdagságára. E többféle jelentéssík a
szöveg többrétegű voltát bizonyítja, s ilyenformán az értelmezés sokszínű és
dinamikus lehetőségét húzza alá. Ennek révén lett az Előszó a magyar irodalom
(nem bizonytalan, hanem) többjelentésű egyedi darabjává, mely végső soron
katartikus hatású: „… a remény elvesztése nem jelent, nem sugall
reménytelenséget” – ahogy Bretter György írja a kései Vörösmartyról. Hit
meríthető azon költő pokoljárásából, aki egy-egy pillanatában már semmiben sem
tudott hinni. Erkölcsi bizonyosság származhat ezen infernális vízióból, mert
igazi értékek átélése és siratása nem lever, hanem mozgósít, és hasonló
erőfeszítések megkísérlésének felemelő érzetével vértez fel. A veszteségek
elviselésének nemes indulataiból merített érzelmi edzettség és hűség
biztonságérzetével gazdagít.
Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése 125-148. old., Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése