Jean-Paul Sartre (1905-1980): EGY VEZÉR GYERMEKKORA (reményismertetés)

Korunk egyik legkiemelkedőbb francia filozófusa, írója és kritikusa 1905-ben született Párizsban. Anyai ágon az ismert nevű német Schweitzer család közeli leszármazottja. Apja tengerésztiszt. A kis Jean-Paul még kétéves sem volt, amikor apja belehalt keleti útjain szerzett betegségébe. A kisfiúról és anyjáról ezután a Schweitzer nagyapa gondoskodik. Iskoláit Párizsban végzi, 1929-ben tanári képesítést szerez filozófiából. Előbb vidéken, később Párizsban vállal tanári állást.

A háború alatt hadba vonul, fogságba esik, 1941-ben szabadul, majd ismét elfoglalja középiskolai tanári katedráját.

Első jelentős filozófiai műve 1936-ban jelenik meg. A második világháború után az egzisztencializmus vezéregyénisége. 1938-ban Az undor (La nausée; magyarul: Réz Pál fordításában, 1981) című regényével aratja első irodalmi sikerét, amely az egzisztencialista filozófiában gyökerezik.

1946-ban Maurice Merleau-Pontyval és Simone de Beauvoirral, későbbi feleségével megalapítja a ma is megjelenő les Temps Modernes (Modern Idők) című folyóiratot.

1939-ben jelenik meg A fal (Le mur; magyarul: Justus Pál fordításában, 1982) című novelláskötete, amelyben a szabadság, a felelősség és a választás problematikáját veti föl. Ezt követi ugyanebben az évben az Egy vezér gyermekkora (L’enfance d’un chef; magyarul: Justus Pál fordításában, 1982) című kisregénye, amelynek főszereplője egy önmagát kereső, önmaga megismerésére törekvő kamasz fiú. A felnőtté váláshoz vezető útja lelki válságokon, vad érzelmi kilengéseken, az önmaga és a külvilág közti egyensúly keresésén át a fasizmusba torkollik.

Sartre jelentős közéleti tevékenységet folytat, részt vesz a békemozgalomba. 1945 után sokat utazik, bejárja a Szovjetuniót, az Egyesült Államokat és Afrikát eljut a Távol-Keletre és Kubába.

Irodalmi munkásságának leggyümölcsözőbb területe a dráma. A fasizmus ideológiája elleni vádirat A legyek (Les mouches, 1943; magyarul: Hubay Miklós fordításában, 1975) című színdarabja. Zárt tárgyalás (Hius clos, 1944; magyarul: Hegedűs Zoltán fordításában, 1975) című darabjában az ember kiúttalan magányát tárgyalja. A Temetetlen holtak (Les morts sans sépulture, 1946; magyarul: Rónay György fordításában, 1975) az ellenállásból, A tisztességtudó utcalány (La putain respectueuse, 1946; magyarul: Benedek András fordításában, 1975) az amerikai négerüldözésből meríti témáját.

1964-ben jelenik meg A szavak (Les mots; magyarul Justus Pál fordításában, 1982) című prózai alkotása, amelyben saját gyermekkorát vizsgálva arra a kérdésre keres választ, hogyan lesz valakiből adott történelmi és társadalmi viszonyok között művész.

1960-ban adja közre egyik legkiemelkedőbb filozófiai művét Critique de la raison dialectique (A dialektikus ész kritikája) címen, amelyben újra a szerző egzisztencialista nézetei fogalmazódnak meg, de kiolvasható belőle a marxizmus hatása is.

Utolsó, többkötetes Flaubert-monográfiájában, a L’Idiot de la famille (1971-1972; A család félkegyelműje) címűben kísérletet tesz az egzisztencializmus, a marxizmus és a freudizmus összekapcsolására.

James Joyce (1882-1941): ULYSSES (regényismertetés)

Ír származású angol költő, regényíró. Dublinban, az apai házban az ír függetlenségi mozgalom eszméit szívta magába, de hamarosan szakít a nemzeti provincializmussal, megőrizve fenntartásait a brit világbirodalom öntelten optimista ideológiájával szemben. Jezsuita kollégiumokban végezte iskoláit; innen a katolikus ortodoxia iránti szkepszist hozta magával. Egyetemi tanulmányait az orvoskaron kezdi, de írói elhivatottságot fedez fel magában, ki akarja fejezni a szilárd hitek megingását, a levegőben lévő válságtudatot. Előbb Ibsen és G. Hauptmann drámái hatnak rá. 1902-től külföldön él, előbb Párizsban, azután Triesztben, olasz városokban, az első háború éveiben a semleges Svájcban, majd újra Párizsban; a német megszállás elől menekülve ismét Svájcba emigrál. Eseménytelen életet élt. Míg rászorult, nyelv- és zenetanítást, banktisztviselői munkát vállalt, távol tartotta magát a közélettől, minden erejét az írásra összpontosította.

Verskötettel jelentkezett először; a Kamarazené-ben az impresszionista lírát ötvözte meglepő nyelvi, formateremtő fegyelemmel (Chamber music, 1907; magyarul: Gergely Ágnes-Tóth István fordításában, 1958). Művészi alkata a lírával telített epikában vált jellegzetessé. A lírai-epikus „epifánia” műfajának megteremtését ambicionálta: a villanófény megvilágította élettények közlésére alkalmas rövid elbeszélést, amelyben ha nem is a középkori értelemben vett Isten, de a modern ember és a modern életlényeg bukkan elő álom vagy látás formájában, nem sokat adva a hagyományos poétikában leírt tér-idő szerkezetre.

Elbeszéléseiben, regényeiben mindig kitapintható az önéletrajzi elem, elsősorban a dublini gyermek- és ifjúkor élményvilága, de új, mitikus-kozmikus irányú átlényegítés formájában. Dublini emberek című novelláskötete (Dubliners, 1904, megjelent 1914; magyarul: Papp Zoltán-Gergely Ágnes fordításában, 1970) még vegyíti a hagyományos elbeszélő technikát és a monologizáló megjelenítést. Átütő erejű az új epikai módszer önéletrajzi regényében, az Ifjúkori önarckép-ben (The Portrait of an Artista s a Young Man, 1916; magyarul: Szobotka Tibor fordításában, 1982). Ebben már fellép a görög mitológiai hős nevére emlékeztető Stephen Dedalus, a labirintusszerű művet teremtő, egyben felszárnyalni, korlátokat átrepülni vágyó művész alakja. Dedalus itteni kifakadása voltaképpen Joyce művészi önvallomása: „Nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár otthonomnak, a hazámnak vagy az egyházamnak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és legteljesebben kifejezni magamat, a védelmemre pedig nem használok más fegyvert, mint… a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet.”

Joyce fő művét, az Ulysses-t Triesztben kezdi írni, de a világháború éveiben növeli monumentális regényfolyammá, és a cenzúra miatt Párizsban jelenteti meg 1922-ben; (magyarul: Szentkuthy Miklós fordításában, 1986). A regény a világháborúban nyilvánvalóvá vált világkrízis egyedülálló művészi dokumentuma. Cselekménye a banalitásig menően összezsugorított: egyetlen köznap krónikája, ahogyan egy dublini átlagember és közvetlen környezete átéli azt a napot. Ám „korunk világhétköznapja” az a nap (H. Broch), 1904. június 16. reggelétől másnap hajnalig. Az epikai idő roppant térszerű alakzattá válik. A cím az antik ősepopeiára utal, de a mű maga, szigorú szerkezeti felépítettségével, motívumrendszerével a homéroszi cselekménymenetet és hősábrázolást fordítja visszájára, mintegy ironikus persziflázsként. A regényben újra és újra felbukkannak az európai művelődéstörténet emlékei, de hasonlóképp parodisztikus optikán át nézve, kulturális romhalmazként, legyen szó akár a Palestrina-féle vokálpolifonikus zenéről, akár a goethei Faust Walpurgis-éjéről.