Ír származású angol költő, regényíró. Dublinban,
az apai házban az ír függetlenségi mozgalom eszméit szívta magába, de hamarosan
szakít a nemzeti provincializmussal, megőrizve fenntartásait a brit
világbirodalom öntelten optimista ideológiájával szemben. Jezsuita
kollégiumokban végezte iskoláit; innen a katolikus ortodoxia iránti szkepszist
hozta magával. Egyetemi tanulmányait az orvoskaron kezdi, de írói
elhivatottságot fedez fel magában, ki akarja fejezni a szilárd hitek
megingását, a levegőben lévő válságtudatot. Előbb Ibsen és G. Hauptmann drámái
hatnak rá. 1902-től külföldön él, előbb Párizsban, azután Triesztben, olasz
városokban, az első háború éveiben a semleges Svájcban, majd újra Párizsban; a
német megszállás elől menekülve ismét Svájcba emigrál. Eseménytelen életet élt.
Míg rászorult, nyelv- és zenetanítást, banktisztviselői munkát vállalt, távol
tartotta magát a közélettől, minden erejét az írásra összpontosította.
Verskötettel jelentkezett először; a Kamarazené-ben az impresszionista lírát
ötvözte meglepő nyelvi, formateremtő fegyelemmel (Chamber music, 1907; magyarul: Gergely Ágnes-Tóth
István fordításában, 1958). Művészi alkata a lírával telített epikában vált
jellegzetessé. A lírai-epikus „epifánia” műfajának megteremtését ambicionálta:
a villanófény megvilágította élettények közlésére alkalmas rövid elbeszélést,
amelyben ha nem is a középkori értelemben vett Isten, de a modern ember és a
modern életlényeg bukkan elő álom vagy látás formájában, nem sokat adva a
hagyományos poétikában leírt tér-idő szerkezetre.
Elbeszéléseiben, regényeiben mindig kitapintható
az önéletrajzi elem, elsősorban a dublini gyermek- és ifjúkor élményvilága, de
új, mitikus-kozmikus irányú átlényegítés formájában. Dublini emberek című novelláskötete (Dubliners, 1904, megjelent 1914; magyarul: Papp
Zoltán-Gergely Ágnes fordításában, 1970) még vegyíti a hagyományos elbeszélő
technikát és a monologizáló megjelenítést. Átütő erejű az új epikai módszer
önéletrajzi regényében, az Ifjúkori
önarckép-ben (The Portrait of an Artista s a Young Man, 1916; magyarul: Szobotka Tibor
fordításában, 1982). Ebben már fellép a görög mitológiai hős nevére emlékeztető
Stephen Dedalus, a labirintusszerű művet teremtő, egyben felszárnyalni,
korlátokat átrepülni vágyó művész alakja. Dedalus itteni kifakadása voltaképpen
Joyce művészi önvallomása: „Nem vagyok
hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár otthonomnak,
a hazámnak vagy az egyházamnak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám
az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és
legteljesebben kifejezni magamat, a védelmemre pedig nem használok más
fegyvert, mint… a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet.”
Joyce fő művét, az Ulysses-t Triesztben kezdi írni, de a világháború éveiben növeli
monumentális regényfolyammá, és a cenzúra miatt Párizsban jelenteti meg 1922-ben; (magyarul: Szentkuthy Miklós
fordításában, 1986). A regény a világháborúban nyilvánvalóvá vált világkrízis
egyedülálló művészi dokumentuma. Cselekménye a banalitásig menően
összezsugorított: egyetlen köznap krónikája, ahogyan egy dublini átlagember és
közvetlen környezete átéli azt a napot. Ám „korunk világhétköznapja” az a nap
(H. Broch), 1904. június 16. reggelétől másnap hajnalig. Az epikai idő roppant
térszerű alakzattá válik. A cím az antik ősepopeiára utal, de a mű maga,
szigorú szerkezeti felépítettségével, motívumrendszerével a homéroszi
cselekménymenetet és hősábrázolást fordítja visszájára, mintegy ironikus
persziflázsként. A regényben újra és újra felbukkannak az európai
művelődéstörténet emlékei, de hasonlóképp parodisztikus optikán át nézve,
kulturális romhalmazként, legyen szó akár a Palestrina-féle vokálpolifonikus
zenéről, akár a goethei Faust Walpurgis-éjéről.
Joyce műve iskolát teremtve kibontakoztatja a
modern regényt új (vagy viszonylag új) technikáit: a tudatáram-érzékeltető
szabad képzettársítások, a belső monológok, az egybemontírozások és a
folyamatosság-megszakítások módszerét. Ez az új epikai technika válik már-már
hanghatásokra redukált, a fogalmisággal szakító nyelvvé Joyce utolsó művében, a
Finnegans Wake-ben (1939),egy álom parodisztikus
„epifániájában”.
E. Bloch szavai, amelyekkel az Ulysses-t
akarja jellemezni, erre a regényre fokozottan érvényesek: „… Joyce: száj. Én nélkül, az ösztönök áradata közepette, sőt az alatt,
s kortyolja, gügyögi, kibontja ezt az áradatot. A nyelv, mely nem kész és nem
kialakult, nem is szabványosított, hanem nyitott és zavaros, teljesen követi e
széthullást. (…) A szavak munkanélkülivé váltak, elbocsátották őket értelmes
összefüggésükből, a nyelv hol úgy halad tova, mint egy szétdarabolt giliszta,
hol összecsúszik, mint egy mozgó trükkfelvétel, vagy zsinórpadlásként lóg bele
a cselekménybe. (…) Alig követi a nyelv a grammatikai, s alig a (mai) logikai
szabályokat; forrása mintha az elsődleges hangi-képi kapcsolat, értelme a
tudatalatti élet eloldozása és megragadása volna; ez kelti a nyelvet új életre,
ez adja vissza a szavak prelogikus értelmét.”
**
ULYSSES
I.1. (Télemakhosz: a fiú, aki elmegy hazulról,
megkeresni atyját)
Írország, Dublin, 1904. június 16. csütörtök.
kora reggel.
Stephen Dedalus, ifjú művész és tudósjelölt
gondokba merülten kezdi a napot. Együtt reggelizik két társával, Mulligan
orvostanhallgatóval és Hainesszel, az Oxfordot megjárt angol fiatalemberrel.
Együtt bérelték ki a dublini öböl egykori erődítményét, a Martello-tornyot. Az
angol fiú különös szerzet. Éjszaka nemritkán hallucinációi vannak, ilyenkor
ijesztő hangon kiabál. Stephen nem hajlandó továbbra is egy fedél alatt maradni
vele. Éppenséggel neki is kín rágja a szívét. Ha kitekint a tengerre, az öböl
piszkos-zöld hullámai egy rémes látványt idéznek föl benne: nemrég elhunyt anyja
betegágyát, mellette a porcelánlavórt, tele a haldokló hányadékával, a zöldes-színű
epenyállal. És Stephen nem felejtheti Mulligan gonoszkodó-cinikus megjegyzéseit
sem. Így a bántó kioktatást: bizony letérdelhetett volna, ő, a nagyképű
szabadgondolkodó, haldokló anyja mellett, ha az, szinte utolsó leheletével
könyörgött, hogy imádkozzon érte. Bizony, szívtelen az, aki ilyen kérést
megtagad. Stephen Dedalus büszke szeretne lenni arra, hogy szabad ember. Nem
szolgál egyetlen idegen úrnak sem: a római katolikus egyháznak éppoly kevéssé,
mint a brit világbirodalomnak. Ezért nem tehet mást: végleg elhagyja a meghitt
toronylakást. Akkor is, ha tudja, hogy nem térhet többé haza, soha, sehová. Egy
hang hívja a tengerből, szirénesen-édesen, sostenuto. Követi a belső
sugallatot. Majd elválik, hová kötei.
2. (Nesztór, a tapasztalt öreg, aki életbölcsességét
szívesen megosztja másokkal)
Egy órával később. Dedalus történelemórát tart
Mr. Deasy magániskolájában. Jómódú családok öntelt csemetéit oktatja, nem
túlságosan nagy sikerrel. Az érdeklődés a fabulákra korlátozódik, pontosabban
az anekdotákra. Mi az, hogy „pirruszi győzelem”? Egy felelő legalább a frázisra
emlékszik, s ez már dicséretes: „még egy ilyen győzelmet, és végünk van”. A
tanár úrban itt felötlik ugyan egy másik emlékkép: nemrégiben még egy nagy
párizsi könyvtár mélyén kutakodott. Az más volt talán? Csömörig túltáplált
agyak tömege az olvasólámpák fényében, és az érzés, hogy tunyán működik saját
agya is. Véget ér az óra, jön a várva vár hokimeccs. A szünetben hívatja az
igazgató, Mr. Deasy. Előbb intézzük el a piszkos anyagiakat. Stephen megkapja
esedékes bérét, Aztán, úgy mellesleg, Mr. Deasy egy kis kérése: nem tudna
segíteni a művelt körökben forgolódó ifjú kolléga, hogy megjelenjék valahol
imént befejezett cikke a száj- és körömfájást illető nagy horderejű
javaslatairól? Köszöni a szívességet előre. Manapság összeköttetés kell
bizonyos dolgokhoz. Mert a régi Anglia halálán van; a zsidó kereskedelem már
itt is megkezdte destruktív munkáját. Stephen nem érti a végkövetkeztetést: Hát
nem egyforma elvek vezérlik a kereskedőket mindenütt? Deasy ünnepélyesen
válaszol, a bölcs öregember fölényével. A zsidók vétkesek, megérdemelt
világtörténelmi sorsuk a bolyongás. A fiatalember félénken tiltakozna: szerinte
a történelem egyszerűen lidércnyomás, rémálom; ő arra vár, hogy fölébredjen.
Mr. Deasy ebben is bölcsebben vélekedik. Isten útjai kifürkészhetetlenek, a
világtörténelem pedig egyetlen végcél felé halad: Isten megnyilatkozásához.
Miért is kétli, hogy a Dedalus-félék tanárnak születtek. Nos, ebben egyetérthet
a fiatal az öreggel: maga Stephen is sejti, hogy ő inkább tanulónak való.
3. (Próteusz, aki jól ismeri a tengermélyt,
s akitől megtudakolhatók az ott rejlő titkok)
Fél tizenegy. Az iskolából a tengerpartra sétál
Dedalus. Egyedül. Saját sorsán töprengve. Leül a sziklákra, szemét is lehunyva
a tűző napfényben, átadja magát képzetei belső hullámzásának. Honnan és hová?
Bűnsötétben méhmagzat volt maga is, mielőtt világra jött. Hol az apai ház? Az
mindörökre zárva már a tékozló fiú előtt. Aki elbitangolt. Párizs kellett neki,
természettudományos stúdiumok, kétkrajcáros ebédek. Hónapok múltán haldokló
anyjához jött vissza. Azóta is álmok, megállíthatatlanul. Rémálmok, mint múlt
éjszaka is. Nászágy, gyerekágy, a halál ágya, szellemgyertya. Hol egy darab
papír, feljegyezni őket? Egy üres cetli, letépve Mr. Deasy leveléből. Dedalus
szavakat firkál rá, közben árnyéka végigfekszik a sziklákon. Én csak ülök itt,
madárjósok botor botjával, verőfényben hullaszín habok nyalnak, senki se lát,
violaéjben vándorolva, égi állatkörök csillaguralma alatt. Eldobom magamtól ezt
a véges árnyékomat, végzetesen embertestem, vissza, vissza. Ki figyel itt
engem? Valahova és valahol ki fogja olvasni ezeket az itt írt szavakat? Dedalus
most nyugodt és szomorú. Hallgatja a hullámok rejtjeles beszédét. Napról napra,
éjről éjre tornyosulva árad, árad és bumm! a mélybe. Az alkony majd megtalálja
bennem önmagát, anyám. A tiszta légben három vitorla látszik, a kikötő felé, az
árral suhanva, neptuni álom, neptuni jó. Egy próteuszi élet álma.
II.4. (Kalüpszó, az isteni asszony, akit fájó
szívvel elhagy a fortélyos Odüsszeusz-Ulysses)
Reggel nyolc. Mr. Leopold Bloom, magyar zsidó
származású hirdetésgyűjtő ügynök, Eccles Street-i lakásának konyhájában
nekilát, hogy gusztusos reggelit készítsen. Csoszogva keresgél ezt-azt, tejjel
kínálja a hízelkedő macskát, benéz a hálószobába, ahol neje, Molly, jól táplált
asszony, énekesnő különben, szendereg. Bloom még leszalad a henteshez, friss
veséért, történetesen fekete ruhában, s így jobban érzi a reggeli nap melegét.
Az üzletben szemrevételezi az ínycsiklandó belsőséget, valamint az előtte
vásárló nőszemély, a szomszéd szobalány formás idomait. Sebesen igyekszik haza
most, Molly úrhölgy ébredezik, és nyomban kívánja az ágyába szervírozandó
reggelit. Az előszoba padlóján két levél. Az egyik neki, Millytől, bakfis
lányuktól; a másik Mrs. Marion Bloomnak címezve, férfias betűkkel. Molly ébren:
kéri a neki szóló levelet és a reggelit. Bloom tudja, hogy a borítékon Boylan
kezeírása, Bagzós Boylané, a tenorista ficsúré, aki ma délután tiszteletét
óhajtja tenni a művésznőnél. Értjük, értjük. Az asszony a maga kívánatosan
gömbölyded, meleg testiségében, kéjesen fekszik a rézsodronyú ágyban, selymes
szőrű macska, enni-inni vágyva és a többi. Isteni asszony, meleg félhomályban,
kétes tisztaságú női fehérneműk és párnák tornyai között. Nem csoda, hogy Bloom
nem túl magasan szárnyaló, de emberi, tehát érzéki, nagyon is érzéki képzelete
újra és újra visszatér az ő telt alakjához. Egy hű élettárs, vonzó testközelben
– jó lenne, ha így lenne. De nincsen így. Ő a konyhában reggelizik, közben
Milly csacska levelét olvassa, és akaratlan is kisfiukra, Rudyra gondol, akit
nem lehetett életben tartani. Ennek tizenegy éve. Azóta nincs testmeleg és
testközel nejével. Asszonyának viszont ma délután találkozója lesz Bagzós
Boylonnal. Nem túlzottan művelt asszony, de vonzó ma is. Az imént megkérdezte
tőle, mit jelent a „metempsychosis”. Ő tudja, mi az. Hogy mi élünk a halálunk
után. A lelkünk, egy másik testben, talán másik korban vagy bolygón.
Reinkarnáció. Talán szegény Paddy Digman, akit ma temetnek, tizenegykor, talán
ő is új életre kel majd valamikor, valahol. Bloom a temetés miatt öltözött
feketébe. Molly most élveteg mosollyal olvassa újra Boylan levelét. Bloom lágy,
szorongó bánatot érez magában. Haszontalanság visszafojtani a rossz érzést: az
ember úgyis tehetetlen. Bloom puffadtnak érzi magát. A tegnapi enyhe
székrekedésen máris segített a tabletta. Régi szokása, hogy a klozet padkáján
ülve ócska újságokból olvasgat. Az asztalfiókban a Fidibusz; azzal indul a
kerti budiba. Nem is rossz a karcolat, ami szemébe ötlik, szórakoztató is így,
ürítkezés közben olvasni. Talán ő is tudna írni ilyen karcot. Jól fizetik az
ilyesmit. Komótosan végez dolgaival, a kettétépett újságlappal kitörli magát.
Tizenegykor kezdődik a temetés. Szegény jó barátom, Dignam!
5. (Lótuszevők: akik gondok-gondolatok
nélküli életre vágynak)
Bloom útnak ered. Nagy a meleg, álomkór a levegőben.
Séta közben előhúzza zsebéből az összehajtogatott Freemant, az ő újságját, s
csoszogását ellensúlyozandó, nadrágszárához veregeti. Ez önbizalmat ad. Először
a postahivatalba megy. Henry Flower álnéven egy gépírónővel levelez titokban,
bizonyos Martha Clofforddal. Így vesz revansot magának egy igazi férfi. Lám,
várt rá a poste restante levél. Bloom továbbsétál, alkalmi ismerősökkel vált
szót, s olvassa az epekedő levelet. A kisasszony haragszik rá, hisz oly régen
szeretne már találkozni eddig nem is látott levelező partnerével. Szánalmas
elégtétel. A borítékos darabokra tépi és a csatornába dobja. Egy templom
mellett kocog tovább. Van még ideje, benéz. Nagymise; sajnos, zene nélkül.
Valaha Molly Rossini Stabat materjét
énekelte, jó formában.Némelyik régi egyházi zene igazán ragyogó. Például
Palestrináé. Egészséges is a karének, potos időbeosztás, aztán szeszfőzés,
italok. Kasztráltak a kórusban – ez azonban már túlzás. Vége a misének, kimegy
ő is. Meleg van. Fel kell keresni egy közeli közfürdőt, előtte szappant venni.
Temetés előtt jó lesz a felfrissülés ebben a
forróságban. Élvezzük a fürdőt, a ringató vizet é testünket. Már látja magát
meztelenül a vízben, méhmelegben, olajosan, illatosan ennenmagában, esendő
testében gyönyörködve.
6. (Hádész, a holtak birodalma)
Mindjárt tizenegy. Bloom kocsin érkezik a
temetőbe, véletlenül az öreg Dedalus társaságában; az ablakon kinézve
figyelmezteti az öregurat: látta Stephen fiát, amint egyedül sétált. Az atya
indulatosan reagál a közlésre, hiszen a fiú rossz társaságba keveredett. Furcsa.
Bezzeg, ha az ő kisfia, Rudy élne! Aztán, közel a temetőhöz, megint egy
járókelő, aki újra csak nemszeretem emlékeket ébreszt benne: Bagzó Boylan,
elegáns művészkalapban. Végre itt a sírkert. Hol temetik Dignamet? Ott a
ravatal, a gyászoló család és a barátok. A szíve vitte el, pillanatok alatt.
Szép halál. Remélhetőleg be volt biztosítva; öt árvát hagyott özvegyére. A
temető persze alvilág a javából. Amott egy elhízott szürke patkány; egy
kőkriptából bújt elő. Az elhamvasztás jobb. Bloom nem szereti azt a sokat
emlegetett másik világot. Aludjanak a halottak kukacrágta nyoszolyájukon.
Engem nem rántanak be. Meleg ágyak, meleg,
telivér élet. Ezzel kilép a temetőkapun.
7. (Aiolosz, a szelek királya, avagy
Hibernia metropolisának szívében)
Délben, miután Bloom kiemelkedett az alvilágból,
beleveti magát a nagyváros zajló életébe. A hirdetésügynöknek akad dolga bőven
lapjának szerkesztőségében. Egy gépezetbe lép be, amely porrá zúzza azt, aki
kerekei közé kerül. Most ez a gép az úr az egész világon. Ugyanúgy működik,
mint szervezetünk belső részei. Veszettül forog-pörög minden, kint is, bent is.
És az a nagy szürke patkány töri magát hogy bejusson ide, a nagyváros szívébe
is. Vonzó és taszító a vérkeringés egy szerkesztőségben. Egymást váltó színes
képek kockái: ez az, ami érzékelhető a redakció sodró forgatagából. Kivág egy
hirdetést, amelyet felragasztva majd továbbítani kell a Telegraph
szerkesztőségébe. Nem könnyű ám szót érteni a mindig ide-oda loholó
munkavezetővel, szedő és nyomdagépek siketítő zajában. Lenne itt egy hirdetés,
bizonyos Alexander Kulché, tea-, bor- és égetettszesz-kereskedő firma s a
többi; felül fettel lehetne szedni: a
Kulchok háza. Emblémaként pedig a blickfang: két kulcs keresztbe, az vicces
és mutatós. Most hasábkorrektúrák, figyelni a helyesírásra, nagyon. Figyelni
egyáltalán ebben az észvesztő masinériában. A hajszolt hirdetési ügynök előtt
egy pillanatra felvillan: honnan is jött ő, az ősei, az ősidőben, amikor
kihozattak Egyiptom földjéről, alleluja; avagy egy másik emlékkép, az, amikor
vala pedig a báránynak ünnepe, amikor is a végén mindenki megevett mindenkit.
Úgy látszik, máig is ilyen az élet. Bizony, az élet folyam. És minden alkalmas
a hirdetésre. Az újságüzlet tovább virágozhat. Stephen Dedalus is itt kilincsel
egy cikkel, mely a száj- és körömfájásról szól. Szerzője, Mr. Deasy ebben a
szerkesztőségben mindenesetre közutálatnak örvendő. Lám Pyrrus. Mi mindig
vesztett ügyeket szolgálunk hűséggel. Bezzeg a görögök!
8.(A
laisztrügónok: emberhúst zabáló óriások)
Egy óra múlt. Ebédidő. A falánk városlakók
ellepik az éttermeket. Nehéz ilyenkor helyet találni, ahol egy szegény ügynök
elkölthetné a maga löncsét. Étvágygerjesztő illatokkal kell megküzdenie. A
forróságot árasztó utcán bandukol. Már megint saját életsorsán jár az esze.
Volt idő, amikor boldogabb volt; Molly csak Rudy halála óta zárkózik el tőle.
Így kellett lennie. Meleg emberi teltség öntötte le egész lényét. Agya
elernyedt. Minden ölelések egykorvolt illata részegítette. Végre egy olcsóbb étkező.
Enni kell. Sajtos szendvics, pohár bor elég. Utána majd jobban érzi magát.
Dúdol: Don Giovanni, te meghívtál engem, hogy vacsorázzak veled ma este. Molly
ma a La ci darem-et énekli valahol, az olasz kiejtéssel ugyan most is
hadilábon áll. Talán meg lehetne venni neki azt az egyik selyem alsószoknyát,
ugyanolyan színű, mint új harisnyakötője. Előbb átvezet az úttesten egy fehér
botos vak fiút. Nem fennkölt lélek ő, de ha tud, segít.
9. (Szkülla és Kharübdisz: kikerülendő
sziklazátonyok)
Már két óra. Bloom a könyvtár felé veszi útját.
Egy régi újságra van szüksége. Minő véletlen: Stephen Dedalus ugyanezen épület
egyik termében adja elő teóriáját Shakespeare Hamlet-jéről. Nos, a kisszámú
érdeklődő megtudhatja, hogy a király szelleme a műben maga Shakespeare, Hamlet
herceg pedig nem más, mint Shakespeare Hamnet nevű fiának megtestesülése. Van,
aki vitatja a kérdés jogosságát. A Hamlet műalkotás; ilyenkor egyetlen kérdés
lehet indokolt: az életnek milyen mélységeiből fakad. Stephen kitér a válasz
elől. Bloom belehallgat a vitába, és továbbmegy. Jobb, ha kikerüli az
ilyesfajta sziklákat. Stephen folytatja a maga Shakespeare-értelmezését. Az
apa-fiú viszonyból kell kiindulni. De hová tart az új olvasat? Képek lávázó
sorába. Mítoszba, mely fogalmakkal felfoghatatlan.
10. (A bolygó sziklák)
Kora délután. Az izzó nagyvárosi labirintus, a
maga utca-, ember- és beszédtömkelegével. Szinte megáll az idő.
Valóságszilánkok, egymás mellett heverve, egy rejtelmes emberi
viszonylatrendszert érzékeltetnek. Emberek, ismerősök és ismeretlenek,
egymáshoz közeledve és távolodva, a legkülönfélébb módokon regisztrálva
ezt-azt, ami észlelésükben közös. Például azt a nem éppen világrengető
eseményt, hogy az alkirály, lovascsapatok kíséretében átkocsizott a városon.
Bloom ebben az időben egy antikváriumba tér be, és olvasnivalót keres Mollynak;
végre egy izgalmas című kötetre lel: A
bűn méze. Bagzó Boylan, a gáláns ficsúr ajándékkosarat küldet valakinek. Az
ifjú Dignam céltalanul ődöng az utcán: meghalt apja jár sz eszében. Az
alkirály, nos, ő úton, hogy megnyisson egy jótékony célú tombolaversenyt,
végighajtatva a főutcán a lelkiismeretesebben fogadja a járókelők üdvözlését.
Így múlik az élet a hőgutát kapott, pihegő nagyvárosban.
11. (A szirének, akik az idő zenéjét
énekelik)
Négy óra. Zene lesz mostantól a történet.
Elsőként bemutatkoznak a szavakká zsugorodott témák. Íme: bronzavonz és
kéjarany és tengerzöld árapály. Megfordíthatók. Variálhatók. Ismételhetők. Ah,
szirének! Mágnesként hat, magukhoz vonz az énekük. Az Ormuzd bárban zenélnek és
csevegnek, véget nem érően. A bronzszín Miss Donce, az aranyló Miss Kenedy,
telt keblük és lobogó hajuk elbűvölő hatású. Bagzó Boylant már becsábították;
és jön a többi férfi is. Csöngő csengő idecseng. Már Mr. Dedalus is jelen. Bloom
a különteremben, barátai között falatozik. Zongorahang, hárfaszóló,
aranyparázsló fény, vágyvarázsoló. Tenorhangon a legszebb áriák, amiket csak
írtak a világon. Jaj, de szép, de fáj: „Mindennek vége”. Bloomba belehasít,
hogy mi mindennek vége. Például az énekké vált szerelemnek. örökre vége: minden
dal erre változat. Mily kegyetlen csábdalok. imádj, imádd; aztán szétszedik az
embert. Halál. Például Dignamé. A szíve végzett vele. Írni kell, válaszolni
Miss Martha Cloffordnak. Várja a válaszát, epekedve. Így kell: a zenének
hatalma van, mondta volt Shakespeare. Így fogják a verebet. Molly is így fogta
volt, énekével. Nejének igen szép hangja van vagy volt, nemde?
12. (A küklopsz; vad óriás, az egyszeműek
nemzetségéből)
Öt óra már. Bloom betér a Barney Kiernans Pubba,
s rákényszerül, hogy beszédbe elegyedjen ott iddogáló dubliniakkal. Elegyes
témák. Kell-e halálbüntetés? Érvek pro és kontra. Az akasztás egy szervre
bizonyosan nincs elrettentő hatással: a férfiak ama szervére. Valaki saját
szemével látta, mennyire nincs, éppen ellenkezőleg. Bloom ezt idegfiziológiai
okokkal magyarázza; tudniillik ilyen összefüggés létezik a nyakcsigolya
hirtelen eltörése és a vérbőség között, ama szervben. A férfiak szóvivője, a
Polgártárs nem tári az ellenvéleményt. Valami rejtelmes indulat hevíti.
Veszélyben, végveszélyben az írek ősi földje. Elleptek bennünket az idehívott
idegenek. Hol vannak elveszett törzseink? Hol fazekasságunk és
posztóműhelyeink; Nagy-Britannia leprás csürhéje tette tönkre kereskedelmünket.
Ütött az óra, erőszakot az erőszak ellen, a hétszentségit! Bloom nem tud
rokonszenvezni az ilyesmivel. Egyre csak talmudizál, a hétszentségit! Bloom
csak morfondíroz: üldözés, a világtörténelem egyébből sem áll; gyűlölködést
szítanak a nemzetek között. Mire a dublini egyszeműek egyike: Tudja maga
egyáltalán, mi az, hogy nemzet? Tudom, hangzik a válasz keményedő hangon,
emberek, akik ugyanazon a helyen laknak. És mi az ön nemzete, ha szabad
érdeklődni? Írország. Itt születtem. Egy fajhoz is tartozom, s ezt a fajt
üldözik, most is, igazságtalanul. A polgártárs agyát elönti a vér. Bloom
gyorsan szedheti az irháját. Az ír patrióta, féktelen dühében, utána hajít egy
kétszersültes dobozt. Más nem akadt keze ügyébe. Óriási földrengés. És támadt
nagy-nagy fényesség, és látták ama tüzes szekeret, amely őt, Bloom Illést,
felröpíti a mennyekbe. Bloom fut, ahogy csak erejéből telik, az első konflis
felé.
13. (Nauszikaá, pálmatermetű királylány, akit
a tengerparton pillantott meg Odüsszeusz-Ulysses, a sokat tűrt férfiú)
Nyári kora este. Bloom a tengerpart felé veszi
útját, hogy bensőleg nyugalomra leljen. Történetesen ott ül a sziklákon a három
barátnő, köztük Gerty MacDowell, igazi megtestesülése az oly megnyerő ír
leányeszménynek: alakja nádszál, arca átszellemült, kis szíve aranyból,
csakugyan. Két fruskatársa labdával játszadozik, mígnem a játékszer legurul a
moszatos sziklákon. Egy fekete ruhás úr dobja vissza, éppen Gerty lába elé. A
vonzó lányka, némi pírral az arcán, felhúzza szoknyáját, és továbbrúgja a
labdát társnőinek. Visszaül, kellemetes érzéssel észlelve, hogy kivillanó
lábikrája magára vonja a komoly úr alig leplezett érdeklődését. Leskel rá a
férfiú, nem kétséges, a női ösztön nem csal. Gerty hátradől a sziklán,
szoknyája még magasabbra csúszik, egészen az indiai muszlinbugyiig. A nőpalánta
lágyan szembenéz a leskelődővel, kegyes és irgalmas tekintetet vet alá. Majd
megy a játszótársak után, királynői méltósággal, kimért léptekkel, most
láthatni, hogy sánta, és bicegve jár. Megy a kis parázna ördög. Az úrban alant
jócskán dagad a férfiizgalom. Affene, mondja Bloom, mert ő az, nedves lettem. A
combja vonala, az átlátszó fehér harisnya és persze a nadrág. Izgalomba hozott.
Kiszívta minden férfiasságomat. Hó, mi röpköd itt köröttem? Denevér. Azt hiszi,
fa vagyok, annyira vak. Hó, mi röpköd itt köröttem? Denevér. Azt hiszi, fa
vagyok, annyira vak. Metempsychoisw. Lehunyom a szemem egy pillanatra. Bloom pár percig félálomban
szuszog.
14. (A Naptitán marhái, melyeket a tudatlan
társak lakomához levágtak)
Itt az est. Bloom mindig is részvétet érzett a
gyermeküket jajongva világra hozó anyák iránt. Neki ugyan hiába szült tizenegy
esztendeje az ő jó Molly asszonya egyetlen fiúgyermeket, az életének
tizenegyedik napján meghalt. Így el-elnézte ismerősének, idősb Dedalusnak fiát,
Stephent, s bú borítá őt eltemetett boldogsága miatt. Történt pedig ez a tudós
férfiak ama lakomáján, ahová Bloom betévedt vala. Női ispotály pincéje vala e
mulatozás helye. Az emeleten közben egy ismerős nőszemély vajúdott, Mrs.
Purefoy, immáron második napja. Dixon doktor, Mulligan medikus eközben
szenvtelenül múlatták idejüket, csúfolódva az emberi természet esendő dolgain,
amikkel nap mint nap dolguk vagyon. Bloom viszolygott vala ettől a gonoszkodó
szellemtől. Másodápoló személy jöve hírrel, hogy nevezett nő csecsemője,
mellesleg sorban a kilencedik, végre világra jött. Az embriókról gúnnyal
elmélkedők ennek utána elindultak, hogy egy bordélyban tegyék föl a koronát a
mai napra. Bloom, fejét csóválva, velük tart.
Künn a levegő harmatszagú esőnedűvel itatott,
égből szállott életlényeg csillog Dublin utcakövein csillagfényű égbolt alatt.
Theodore Purefoy, cimbora, hősi tett volt tetted, el nem puskáztad, bizony! Te vagy
a legcsodálatosabb ősapa; felülmúlsz mindenkit ebben a locsogó, mindent magába
foglaló kaotikus krónikában.
15. (Kirké, ki disznókká varázsolja a neki
áldozókat)
Éjszaka. Dráma lesz mostantól a történet.
Helyszín: a dublini bordélynegyed. Szereplők: hőseink, borgőzösen, egy elvaduló
álomjáték egybemosódó figurái. Alvilágba jutottunk, Bella Cohen madám külvárosi
bordélyába. Ide érkezik a jeles társaság. Hallucinálnak, átlényegülnek,
vizionálnak. Bloom holt apjával szembesül, az atyai szemrehányásokkal, és
Mollyval, aki régtől fogva e pándémonium közvetlen megtapasztalására vágyott.
Disznócsülköt vet Bloom egy kóbor kutyának, ezzel gyanússá válik egy arra járó
rendőrnek, rögtönítélő bíróság elé kerül; kiderül róla, hogy Virágból lett
Bloom, aztán szüzeket bolondító, házasságszédelgő Flower; retteg az ítélettől,
a patkányrágta Dignam-léttől; felmentik és azonban nyomban Dublin
főpolgármesterévé választják; ő megígéri a városi erkölcsök megreformálását és
a tízparancsolat érvényre juttatását; és mert ő az új nőies embertípus, anya
szeretne lenni és lesz is, a szülésznő szoros ölelésében nyolc fiúgyermeket
hozva a világra; Illés próféta szónokol róla, újra feltűnik atyja, Virág úr,
Szombathelyről; döbbenten ismer most magára, elfáradt, árva, ifjúsága oda.
Stephen Dedalus még mélyebbre süllyed, rángatózó marionett, nincs is
személyisége, feladja mindazt, amiben még hitt valamelyest; a haláltáncot
akarja; ismét megjelenik neki halott anyja, s inti az ismert szózattal: tarts
bűnbánatot; nem és nem, ezt már nem, takarodj, vérszívó anya, non serviam, senkinek sem szolgálok; két
kézzel magasra emeli botját, Nothung! – kiáltja, Siegfried csodakardjára
emlékezve, és egyetlen ütéssel szétzúzza a lidércfényű csillárt; az Idő utolsó
hamuszürke lángja ellobban, sötétben a lét romjai; törött üveg, hulló vakolat.
Stephent körülfogják a katonák, leütik, Bloom átfurakszik a tömegen, hazahívja,
minek ez a buta zűr, vár a konflis; esküszöm ,védem, örök titok ez az éden,
minden része rejtett énem, fogásai mesterségem. A ködből egy tizenegy éves
fiúcska tűnik elő: Rudy ő! Menjetek, a sátánmisének vége.
III.16. (Eumaiosz, jóságos isteni kondás)
Éjfél után egy óra tájt. Bloom leporolja a
megmentett ifjú ruháját. Elviszi védencét egy kocsisbetérőnek nevezett
italozóba, tejet vagy ásványvizet inni, kijózanodni. Intő szavakkal szól a
bordélynegyed veszélyeiről, a halál csapdájáról. Kávét isznak, beszélgetnek,
mérleget vonnak az elmúlt napról, a bolond világ folyásáról. Stephen
józanodásának első jele: kijelenti, hogy ő nem azért fontos, mert Írországhoz
tartozik, hanem fordítva: Írország fontos azért, mert őhozzá tartozik. Elég
volt a téboly éjszakájából. Bloom Eccles Stree-i lakásába vezeti a lakás
nélküli Stephent, kosztot és kvártélyt kínál: legalábbis meleg kakaót, egyéb
étket nem találván, és nyugodt szállást az ő lakásában, ahová ez idő tájt csak
egy hátsó ablakon tudnak bemászni; Bloom ugyanis elvesztette valahol a
lakáskulcsot.
17. (Ithaka, a meglelt otthon)
Éjjel, kettőkor. Katekizmusba illő
kérdés-felelet játék. Példák: Miért tartózkodott Bloom annak kijelentésétől,
hogy ő az élet iskoláját járta ki? Enyhe bizonytalansága miatt, mivel nem tudta,
ezt a megjegyzést megtette-e már. Vagy: vérmérséklet szempontjából miféle két
típust képviseltek? A természettudományost és a művészit. Vagy: mit érzékelt
Stephen auditíve? A mély, ősi, férfias, ismeretlen dallamban egy egész
történelem summáját. Vagy: Mit érzékelt Bloom vizuálisan? Az ifjú, erős,
ismerős férfiban egy jövendő korszak útmutatóját. Vagy: a felajánlott hajlék
elfogadtatott? Azonnal, megmagyarázhatatlanul visszautasíttatott. Vagy: mikor
egyedül maradt, mit érzett Bloom? A világűr csillagközi hidegét, a közelgő
hajnal jeleit. Vagy: miféle előnyöket kínált az elfoglalt hitvesi ágy,
ellentétben az el nem foglalt ággyal? Az éjmélyi magány kiküszöbölését, az
emberi (érett asszony) hősugárzás felsőbbrendűségét a nem emberivel szemben.
Bloom levetkőzik, és ágyba bújik, felesége mellé.
18. (Pénelopé, álmatag képzeteit szőve,
szakadatlan)
Ahogyan Molly fantáziál félálomban, a meleg
ágyban, már hajnaltájt: „… neked süt a nap mondta azon a napon, mikor ott
feküdtünk a havas szépe alján Howth Headen a szürke tweedöltöny meg a
szalmakalapja volt rajta akkor tudtam kihúzni belőle, hogy megkérje a kezemet
igen először dugtam a számból a szájába azt az ánizsos süteményt szökőév volt
mint most is igen 16 évvel ezelőtt Uram Isten az után a hosszú csók után
majdnem megfulladtam igen azt mondta a havas szépe vagyok igen mindnyájan
virágok vagyunk a női test igen egyetlenegyszer igazat mondott életében és a
nap ma csak neked süt igen ezt volt amiért szerettem mert láttam hogy megérti
vagy megérzi mi az egy nő és tudtam hogy azt tehetem vele amit akarok és minden
kéjt megadtam neki úgyhogy odáig szédítettem hogy kért hogy mondjak neki igen…”
Zoltai
Dénes
(Forrás: 111 híres
külföldi regény 2. kötet 589-601. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése