2013. nov. 2.

Weöres Sándor (1913-1989): Az éjszaka csodái; Merülő Saturnus



Vékonyka, törékeny ember volt, öregkoráig fiúcskakülsejű, és „a felszín fölött mintegy fél méterre suhant, akár egy angyal”. Legalábbis így látta őt Esterházy Péter a Termelési-regény (kisssregény) lapjain. A költő-angyal egy ABC-áruháznál landolt, és hogy örömet szerezzen fiatal írótársa picinyke leányának, sietve egy doboz mosóport vagy egy zacskó tarhonyát óhajtott vásárolni a kisdednek. Végül sikerült rábeszélni két tábla csokoládéra, és Weöres Sándor, meglepő fürgeséggel a pénztárhoz nyomakodván, boldogan szurkolta le aprópénzét.

Személyisége, pályája, irodalomfölfogása, munkamódszere – még kissé éneklő beszédének intonációja is – minden szabályosat, megszokottat nélkülözött. sokszor elmondta: ő a baglyokhoz hasonlít, mivel nappali élete nagyobb részét átaludta, délután ébredezett, s az éjszaka sötétjében, csöndjében dolgozott. Saját vallomása szerint életkorszakai „egymásra torlódtak”, összecsúsztak. Még nem járt iskolába, de már klasszikusokat olvasott; tizenhárom évesen pesszimista aggastyán volt; negyven fölött ismerkedett meg a kamaszkorral. persze a sok igaz legendához valóság, megélt élet kellett. A nehezen lélegző, halálsápadt csecsemőből roppant szívós alkat vált. tucatszám füstölte a cigarettákat, nem vetette meg az alkoholt, pécsi egyetemistaként hajkurászta a lányokat…

A szombathelyi születésű – ám legerősebben a szép nevű Csönge falucskához kötődő – poéta-csodagyerek tizennégy esztendős korától publikált, és szinte az első perctől olyan nagyságok vették őt komolyan, érzékelve kivételes tehetségét, mint például Kosztolányi Dezső. Közvélekedés szerint – még a sírjánál is ez hangzott el – az Isten is költőnek teremtette őt. Holott „mechanikusnak” készült, szívesen bajlódott gépekkel, aztán az újságírásba szeretett volna belekóstolni. Hivatására, roppant termékeny (a műfordításban, a drámaköltészetben is virágzó) lírikusi munkásságára így legyintett rá a csúcsra érve, hatvanévesen: „Idegenkedésem a költészettől máig sem múlt el egészen. úgy vagyok vele, mint a hentes a hússal, pap az imádsággal. Írom és nem szeretem a verseket. A vers annak jó, akinek az élethez valamit, aki befogadja, de nem annak, aki írja…”

Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy meditációt írt A vers születése címmel, és számos nyilatkozata fényes metaforák sugárzásával világít rá a líra lényegére. („A vers: villám” – mondotta például, és a „Segítek élni..” szavait véste poétai címerébe.)

Terjedelemre is monumentális, rangban is maradandó életműve óriási népszerűséget szerzett neki – nemcsak erotikus ciklusa vagy psyché című remeke révén. Ugyanakkor hosszú évekig ítélték hallgatásra, és később ádáz esztétikai vitákban taglalták, hogy – mint alkotónak – „süllyed-e a hajója”. A személyiség föladása, a maszkos sokarcúság, az öncélúvá lett nyelvi leleményesség, az, úgymond, ornamentikus túldíszítettség volt ellene a f vád (hogy aztán bírái közül is többen a védőügyvédjévé szegődjenek). Immár nemzedékek tanulgatták magyar anyanyelvüket egyes, mondókákká, gyerekversekké lett – de korántsem gyermekeknek szánt! – költeményein. A Bóbitá-t senki nem felejti el – viszont a nevét még diplomás bölcsészek sem feltétlenül tudják helyesen kiejteni (vörösnek hangzik). A sorsban, a habitusban, az értelmezésben annyi az ellentmondás, hogy talán csak ez az életidegen csudabogárnak – noha zseninek – vélt ember látta tisztán önmagát. S éppen a lángelméjére ügyet sem vetett. Köszöntését a III. évezrednek postázva, leginkább a mindig bátor ifjúságnak üzente: „Nem áhítok sikert és dicsőséget a jelentől, még kevésbé a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.”

×

AZ ÉJSZAKA CSODÁI

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz
s a villanyfényben mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők
s a sorompón túl ében-szín delejben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
-         a nevetésed is ilyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád,
szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –

Itt is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy: „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –

Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér… nem csekélység!
Öt gyerekem van, kérem!”

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket:
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszínész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz…
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
milyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszú hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen
üldögél mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan elejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzú háta
-         és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény…
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

A százharmincnyolc soros – tehát igen terjedelmes -, 1940-re datált költemény a Meduza (1944), A hallgatás tornya (1956), a 111 vers (1974) című kötetekben és természetesen az Egybegyűjtött írások (először 1970) valamennyi kiadásában szerepelt. Első látásra-hallásra Weöres „gyermekverseinek” közelében lelhetjük meg a helyét – annál inkább, mivel két „jó-gyerek” a verslátomás elvarázsoltja. A botfülűek számára is virgoncan muzsikáló mű megzenésítései ugyancsak ezt a gyermeki-játékos képzetet erősítik (legismertebb a Kaláka együttes földolgozása). Az életrajzban azonban utaltunk a költő éjszakai – sötétben, filozofikus csöndben töprengő – lét- és alkotásmódjára, továbbá arra is: a gyermeki verscsokorba kötött dalai, rigmusai, versei eredetileg általában nem a kicsinyeknek nyíltak. Egzisztenciális tartalom, erotikus izzás, mágikus nyelvi bűverő uralja őket. (A Zimzizim-et az óvodások kívülről fújják, noha nem egyébről, mint az ártatlanság elvesztéséről „mesél”.)

A címben már megsejtett vízió szükségképp csapongó formát keresett magának, azaz szeszélyes tánccal és bukfencekkel bújt ki a szorító formából. A tizenhárom strófában a sorok számát tekintve (8, 6, 10, 10, 9, 11, 12, 8, 18, 12, 11, 10, 13) szembeszökő a tudatos-míves szerkesztetlenség. Ahhoz sem kell különösebb szakértelem, hogy megérezzük: a hangsúlyos felező nyolcasok túlsúlya ellenére hét, kilenc, tíz szótagos, illetve ennél hosszabb és jóval rövidebb sorok is helyet foglalnak a zenekarban. Az időmérték versalakító fontosságára maga a költő céloz a pentameter-sor (és a fogalom) beépítésével. A rímek főleg a tizennyolc soros szakaszban dorbézolnak (ez előtt tűnt föl utoljára az addig oly jellegzetes, a képsorokat előre segítő sorvégi gondolatjel). A nyitány és a befejezés rímelése simogatóan finom, ezért nem hökkent meg „bent”, a költemény kavargásának cirkuszi porondján és tarka légterében se a kínrím, se a ráolvasásos-ismétléses önrím, se a diákos rím-irkafirka. A mindig élelmes páros rím és keresztrím ritkán hagyja kituszkolni magát a helyéről. „Vak” – nem rímelő – sor egyáltalán nem akad (legföljebb a „huss!”-ok szaladtak egy kissé messzire egymástól), vagyis a szabadságot, sőt szabadosságot mesterségbeli fegyelem regulázza.

A látomásvers kerete – az első 14 (8+6) sor, valamint a hangsúlyos ponton ahangsúlyos karnevál szóval megosztott utolsó 13 (6+7) sor – megkülönböztetett figyelmet érdemel. A művet átható zabolázatlan álomvilág szinte elfedi, hogy Weöres Sándor ezt a monumentális lélekjátékot miként köti be a 20. századi magyar líra áramába. A kezdés, az első szakasz – főleg a szókészlettel, a színhangulattal – József Attila egyes városperemi verseire, leginkább a Külvárosi éj címűre asszociáltat. A zárásban még nyilvánvalóbb konkrét és közvetett egyezések sugallják, hogy erre a virradatra rámintázódik a Tóth Árpád-élmény: a Körúti hajnal. Az éjszaka csodái semmiféle kapcsolatban nincs József Attila nagy, társadalmat-történelmet vallató gondolati verseivel, és impresszionizmusa is teljesen más, mint az a már-már túlformált benyomás, amelynek Tóth Árpád átengedte magát. S mégis, ezekkel a rokonulásokkal lett igazán (ne feledjük: 1940-ben) a modern magyar költészet becses része ez az alkotás. Még annak is tulajdoníthatunk némi mögöttes jelentést, hogy noha az ifjú, álmodó vershősök nem mozdulnak ki a városvégi szürke házból, a reggel valahol a „centrumban” éri őket. Ott, ahol a felnőtt élet „körútja” járja önmagát. E vers ugyanis nem csupán nyüzsög, hanem tart is valahová.

Vajon nem vállalunk túl nagy kockázatot a fönti párhzzamokkal? Maga Weöres hatalmaz föl a merészebb vélekedésekre. Szerinte a verseknek nagyjából fél százaléka ihlet, ösztön teljességgel megfoghatatlan, mondhatni, révületben papírra vetett ajándéka. Másik fél százalék konkrét, tárgyias igényt elégít ki, teljes szakmai tudatossággal (és az ilyen „megrendelt” alkotás is lehet halhatatlan: Arany Jánostól a Széchenyi emlékezete rá a példa). A további kilencvenkilenc százalék ösztönösség és tudatosság közelebbrőlo nem firtatható nászának gyümölcse. Lehet, hogy Weöres benső hallása mindenfajta reflexió nélkül játszatta vissza a József Attila- és Tóth Árpád-verseket. De, úgy gondoljuk, visszajátszatta.

A künti (a városi) nyitányt az első 8 sor a messzeség – fény ég – mélység – sötétség (mennyi ég!) részint rejtett rímeivel, a városszél aranyló szürkéjével: a pisla villanyfény színeivel vibráltatja. Akár oktett is lehetne a kezdés, és akkor szextettként fognánk föl az újabb 6 sort: a benti (a szobai) nyitányt. Az első 14 sor nem szonett „szonettje” most már a kényes-fájdalmas-izgató szituáció gyöngéd-gyors kibontásával eljut a hamarosan következő látomások indokáig. A nyilván hevesen udvarló kamasz fiú becézése és csókja se kell, a kicsi lány elutasítja a közeledést. El, mert – rövidesen kiderül – bolond és titokzatos nevetésű gyerekember, és mert (hajaj!) az alkóvban odaát mélyen alszik az anyuka

A fiú már túl is jutott a kudarc elviselésén, és a „mivel ringassalak el?” kérdésére, a búslakodó egymást bámulás föloldására kezdi élesztgetni a csodákat, melyek aztán tényleg csodák lesznek, s önmagukat gerjesztve szaporodnak, osztódnak. Vagyis az éjszaka csodái arra hivatottak, hogy helyettesítsék, feledtessék, ami elmaradt: az együttlétet, a beteljesülő szerelmet, az éjszaka csodája misztériumot. A többes szám ezerszeresen, fantasztikusan sokszoroz, nagyít – hogy ne fájjon a hiába remélt egyetlenegy.

Te! – nem is kezdődhetne más felütéssel a mindvégig domináló szerepű fiú igyekvése (utóbb ő is visszahúzódik a leány mellé a szemlélődésbe, az ámulatba). Egyelőre roppant prózai csodára, egy cégtábla leolvasására telik buzgalmából, de a fölirat (Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő) most groteszkül ható időmértékessége csodácska: a nyelv és a játékosság csodája. Mindig csak a kezdet nehéz: ha a pentameter-sor kiugrálta magát, előszökkenhetnek más sorfajták – más csodák is. Az aranypor szó értéktelítettséget és könnyű, álomi lebegést ad a képzelgésnek, jól előkészítve a korábban túlzónak tetsző aranykehely szó által. Jöhetnek az éjszaka csodái!

Jönnek is, ám egyelőre óvatosan, lassacskán, a valóság messzi kocsma-zenéjétől alig részegülve. Jönnek innen a szomszédból a szereplők, esendőségüket, kicsinységüket, sutaságukat, egyszerűségüket a nevükben hordozva (Vakos néni, Vigláb néni, Balogh úr, kis-inas). Majd csak a teret kitágító itt is, ott is, emitt is, amott is pattogásától szédítve, az „őrzi az álmot” kétszeri, az „éjszakát” háromszori önrímes ismétlésének monotóniájától altatva feledkezik bele a két „jó-gyerek” az álmokba. A sok ismétlés tiktakolja is, rejti is az időt (összetételben az „órák” szó is visszafelel magának).

Az éjszaka fodrozódásába egy nem éppen jó palánta,a vadóckedvességű Puck is besegít. A hatodik – a legrövidebb sorokat tartalmazó – strófát Weöres A szentivánéji álomból bájolta ide, igencsak stílszerűen. A III. felvonás 2. színének végén Robin pajtás mámorítja az alvó lélek Lysandert, varázsos nedvet facsarva a szerelmes ifjú szemébe. A II. felvonás 2. színéből is áthallik a Kar „Jó’tszakát, lullabáj”-os kórusa Arany János fordításában. (Az angol lullaby szó altatódalt, bölcsődalt jelent.) Weöres versében himbálózik az álom pókfonala – Shakespeare-nél a Pókháló nevű tündér kezdte azt szövögetni.

A kivirágzó vers a sok Nézd!, Ni, Oda nézz biztatásától, lelkesedésétől nyeri ezer színét. Mivel a varázsképek mindvégig a kamaszok átélte nappali valóságból táplálkoznak, a mozgalmasság, a röppenés dinamizálhatja, emelheti a tényvilágot – fényvilágba. A nagyfülü bagoly, az éjszaka bölcs őre is elkerekült szemmel nézheti, mit mível a külvárosi kisembersereglet, a gyermeki képzelettől űzve, egyben saját nyomorúságától, gátlásaitól is megszabadulva. A „rímuralom” strófájában Vigláb bácsi még az államreformra vonatkozó naiv-hőzöngő nézeteit is hangoztatni meri (Weöresnél ritka, s jobbára fanyar, szkeptikus minden politikai célzás).

A tótágast álló, sürgönydróton egyensúlyozó, szálldosó, kettébomló, vásárias kisvilág – mielőtt érdektelenné válna – átadja a helyét a nagy 20. századi néznivalónak: a mozinak. A sötétben vetített filmszalagról lelép-belép a bálvány, a szívdöglesztő hollywoodi filmszinész, aki a „Kérek kilenc fogkefét” meglepő óhaja mellett, tréfásan kér még valamit. Komolytalanul kéri azt, amit a fiúhős maga ügyetlenül, ám komolyan kérne bizonyára: a lány kezét. Persze nem a boltos lányáét, hanem a „mindenre illik és semmit se mond” nevetésű lánypajtásét.

Az újabb, utolsó látomásréteg a diákéletből, a tanárcsúfolásból sarjad. Nem maró, csak szelíd gúnyversként, amit az utolsó előtti strófa az életkorok (kisgyermek-fiú-felnőtt) csipkés áttűnéseivel, merengő nosztalgiájával – a rajta-felejtett szemmel – tovább csöndesít.

A mű végén már nemcsak a két kamasz szerelmes alszik és álmodik, hanem a város is, a vidék is. Az egész világ mintha ébredés előtti álomban heverne. Az alvó csapat a reggel közeledtével vakolatként potyogva foszlik, pereg vissza a külvárosba. Csitul a karnevál. Az éjszaka csodái jellegzetesen karneváli vers abban az értelemben, ahogy például az irodalomtudós Mihail Bahtyin értekezett a vidám, jelmezes, maszkos, farsangoló felvonulásnak a népi nevetéskultúrában betöltött szerepéről, föllélegeztető s egyben torzító voltáról, a groteszk testábrázolásról és a lakmározás képeiről. Weöres életművének sok más darabjában is kiapadhatatlan jozgatóerő a karneváliság szerepváltogató féktelensége. (Megjegyzendő, hogy egyik mestere és barátja, a nála tizenhat esztendővel idősebb Hamvas Béla – akit ma a 20. századi intellektualitás egyik meghatározó magyar bölcselőjének vélünk – 1948 és 1951 között Karnevál címmel írta meg fő művét, a csak 1985-ben megjelentetett, vaskos esszéregényt.)
A virradat, amelyről a fiú kelletlenül azt jósolta: lesajnálja majd őket az elszalasztott alkalom miatt – a hajnal önmaga Aurora istennőjeként, „lobogó szőke hajjal”, szállva és győzelmesen érkezik. Az utolsó rímpár a csoda és a micsoda szavakkal tényleg tág és fura ellentétes jelentéstartományokat ütköztet. Annyi „csoda” után, az érzéki együttlét elmaradása ellenére csodát, egyetlent, feledhetetlent hozott a reggelbe szunnyadó éjszaka. Amit becézés és csók nem adott meg, amit a burkolt lánykérés csak játékosan színezett, az most beteljesülés, megérkezés a lényegihez. A „mi ketten – egy” ajándéka; felnőttkor-küszöb. A záró sorban egy ölelkező rím karol vissza a fény szóhoz: „… az éji tág csodát, / ezt a fura micsodát / ketten láttuk: te meg én.”

Meg az olvasó.

×

MERÜLŐ SATURNUS
T. S. Eliot emlékének

Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,
nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról ahonnan égbe röppent naponta – bolond! –
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.

Igy állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerüség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja – bánjam-e? – már nem hivatásom,
agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,
a kapuba rakott robbanásból –

Mint a sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs –
bánjam-e? – lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán heverni, évezredek
fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,
én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

Kronosz titánt Uranosz és Gaia: az Ég és a Föld nemzették. Amikor már erősnek, uralkodásra termettnek érezte magát, egy sarlóval – melyet anyja adott neki – megfosztotta atyját a férfiasságától, és átvette a világ fölötti hatalmat. Állandóan rettegett azonban ama jóslat miatt, hogy majd őt is valamelyik sarja taszítja le a trónról. Ezért a felesége, Rheia által világra hozott gyermekeket – Hesztiát, Démétért, Hérát, Hadészt, Poszeidónt: a görög mitológia majdani hatalmasságait – születésük után elevenen lenyelte. Zeuszt már nem, mert a ravasz anya egy követ csempészett a pólyába. Zeusz fölcseperedvén valóban diadalmaskodott Kronoszon, akinek gyomra, torka a testvéreket is épen visszaadta a létnek. A bukott király sorsa véget nem érő rabság lett a föld és a tengerek alatt – más változat szerint viszont a Boldogok szigetén töltötte száműzetését (és ott a társudalkodói rangot viselte – vagy csak örömteli, örök szendergésbe merült).

Ez a titán a homéroszi istenek körében nem kapott helyet, ám sok alakváltozata ismeretes. Maguk a régi görögök is kezdettől össze-összecserélték Kronoszt Khronosszal, az Idő Atyjával. A rómaiaknál Saturnus lett a neve, a parasztok a betakarítás nyájas isteneként tisztelték. (Satur latinul jóllakottat, gazdagot jelent, a sator szó vető, ültető, kezdeményező jelentéssel bír.) Neki hódoltak a máig nevezetes Saturnalia ünneppel, kevéssel december közepe után, az esztendő legrövidebb napjain (amikor a természet épen újulni készül). Ilyenkor egyheti egyenjogúság, vidámság, bőséges lakmározás, henyélés volt osztályrésze a rabszolgáknak is. (E téli vonatkozás és mitikus összefüggések magyarázzák, hogy éppen a Naptól legtávolabb keringő, lomha bolygó kapta a Szaturnusz nevet.)

A Merülő Saturnus címszereplője, egyes szám első személyben keserűen beszélő vershőse e vázlatosra szűkített istenképből is csupán egy-két vonást visel. Weöres Sándor erősen érdeklődött az emberiség történetének korai, ködbe vesző, világrengéses és világalakító szakaszai iránt. Jártas volt a görög, a római, a keresztény, a zsidó mitológiában, a különféle keleti mítoszokban. A nagy kultúrhistóriai témák műfordítóként is gyakorta megérintették. Nyilván tudta tehát, hogy Saturnus nem pusztán az az elcsapott öreg pásztor volt, akinek ő láttatja (fölidézve a figura bizonyos képzőművészeti ábrázolásait is). De a költemény keletkezésekor, 1967-ben erre az alakra volt szüksége. Címervers lett a műből, a Merülő Saturnus cím állt az 1968-as Weöres-köteten. Ez a tény kedvez a huszonhét soros meditáció ismertségének, és a jelentőségét is kiemeli.

A téma kidolgozásához két külföldi költő-előd nyújtott segédkezet. A kötet mottójául választott sorok („Múlik a Saturnus-erő” kezdettel) Tarasz Sevcsenkótól, a nagy ukrán költőtől erednek, akinek Weöres Sándor több versét tolmácsolta magyarul, s akiről-akinek írt is több verset (Variációk Sevcsenko témáira). A költemény ajánlása így szól. T. S. Eliot emlékének. Az amerikaiból angollá lett Eliot néhány alkotását ugyancsak Weöres szólaltatta meg nyelvünkön (hogy az alábbi komor fejtegetéseket derűsebb tudnivalókkal enyhítsük, emlékeztetünk rá: a világhírű musical, a Cats alapjául szolgáló Eliot-verssorozat, a Macskák könyve egy-két darabját is a nagy cicabarát hírében álló Weöres fordította le.)

T. S. Eliot 1922-ben publikálta The Waste Land című fő művét, mely nálunk A puszta ország és átokföldje címen is ismeretes.  Az öttételes, roppant bonyolult, rengeteg citátummal és célzással terhelt szabadvers új fejezetet nyitott a 20. századi lírában. Főként a dicső múlt és a kaotikus jelen nyomasztó ellentétét szuggerálja. Ebben találkozik a Merülő Saturnusszal. Az angol poéta egyébként – harminckét éves korában! – közzétett egy olyan vallomásverset az öregségről, amely tartalmilag és formailag még sokkal közelebb esik Weöres művéhez. Ennek fordítója, Vas István megtartotta az eredeti címet, a részben kitalált Gerontion szót, mely magyarul nagyjából „elaggás”-ként adható vissza.

1967-ben Weöres Sándor már a kortársi magyar irodalom legnagyobbjai közé számított. Korábbi méltatlan visszaszorítottsága megszűnt, népszerűsége az 1964-es Tűzkút óta is emelkedett, ereje teljét az épp a Merülő Saturnus kötetben megkezdett, 1972-ben önálló remekké terebélyesülő Psyché ciklus is igazolta. Kritikai meg nem értéssel még jó ideig számolnia kellett – már amennyire egyáltalán érdekelte a visszhang -, ám 1970-ben a Kossuth-díjat, a legmagasabb állami kitüntetést is megkapta. Közvetlen életrajzi vagy történelmi indíttatás nincs elemzendő, baljóslatú versünk hátterében. S mégis a kor – az életkor meg a históriai kor – vezette a tolat. Ahogyan akkortájt Lengyel Balázs ráérzett: az ötvenes évei közepén járó Weöresnél egy új hang, „új költői téma” zendült meg: az  öregedés, a halálközelség érzése. Szerencsére még több mint két évtized volt hátra életéből. Ő azonban más mértékkel mért, s a még csupán kétharmadáig pergett évszázadot (illetve a lassan kitelő évezredet) is reménytelenül hanyatló voltában látta.

A Merülő Saturnus címszereplőjét nem azért csapja meg a tragédia szele, mert öreg, vagy mert a haláltól retteg. Weöres Sándor mosolygott az időskoron, és engedte, hogy az is mosolyogjon őrajta. A halált nem félte, sőt az összehasonlíthatatlanul teljesebb, ismeretlen létezés kapujának vélte. (Felesége és költőtársa, Károlyi Amy 1989 januárjában csak ennyit írt a gyászjelentésre: Weöres Sándor hazatért. Engedjük el Isten nevében.) Saturnus, a pásztor az elűzetés, a feleslegessé válás, a tehetetlenség drámáját éli át a fényes múltját, bölcs tradíciót, hasznos szokásait ostobán és otrombán szétdúló világban. Nem öregsége miatt fosztják meg nyájától, hanem mert a régi, bevált, ám mára népszerűtlen, kényelmetlen értékek letéteményese. Az agancsos félrebeszélőként nevetségessé tett isteni közvetítőt, a papot (sámánt) már éppúgy elkergette a háborodott közösség, mint az isteni hatalmat jelképező és a népet személyébe sűrítő, szimbolizáló védő védtelent, a királyt. Kiadták útját a bölcsnek, hogy ne szívja el a levegőt a praktikus tudósok elől, és a költőnek, hogy a kivánalmak célszerű álnokai kapkodhassanak babér után. A pap, a király, a bölcs, a költő és a pásztor kiebrudalásával az értékek iránti általános, teljes érzéketlenség regnál; vagyis a totális értékvesztés. Ez most a helyzet.

Saturnus a most-ban, a jelenben szólal meg, de a versre Khronosz-Kronosz szép hármas időszerkezetet hagyományozott. Az első szakasz kilenc sora volt a régmúltat megcsúfoló, barbárul csörtet közelmúlté. A második nyolc sor (amelyből a kilencedik, egy félsor le is szakadt) a jelené. „Igy állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal” – érkezik a tömör híradás a haláraítéltséget és tehetetlenséget sugalló stádiumról. A – majd még egyszer megemlített – törött pásztorbottal a pásztorról formált idealizáló antik vagy bibliai képzetek is széttörtek. Ez a pásztorbot nem kevésbé jelképes, mint A vihar című Shakespeare-darab Prosperójánek híres varázspálcája. Csakhogy ő azt a maga akaratából, varázshatalmáról lemondva törte el – Saturnusét viszont eltörték, vagy eltört a viaskodásban. pillanattá zsugorodik, borzalommá semmisül a jelen, hogy a harmadik strófa kilenc (vagy kilenc és fél) sorát a jövő még sötétebb rémképei (szakadék, meredély) kapják.

A három idődimenziót a szakaszonként egyszer-egyszer beékelt „Bánjam-e?” abroncsolja össze. Az ö kérdésre a ne, a nem tűnik válasznak, ezt bizonygatja a pásztor („… menhelyen könnyű az aggnak élete”; „már nem hivatásom” – ti. az őrzés -; „Nekem már mindegy”; „… könnyű szalmán heverni, évezredek / fáradalmát kipihenni”). Csakhogy az igazi pásztor, az örök, a jó pásztor akkor is pásztor, ha az emberi közösségre is szívesen alkalmazott, gyönyörű nyáj szavunkat a rút csorda kitúrta. A pásztor akkor is bánja, ha hivatásának emberi, szép szimbolikája odaveszett, és csupa állatot, állatiságot lát és hall maga körül. Az animatizáltság szókészletében (csorda, vályu, agyar, szaporulat stb.) a kapart anyaméh az utolsó emberi emlék – a maga embertelenségével.

A pásztor akkor is csak igent felelhet a „Bánjam-e?” dilemmájára, ha teljes a világgal való szembenállása. Az „ők tudják, nem én” a névmásokkal is kimondja az ők – én elszakadtságot, a magányt s a paradox reményt, hogy tán „vak vagyok”, és az emberiség vonata talál sínt az űr felett. A vakság az antikvitásban benső látást, látnoki mindentudást jelentett. A túlgyorsult, esztelen ezredvég közelebbről meg sem nevezett lényei, népségei nem látnak. A szó kettős érelmében: világtalanok. A pásztor tragédiája, hogy lát; és nem láthat mást, csupán orrot orr mellett, fart, lobogó füleket. Még az állai alak sem egész: részek, szervek taszító halmazává silányult. Meddig fog a pásztor menhelyen, szalmán heverni? Aligha sokáig: Saturnus – mert Saturnus – belehal abba, hogy az élők úgy élnek, amiként élnek.

„Minek számlálja ujjait gagyogva?” – gúnyolták az elkergetők az elkergetettet, a „felesleges”, „haszontalan” költőt. Weöres e versben hangsúlyt, időmértéket nemigen számolgatott, rímet nem szabott. Fájdalmát és dühét biztos iramú, sok áthajtással (enjambement-nal) élő, energikus szabadversbe áramoltatta, a forma dinamizmusával sejtetve, hogy Saturnus, a pásztor – és a pap, a király, a bölcs, a költő: mind, aki gondolkodó fő – még bírná… A leghosszabb sor (19 szótag) majd’ kétszer olyan hosszú, mint a legrövidebb (11 szótag), s a két határ között szinte valamennyi lehetséges variáció felbukkan, az indulatok viharzását, a „bánjam-e?” vívódását érzékeltetve. A sok évezredes mitopoétikai hagyomány modern versformában él tovább.

Érdekes, hogy Weöresnek ez a kiváló, emlékezetes verse valójában páratlan az életműben. A problematika és a kidolgozás talán inkább rávallana a hatvanas-hetvenes évek fordulóján keletkezett Nagy László-versek egy részére. Az ő haramiái, remetéi, barlanglakói: versben bujdosó, társadalomból kivert és mégis az emberi közösségért jajduló, ingerült és konok vershősei közeli rokonai az elkergetett Saturnusnak. Megkapó véletlenként egy szóval is összerímel a két költő. Weöres a vegetálást, a halódást, az elmúlást fogta a folyamatos melléknévi igenévbe, a merülő jelzőbe. Azt, hogy éppen zajlik a hős drámája. Nagy László nagyszerű felelősség-verse, a (mitologikus elemektől dús, a titánokra is utaló) Ki viszi át a Szerelmet – mely pár évvel korábbi keletkezésű – a „Létem ha végleg lemerűlt…” kezdéssel, az igei alakkal a jövőbe tolt múltat énekelte: ki lesz, mi lesz a halálom után, nélkülem? A költő nékül? Mi lesz utánam?

Weöres Sándor maga is kivételként kezelte most bemutatott költeményét. Azt vallotta: „A reménytelenség könyve legoptimistább versem, s ezt még senki se vette észre, annyira sötét színekkel festettem… Ez a poéma a várás és remény nélküli most himnusza. Sőt boldog himnusza! – Persze vannak pesszimista verseim is: De profundis, Merülő Saturnus; de hitetlen egy sincs.”

Ez utóbbi félmondattal talán az elkergetett pásztor, a letaszított isten, Saturnus monológját is „kinyitotta” egy képzeletbeli huszonnyolcadig sorig – hogy ne legyen olyan hasító a „mi lesz utánunk?” ezredvégi riadalma.

TARJÁN TAMÁS


(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése, a Móra Könyvkiadó 1995., 572-587. old.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése