Forrás: www.babelmatrix.org
Vékonyka, törékeny ember volt, öregkoráig fiúcskakülsejű,
és „a felszín fölött mintegy fél méterre suhant, akár egy angyal”. Legalábbis így
látta őt Esterházy Péter a Termelési-regény
(kisssregény) lapjain. A költő-angyal egy ABC-áruháznál landolt, és hogy örömet
szerezzen fiatal írótársa picinyke leányának, sietve egy doboz mosóport vagy
egy zacskó tarhonyát óhajtott vásárolni a kisdednek. Végül sikerült rábeszélni
két tábla csokoládéra, és Weöres Sándor, meglepő fürgeséggel a pénztárhoz
nyomakodván, boldogan szurkolta le aprópénzét.
Személyisége, pályája, irodalomfölfogása, munkamódszere –
még kissé éneklő beszédének intonációja is – minden szabályosat, megszokottat
nélkülözött. sokszor elmondta: ő a baglyokhoz hasonlít, mivel nappali élete
nagyobb részét átaludta, délután ébredezett, s az éjszaka sötétjében,
csöndjében dolgozott. Saját vallomása szerint életkorszakai „egymásra torlódtak”,
összecsúsztak. Még nem járt iskolába, de már klasszikusokat olvasott;
tizenhárom évesen pesszimista aggastyán volt; negyven fölött ismerkedett meg a
kamaszkorral. persze a sok igaz legendához valóság, megélt élet kellett. A
nehezen lélegző, halálsápadt csecsemőből roppant szívós alkat vált. tucatszám
füstölte a cigarettákat, nem vetette meg az alkoholt, pécsi egyetemistaként
hajkurászta a lányokat…
A szombathelyi születésű – ám legerősebben a szép nevű
Csönge falucskához kötődő – poéta-csodagyerek tizennégy esztendős korától
publikált, és szinte az első perctől olyan nagyságok vették őt komolyan,
érzékelve kivételes tehetségét, mint például Kosztolányi Dezső. Közvélekedés
szerint – még a sírjánál is ez hangzott el – az Isten is költőnek teremtette
őt. Holott „mechanikusnak” készült, szívesen bajlódott gépekkel, aztán az
újságírásba szeretett volna belekóstolni. Hivatására, roppant termékeny (a
műfordításban, a drámaköltészetben is virágzó) lírikusi munkásságára így
legyintett rá a csúcsra érve, hatvanévesen: „Idegenkedésem a költészettől máig
sem múlt el egészen. úgy vagyok vele, mint a hentes a hússal, pap az
imádsággal. Írom és nem szeretem a verseket. A vers annak jó, akinek az élethez
valamit, aki befogadja, de nem annak, aki írja…”
Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy meditációt írt
A vers
születése címmel, és számos nyilatkozata fényes metaforák sugárzásával világít rá
a líra lényegére. („A vers: villám” – mondotta például, és a „Segítek élni..”
szavait véste poétai címerébe.)
Terjedelemre is monumentális, rangban is maradandó
életműve óriási népszerűséget szerzett neki – nemcsak erotikus ciklusa vagy
psyché című remeke révén. Ugyanakkor hosszú évekig ítélték hallgatásra, és
később ádáz esztétikai vitákban taglalták, hogy – mint alkotónak – „süllyed-e a
hajója”. A személyiség föladása, a maszkos sokarcúság, az öncélúvá lett nyelvi
leleményesség, az, úgymond, ornamentikus túldíszítettség volt ellene a f vád
(hogy aztán bírái közül is többen a védőügyvédjévé szegődjenek). Immár
nemzedékek tanulgatták magyar anyanyelvüket egyes, mondókákká, gyerekversekké
lett – de korántsem gyermekeknek szánt! – költeményein. A Bóbitá-t senki nem felejti el –
viszont a nevét még diplomás bölcsészek sem feltétlenül tudják helyesen
kiejteni (vörösnek
hangzik). A sorsban, a habitusban, az értelmezésben annyi az ellentmondás, hogy
talán csak ez az életidegen csudabogárnak – noha zseninek – vélt ember látta
tisztán önmagát. S éppen a lángelméjére ügyet sem vetett. Köszöntését a III. évezrednek postázva, leginkább a mindig bátor
ifjúságnak üzente: „Nem áhítok sikert és dicsőséget a jelentől, még kevésbé a
jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni
ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját,
nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a
birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és
gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám
fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan
kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.”
AZ ÉJSZAKA CSODÁI
A városvég itt
csupa szürke ház,
a részegekre
angyalka vigyáz
s a
villanyfényben mint aranykehelyben
alusznak a
tűzfalak, háztetők
s a sorompón túl
ében-szín delejben
zizegnek a
láthatatlan mezők –
a messzeség
öblén pár pisla fény ég,
mögöttük
nyugodt mélység a sötétség –
Ha becézésem és
csókom se kell,
kicsi lány,
mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem
a buta lakat,
lesajnál minket
majd a virradat.
Bámuljuk
egymást búslakodva és
szánk sarkát
bontja már a nevetés.
Te! ha hiszed,
ha nem hiszed,
úgy szeretem
nevetésedet,
mint kinn ezt
az éjszakát,
lámpavilágos
éjszakát –
aranypor mállik
az éj válláról
s szemközt a
sarkon a cégtábláról
furcsán szökken
a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula
bádogos és vízvezeték-szerelő”
-
a nevetésed is ilyen bolond:
mindenre illik
és semmit se mond.
Üldögélünk
csendesen,
két jó-gyerek,
rendesen,
messzi
kocsma-zene hallszik,
a környéken
minden alszik,
az alkóvban
odaát
mélyen alszik
anyukád,
szomszédban a
Vakos néni,
ferdeszájú
Vigláb néni,
Balogh úr, a
vasutas,
imádód, a
kis-inas –
Itt is, emitt
is, amott is
bajszos rendőr
őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly
őrzi az álmot,
mint kinn ezt
az éjszakát,
lámpavilágos
éjszakát –
itt is, ott is,
emitt is, amott is
dongnak az öreg
faliórák,
bánatos hangú
ingaórák,
fodrozzák az
éjszakát –
Alvó lélek,
kússz a tájon,
álmodon mint
pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe
visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt,
hozd a bút,
hozd az örömöt,
hozd a bút,
huss! huss!
Nézd! a ház
mint a felhő,
fényt cikáz,
mozdul, mint a
barna-béka,
vele mozdul az
árnyéka
és belőle alvó
lelkek
párolognak,
légbe kelnek
a kéményből,
mint a füst,
az ereszről,
mint ezüst –
száll a kövér
Vakos néni,
deszka-vékony
Vigláb néni,
és köröttük
nagy sereg
libben,
szökken, hempereg –
Ni, a Gős pék
ketté-bomlott
és kergeti
önmagát.
Balogh úr a
templomtornyot
fújja, mint a
furulyát,
azt fújja,
hogy: „Ne sirasson”,
mégis könnyezik
belé –
Ott meg a
cukrász-kisasszony
tipeg fejjel
lefelé –
Vigláb néni
peckes-módon
sétálgat a
sürgönydróton,
krinolinja
lyukas-hordó,
kezében egy
napraforgó,
vékony nyakán
férfi-gallér,
oldalán egy
szép gavallér.
Vigláb bácsi
nagy-kesergőn
kuporog egy
lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa,
kérem,
parádéra megy a
pénzem.
Nekem pohár
sörre sincsen,
neki fodrász,
ruha, minden.
Én megmondtam
már ezerszer,
hogy hibás a
mai rendszer,
államreform
kéne régen,
persze nem
hitték. Na tessék!
Adó, lakbér…
nem csekélység!
Öt gyerekem
van, kérem!”
Oda nézz,
szösz-bogár:
ott a boltos
lánya áll,
boltnak hisz
egy fecskefészket,
benne várja a
vevőket:
ez már mégis
hajmeresztő,
hogy ma senki
be se néz!
Majd belép a
szívdöglesztő
hollywoodi
filmszínész:
„Kérek kilenc
fogkefét,
ráadásul a
kezét.”
Röptük össze-vissza
húz…
rá ne nézz,
mert megvakulsz.
Mogyoró Pál
ezalatt
megfogott egy
sülthalat.
„Tanár úr tudná
talán,
milyen hal ez?
macskacápa?”
„Rá van írva
uszonyára,
de nincs itt az
ókulám.”
Pál örült, hogy
futhatott
és szekundát
nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy
hosszú hídon:
„Majd vadászni
megtanítom.”
Tejes-ember a
kéményen
üldögél mint
nyári réten,
kisgyermek lett
újra szépen,
mézes-kenyér a
kezében.
Távol, öreg
bükkfa alatt
labdázik egy
fiú-csapat,
ő a szemét
rajta-felejti,
mézes-kenyerét
halkan elejti,
kicsúszik alóla
a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj
csipkéi mélyén.
És erre-arra az
alvó csapat
potyog a
falról, mint a vakolat.
A villanyfényen
átdereng az ég,
a városon túl
látszik a vidék,
a dombok
gyengéd-rajzú háta
-
és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény…
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.
A
százharmincnyolc soros – tehát igen terjedelmes -, 1940-re datált költemény a Meduza (1944), A hallgatás tornya (1956), a 111
vers (1974) című kötetekben és természetesen az Egybegyűjtött írások
(először 1970) valamennyi kiadásában szerepelt. Első látásra-hallásra Weöres
„gyermekverseinek” közelében lelhetjük meg a helyét – annál inkább, mivel két
„jó-gyerek” a verslátomás elvarázsoltja. A botfülűek számára is virgoncan
muzsikáló mű megzenésítései ugyancsak ezt a gyermeki-játékos képzetet erősítik
(legismertebb a Kaláka együttes földolgozása). Az életrajzban azonban utaltunk
a költő éjszakai – sötétben, filozofikus csöndben töprengő – lét- és
alkotásmódjára, továbbá arra is: a gyermeki verscsokorba kötött dalai,
rigmusai, versei eredetileg általában nem a kicsinyeknek nyíltak.
Egzisztenciális tartalom, erotikus izzás, mágikus nyelvi bűverő uralja őket. (A
Zimzizim-et az óvodások kívülről
fújják, noha nem egyébről, mint az ártatlanság elvesztéséről „mesél”.)
A címben már
megsejtett vízió szükségképp csapongó formát keresett magának, azaz szeszélyes
tánccal és bukfencekkel bújt ki a szorító formából. A tizenhárom strófában a
sorok számát tekintve (8, 6, 10, 10, 9, 11, 12, 8, 18, 12, 11, 10, 13)
szembeszökő a tudatos-míves szerkesztetlenség. Ahhoz sem kell különösebb
szakértelem, hogy megérezzük: a hangsúlyos felező nyolcasok túlsúlya ellenére
hét, kilenc, tíz szótagos, illetve ennél hosszabb és jóval rövidebb sorok is
helyet foglalnak a zenekarban. Az időmérték versalakító fontosságára maga a
költő céloz a pentameter-sor (és a
fogalom) beépítésével. A rímek főleg a tizennyolc soros szakaszban dorbézolnak
(ez előtt tűnt föl utoljára az addig oly jellegzetes, a képsorokat előre segítő
sorvégi gondolatjel). A nyitány és a
befejezés rímelése simogatóan finom, ezért nem hökkent meg „bent”, a költemény
kavargásának cirkuszi porondján és tarka légterében se a kínrím, se a
ráolvasásos-ismétléses önrím, se a diákos rím-irkafirka. A mindig élelmes páros
rím és keresztrím ritkán hagyja kituszkolni magát a helyéről. „Vak” – nem
rímelő – sor egyáltalán nem akad (legföljebb a „huss!”-ok szaladtak egy kissé
messzire egymástól), vagyis a szabadságot, sőt szabadosságot mesterségbeli
fegyelem regulázza.
A látomásvers
kerete – az első 14 (8+6) sor, valamint a hangsúlyos ponton ahangsúlyos
karnevál szóval megosztott utolsó 13 (6+7) sor – megkülönböztetett figyelmet
érdemel. A művet átható zabolázatlan álomvilág szinte elfedi, hogy Weöres
Sándor ezt a monumentális lélekjátékot miként köti be a 20. századi magyar líra
áramába. A kezdés, az első szakasz – főleg a szókészlettel, a színhangulattal –
József Attila egyes városperemi
verseire, leginkább a Külvárosi éj
címűre asszociáltat. A zárásban még nyilvánvalóbb konkrét és közvetett
egyezések sugallják, hogy erre a virradatra rámintázódik a Tóth Árpád-élmény: a
Körúti hajnal. Az éjszaka csodái
semmiféle kapcsolatban nincs József Attila nagy, társadalmat-történelmet
vallató gondolati verseivel, és impresszionizmusa is teljesen más, mint az a
már-már túlformált benyomás, amelynek Tóth Árpád átengedte magát. S mégis,
ezekkel a rokonulásokkal lett igazán (ne feledjük: 1940-ben) a modern magyar
költészet becses része ez az alkotás. Még annak is tulajdoníthatunk némi
mögöttes jelentést, hogy noha az ifjú, álmodó vershősök nem mozdulnak ki a városvégi szürke házból, a reggel
valahol a „centrumban” éri őket. Ott, ahol a felnőtt élet „körútja” járja
önmagát. E vers ugyanis nem csupán nyüzsög,
hanem tart is valahová.
Vajon nem
vállalunk túl nagy kockázatot a fönti párhzzamokkal? Maga Weöres hatalmaz föl a
merészebb vélekedésekre. Szerinte a verseknek nagyjából fél százaléka ihlet,
ösztön teljességgel megfoghatatlan, mondhatni, révületben papírra vetett
ajándéka. Másik fél százalék konkrét, tárgyias igényt elégít ki, teljes szakmai
tudatossággal (és az ilyen „megrendelt” alkotás is lehet halhatatlan: Arany
Jánostól a Széchenyi emlékezete rá a
példa). A további kilencvenkilenc százalék ösztönösség és tudatosság
közelebbrőlo nem firtatható nászának gyümölcse. Lehet, hogy Weöres benső
hallása mindenfajta reflexió nélkül játszatta vissza a József Attila- és Tóth
Árpád-verseket. De, úgy gondoljuk, visszajátszatta.
A künti (a
városi) nyitányt az első 8 sor a messzeség – fény ég – mélység – sötétség (mennyi ég!) részint rejtett rímeivel, a városszél aranyló szürkéjével: a pisla villanyfény színeivel vibráltatja. Akár oktett is lehetne a kezdés, és akkor szextettként fognánk föl az újabb 6 sort: a benti (a szobai)
nyitányt. Az első 14 sor nem szonett „szonettje” most már a
kényes-fájdalmas-izgató szituáció gyöngéd-gyors kibontásával eljut a hamarosan
következő látomások indokáig. A nyilván hevesen udvarló kamasz fiú becézése és csókja se kell, a kicsi lány elutasítja a közeledést. El,
mert – rövidesen kiderül – bolond és titokzatos nevetésű gyerekember, és mert (hajaj!) az alkóvban odaát mélyen alszik az anyuka…
A fiú már túl
is jutott a kudarc elviselésén, és a „mivel ringassalak el?” kérdésére, a búslakodó egymást bámulás föloldására kezdi élesztgetni a csodákat, melyek aztán
tényleg csodák lesznek, s önmagukat gerjesztve szaporodnak, osztódnak. Vagyis
az éjszaka csodái arra hivatottak,
hogy helyettesítsék, feledtessék, ami elmaradt: az együttlétet, a beteljesülő
szerelmet, az éjszaka csodája
misztériumot. A többes szám ezerszeresen, fantasztikusan sokszoroz, nagyít –
hogy ne fájjon a hiába remélt egyetlenegy.
Te! – nem is kezdődhetne más
felütéssel a mindvégig domináló szerepű fiú igyekvése (utóbb ő is visszahúzódik
a leány mellé a szemlélődésbe, az ámulatba). Egyelőre roppant prózai csodára,
egy cégtábla leolvasására telik buzgalmából, de a fölirat (Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő) most groteszkül ható
időmértékessége csodácska: a nyelv és a játékosság csodája. Mindig csak a
kezdet nehéz: ha a pentameter-sor
kiugrálta magát, előszökkenhetnek más
sorfajták – más csodák is. Az aranypor
szó értéktelítettséget és könnyű, álomi lebegést ad a képzelgésnek, jól
előkészítve a korábban túlzónak tetsző aranykehely
szó által. Jöhetnek az éjszaka csodái!
Jönnek is, ám
egyelőre óvatosan, lassacskán, a valóság messzi
kocsma-zenéjétől alig részegülve. Jönnek innen a szomszédból a szereplők,
esendőségüket, kicsinységüket, sutaságukat, egyszerűségüket a nevükben hordozva
(Vakos néni, Vigláb néni, Balogh úr, kis-inas). Majd csak a teret kitágító itt is, ott is, emitt is, amott is
pattogásától szédítve, az „őrzi az álmot” kétszeri, az „éjszakát” háromszori
önrímes ismétlésének monotóniájától altatva feledkezik bele a két „jó-gyerek”
az álmokba. A sok ismétlés tiktakolja is, rejti is az időt (összetételben az
„órák” szó is visszafelel magának).
Az éjszaka fodrozódásába egy nem éppen jó palánta,a
vadóckedvességű Puck is besegít. A hatodik – a legrövidebb sorokat tartalmazó –
strófát Weöres A szentivánéji álomból
bájolta ide, igencsak stílszerűen. A III. felvonás 2. színének végén Robin
pajtás mámorítja az alvó lélek
Lysandert, varázsos nedvet facsarva a szerelmes ifjú szemébe. A II. felvonás 2.
színéből is áthallik a Kar „Jó’tszakát, lullabáj”-os kórusa Arany János
fordításában. (Az angol lullaby szó
altatódalt, bölcsődalt jelent.) Weöres versében himbálózik az álom pókfonala – Shakespeare-nél a Pókháló
nevű tündér kezdte azt szövögetni.
A kivirágzó
vers a sok Nézd!, Ni, Oda nézz
biztatásától, lelkesedésétől nyeri ezer színét. Mivel a varázsképek mindvégig a
kamaszok átélte nappali valóságból táplálkoznak, a mozgalmasság, a röppenés
dinamizálhatja, emelheti a tényvilágot – fényvilágba. A nagyfülü bagoly, az éjszaka bölcs őre is elkerekült szemmel
nézheti, mit mível a külvárosi kisembersereglet, a gyermeki képzelettől űzve,
egyben saját nyomorúságától, gátlásaitól is megszabadulva. A „rímuralom” strófájában
Vigláb bácsi még az államreformra
vonatkozó naiv-hőzöngő nézeteit is hangoztatni meri (Weöresnél ritka, s jobbára
fanyar, szkeptikus minden politikai célzás).
A tótágast
álló, sürgönydróton egyensúlyozó, szálldosó, kettébomló, vásárias kisvilág – mielőtt
érdektelenné válna – átadja a helyét a nagy 20. századi néznivalónak: a
mozinak. A sötétben vetített filmszalagról lelép-belép a bálvány, a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész, aki a „Kérek kilenc fogkefét” meglepő óhaja
mellett, tréfásan kér még valamit. Komolytalanul kéri azt, amit a fiúhős maga
ügyetlenül, ám komolyan kérne bizonyára: a lány kezét. Persze nem a boltos
lányáét, hanem a „mindenre illik és semmit se mond” nevetésű lánypajtásét.
Az újabb,
utolsó látomásréteg a diákéletből, a tanárcsúfolásból sarjad. Nem maró, csak
szelíd gúnyversként, amit az utolsó előtti strófa az életkorok
(kisgyermek-fiú-felnőtt) csipkés
áttűnéseivel, merengő nosztalgiájával – a rajta-felejtett
szemmel – tovább csöndesít.
A mű végén már
nemcsak a két kamasz szerelmes alszik és álmodik, hanem a város is, a vidék is. Az
egész világ mintha ébredés előtti álomban heverne. Az alvó csapat a reggel közeledtével vakolatként potyogva foszlik,
pereg vissza a külvárosba. Csitul a karnevál. Az éjszaka csodái jellegzetesen
karneváli vers abban az értelemben, ahogy például az irodalomtudós Mihail
Bahtyin értekezett a vidám, jelmezes, maszkos, farsangoló felvonulásnak a népi
nevetéskultúrában betöltött szerepéről, föllélegeztető s egyben torzító
voltáról, a groteszk testábrázolásról és a lakmározás képeiről. Weöres
életművének sok más darabjában is kiapadhatatlan jozgatóerő a karneváliság
szerepváltogató féktelensége. (Megjegyzendő, hogy egyik mestere és barátja, a
nála tizenhat esztendővel idősebb Hamvas Béla – akit ma a 20. századi
intellektualitás egyik meghatározó magyar bölcselőjének vélünk – 1948 és 1951
között Karnevál címmel írta meg fő
művét, a csak 1985-ben megjelentetett, vaskos esszéregényt.)
A virradat, amelyről a
fiú kelletlenül azt jósolta: lesajnálja
majd őket az elszalasztott alkalom miatt – a hajnal önmaga Aurora istennőjeként, „lobogó szőke hajjal”, szállva
és győzelmesen érkezik. Az utolsó rímpár a csoda
és a micsoda szavakkal tényleg tág és fura ellentétes jelentéstartományokat ütköztet. Annyi „csoda” után,
az érzéki együttlét elmaradása ellenére csodát,
egyetlent, feledhetetlent hozott a reggelbe szunnyadó éjszaka. Amit becézés és
csók nem adott meg, amit a burkolt lánykérés csak játékosan színezett, az most
beteljesülés, megérkezés a lényegihez. A „mi ketten – egy” ajándéka;
felnőttkor-küszöb. A záró sorban egy ölelkező
rím karol vissza a fény szóhoz: „… az
éji tág csodát, / ezt a fura micsodát / ketten láttuk: te meg én.”
Meg az olvasó.
×
MERÜLŐ SATURNUS
T. S. Eliot emlékének
Elvették
nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,
nincs
felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a
papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról
ahonnan égbe röppent naponta – bolond! –
és okosabb
papokat válogattak; később a királyt, a védő
védtelent, és
kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van
tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja
ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kivánalmak
célszerű dalnokai megbízás szerint.
Igy állok,
arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályunál
tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerüség
úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja –
bánjam-e? – már nem hivatásom,
agyarat döfnek
belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból,
a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban,
gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,
a kapuba rakott
robbanásból –
Mint a sínén a
vonat
rohan a
szakadékba melynek túlsó partja nincs –
bánjam-e? –
lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék
felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a
meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem
én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már
mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán
heverni, évezredek
fáradalmát
kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,
én is csak
farukat s lobogó füleiket látom.
Kronosz titánt Uranosz és Gaia: az Ég és a Föld nemzették. Amikor már
erősnek, uralkodásra termettnek érezte magát, egy sarlóval – melyet anyja adott
neki – megfosztotta atyját a férfiasságától, és átvette a világ fölötti
hatalmat. Állandóan rettegett azonban ama jóslat miatt, hogy majd őt is
valamelyik sarja taszítja le a trónról. Ezért a felesége, Rheia által világra
hozott gyermekeket – Hesztiát, Démétért, Hérát, Hadészt, Poszeidónt: a görög
mitológia majdani hatalmasságait – születésük után elevenen lenyelte. Zeuszt
már nem, mert a ravasz anya egy követ csempészett a pólyába. Zeusz
fölcseperedvén valóban diadalmaskodott Kronoszon, akinek gyomra, torka a
testvéreket is épen visszaadta a létnek. A bukott király sorsa véget nem érő
rabság lett a föld és a tengerek alatt – más változat szerint viszont a
Boldogok szigetén töltötte száműzetését (és ott a társudalkodói rangot viselte
– vagy csak örömteli, örök szendergésbe merült).
Ez a titán a homéroszi istenek körében nem kapott helyet, ám sok
alakváltozata ismeretes. Maguk a régi görögök is kezdettől össze-összecserélték
Kronoszt Khronosszal, az Idő Atyjával. A rómaiaknál Saturnus lett a neve, a
parasztok a betakarítás nyájas isteneként tisztelték. (Satur latinul jóllakottat, gazdagot jelent, a sator szó vető, ültető, kezdeményező jelentéssel bír.) Neki
hódoltak a máig nevezetes Saturnalia ünneppel, kevéssel december közepe után,
az esztendő legrövidebb napjain (amikor a természet épen újulni készül).
Ilyenkor egyheti egyenjogúság, vidámság, bőséges lakmározás, henyélés volt
osztályrésze a rabszolgáknak is. (E téli vonatkozás és mitikus összefüggések
magyarázzák, hogy éppen a Naptól legtávolabb keringő, lomha bolygó kapta a
Szaturnusz nevet.)
A Merülő Saturnus
címszereplője, egyes szám első személyben keserűen beszélő vershőse e vázlatosra
szűkített istenképből is csupán egy-két vonást visel. Weöres Sándor erősen
érdeklődött az emberiség történetének korai, ködbe vesző, világrengéses és
világalakító szakaszai iránt. Jártas volt a görög, a római, a keresztény, a
zsidó mitológiában, a különféle keleti mítoszokban. A nagy kultúrhistóriai
témák műfordítóként is gyakorta megérintették. Nyilván tudta tehát, hogy
Saturnus nem pusztán az az elcsapott öreg pásztor volt, akinek ő láttatja
(fölidézve a figura bizonyos képzőművészeti ábrázolásait is). De a költemény
keletkezésekor, 1967-ben erre az alakra volt szüksége. Címervers lett a műből,
a Merülő Saturnus cím állt az
1968-as Weöres-köteten. Ez a tény kedvez a huszonhét soros meditáció
ismertségének, és a jelentőségét is kiemeli.
A téma kidolgozásához két külföldi költő-előd nyújtott segédkezet. A kötet mottójául választott sorok („Múlik
a Saturnus-erő” kezdettel) Tarasz Sevcsenkótól, a nagy ukrán költőtől erednek,
akinek Weöres Sándor több versét tolmácsolta magyarul, s akiről-akinek írt is több
verset (Variációk Sevcsenko témáira).
A költemény ajánlása így szól. T. S. Eliot emlékének. Az amerikaiból
angollá lett Eliot néhány alkotását ugyancsak Weöres szólaltatta meg nyelvünkön
(hogy az alábbi komor fejtegetéseket derűsebb tudnivalókkal enyhítsük,
emlékeztetünk rá: a világhírű musical, a Cats
alapjául szolgáló Eliot-verssorozat, a Macskák
könyve egy-két darabját is a nagy cicabarát hírében álló Weöres fordította
le.)
T. S. Eliot 1922-ben publikálta The
Waste Land című fő művét, mely nálunk A
puszta ország és átokföldje címen is ismeretes. Az öttételes, roppant bonyolult, rengeteg
citátummal és célzással terhelt szabadvers új fejezetet nyitott a 20. századi
lírában. Főként a dicső múlt és a kaotikus jelen nyomasztó ellentétét szuggerálja.
Ebben találkozik a Merülő Saturnusszal.
Az angol poéta egyébként – harminckét éves korában! – közzétett egy olyan
vallomásverset az öregségről, amely tartalmilag és formailag még sokkal közelebb
esik Weöres művéhez. Ennek fordítója, Vas István megtartotta az eredeti címet,
a részben kitalált Gerontion szót,
mely magyarul nagyjából „elaggás”-ként adható vissza.
1967-ben Weöres Sándor már a kortársi magyar irodalom legnagyobbjai közé
számított. Korábbi méltatlan visszaszorítottsága megszűnt, népszerűsége az 1964-es
Tűzkút óta is emelkedett, ereje
teljét az épp a Merülő Saturnus
kötetben megkezdett, 1972-ben önálló remekké terebélyesülő Psyché ciklus is igazolta. Kritikai meg nem értéssel még jó ideig
számolnia kellett – már amennyire egyáltalán érdekelte a visszhang -, ám
1970-ben a Kossuth-díjat, a legmagasabb állami kitüntetést is megkapta.
Közvetlen életrajzi vagy történelmi indíttatás nincs elemzendő, baljóslatú
versünk hátterében. S mégis a kor – az életkor meg a históriai kor – vezette a
tolat. Ahogyan akkortájt Lengyel Balázs ráérzett: az ötvenes évei közepén járó
Weöresnél egy új hang, „új költői
téma” zendült meg: az öregedés, a
halálközelség érzése. Szerencsére még több mint két évtized volt hátra
életéből. Ő azonban más mértékkel mért, s a még csupán kétharmadáig pergett
évszázadot (illetve a lassan kitelő évezredet) is reménytelenül hanyatló
voltában látta.
A Merülő Saturnus
címszereplőjét nem azért csapja meg a tragédia szele, mert öreg, vagy mert a
haláltól retteg. Weöres Sándor mosolygott az időskoron, és engedte, hogy az is
mosolyogjon őrajta. A halált nem félte, sőt az összehasonlíthatatlanul
teljesebb, ismeretlen létezés kapujának vélte. (Felesége és költőtársa, Károlyi
Amy 1989 januárjában csak ennyit írt a gyászjelentésre: Weöres Sándor hazatért.
Engedjük el Isten nevében.) Saturnus, a pásztor az elűzetés, a feleslegessé
válás, a tehetetlenség drámáját éli át a fényes múltját, bölcs tradíciót,
hasznos szokásait ostobán és otrombán szétdúló világban. Nem öregsége miatt
fosztják meg nyájától, hanem mert a régi, bevált, ám mára népszerűtlen,
kényelmetlen értékek letéteményese. Az agancsos félrebeszélőként nevetségessé tett isteni közvetítőt, a papot
(sámánt) már éppúgy elkergette a
háborodott közösség, mint az isteni hatalmat jelképező és a népet személyébe
sűrítő, szimbolizáló védő védtelent,
a királyt. Kiadták útját a bölcsnek, hogy ne szívja el a levegőt a praktikus
tudósok elől, és a költőnek, hogy a kivánalmak
célszerű álnokai kapkodhassanak babér után. A pap, a király, a bölcs, a
költő és a pásztor kiebrudalásával az értékek iránti általános, teljes
érzéketlenség regnál; vagyis a totális értékvesztés. Ez most a helyzet.
Saturnus a most-ban, a
jelenben szólal meg, de a versre Khronosz-Kronosz szép hármas időszerkezetet
hagyományozott. Az első szakasz kilenc sora volt a régmúltat megcsúfoló,
barbárul csörtet közelmúlté. A második nyolc sor (amelyből a kilencedik, egy
félsor le is szakadt) a jelené. „Igy állok, arccal falnak fordítva, törött
pásztorbotommal” – érkezik a tömör híradás a haláraítéltséget és
tehetetlenséget sugalló stádiumról. A – majd még egyszer megemlített – törött pásztorbottal a pásztorról
formált idealizáló antik vagy bibliai képzetek is széttörtek. Ez a pásztorbot
nem kevésbé jelképes, mint A vihar
című Shakespeare-darab Prosperójánek híres varázspálcája. Csakhogy ő azt a maga
akaratából, varázshatalmáról lemondva törte el – Saturnusét viszont eltörték,
vagy eltört a viaskodásban. pillanattá zsugorodik, borzalommá semmisül a jelen,
hogy a harmadik strófa kilenc (vagy kilenc és fél) sorát a jövő még sötétebb
rémképei (szakadék, meredély) kapják.
A három idődimenziót a szakaszonként egyszer-egyszer beékelt „Bánjam-e?”
abroncsolja össze. Az ö kérdésre a ne,
a nem tűnik válasznak, ezt
bizonygatja a pásztor („… menhelyen könnyű az aggnak élete”; „már nem
hivatásom” – ti. az őrzés -; „Nekem már mindegy”; „… könnyű szalmán heverni,
évezredek / fáradalmát kipihenni”). Csakhogy az igazi pásztor, az örök, a jó
pásztor akkor is pásztor, ha az emberi közösségre is szívesen alkalmazott, gyönyörű
nyáj szavunkat a rút csorda kitúrta. A pásztor akkor is
bánja, ha hivatásának emberi, szép szimbolikája odaveszett, és csupa állatot,
állatiságot lát és hall maga körül. Az animatizáltság szókészletében (csorda, vályu, agyar, szaporulat stb.) a
kapart anyaméh az utolsó emberi emlék
– a maga embertelenségével.
A pásztor akkor is csak igent felelhet a „Bánjam-e?” dilemmájára, ha
teljes a világgal való szembenállása. Az „ők tudják, nem én” a névmásokkal is
kimondja az ők – én elszakadtságot, a magányt s a paradox reményt, hogy tán
„vak vagyok”, és az emberiség vonata talál sínt az űr felett. A vakság az
antikvitásban benső látást, látnoki mindentudást jelentett. A túlgyorsult,
esztelen ezredvég közelebbről meg sem nevezett lényei, népségei nem látnak. A szó kettős érelmében:
világtalanok. A pásztor tragédiája, hogy lát; és nem láthat mást, csupán orrot orr mellett, fart, lobogó füleket.
Még az állai alak sem egész: részek, szervek taszító halmazává silányult.
Meddig fog a pásztor menhelyen, szalmán
heverni? Aligha sokáig: Saturnus – mert Saturnus – belehal abba, hogy az élők
úgy élnek, amiként élnek.
„Minek számlálja ujjait gagyogva?” – gúnyolták az elkergetők az
elkergetettet, a „felesleges”, „haszontalan” költőt. Weöres e versben
hangsúlyt, időmértéket nemigen számolgatott, rímet nem szabott. Fájdalmát és
dühét biztos iramú, sok áthajtással (enjambement-nal)
élő, energikus szabadversbe áramoltatta, a forma dinamizmusával sejtetve, hogy
Saturnus, a pásztor – és a pap, a király, a bölcs, a költő: mind, aki gondolkodó
fő – még bírná… A leghosszabb sor (19 szótag) majd’ kétszer olyan hosszú, mint
a legrövidebb (11 szótag), s a két határ között szinte valamennyi lehetséges
variáció felbukkan, az indulatok viharzását, a „bánjam-e?” vívódását
érzékeltetve. A sok évezredes mitopoétikai hagyomány modern versformában él
tovább.
Érdekes, hogy Weöresnek ez a kiváló, emlékezetes verse valójában
páratlan az életműben. A problematika és a kidolgozás talán inkább rávallana a
hatvanas-hetvenes évek fordulóján keletkezett Nagy László-versek egy részére.
Az ő haramiái, remetéi, barlanglakói: versben
bujdosó, társadalomból kivert és mégis az emberi közösségért jajduló,
ingerült és konok vershősei közeli rokonai az elkergetett Saturnusnak. Megkapó
véletlenként egy szóval is összerímel a két költő. Weöres a vegetálást, a
halódást, az elmúlást fogta a folyamatos melléknévi igenévbe, a merülő jelzőbe. Azt, hogy éppen zajlik a
hős drámája. Nagy László nagyszerű felelősség-verse, a (mitologikus elemektől
dús, a titánokra is utaló) Ki viszi át a
Szerelmet – mely pár évvel korábbi keletkezésű – a „Létem ha végleg lemerűlt…” kezdéssel, az igei alakkal a
jövőbe tolt múltat énekelte: ki lesz, mi lesz a halálom után, nélkülem? A költő
nékül? Mi lesz utánam?
Weöres Sándor maga is kivételként kezelte most bemutatott költeményét.
Azt vallotta: „A reménytelenség könyve
legoptimistább versem, s ezt még senki se vette észre, annyira sötét színekkel
festettem… Ez a poéma a várás és remény nélküli most himnusza. Sőt boldog
himnusza! – Persze vannak pesszimista verseim is: De profundis, Merülő Saturnus; de hitetlen egy sincs.”
Ez utóbbi félmondattal talán az elkergetett pásztor, a letaszított
isten, Saturnus monológját is „kinyitotta” egy képzeletbeli huszonnyolcadig
sorig – hogy ne legyen olyan hasító a „mi lesz utánunk?” ezredvégi riadalma.
TARJÁN TAMÁS
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése, a Móra Könyvkiadó 1995., 572-587.
old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése