Früstöktájt
volt az idő, Dely Mátyás, a hortobágyi állatorvos már megtért a pusztáról. A
hajnali kocsikázás a harmatfriss pusztán, meg a fújdogáló szél, kiűzik minden
lomhaságát a testnek, a barna-piros arcszín mell állandó jó étvágyát is
megcsinálják a pusztai lakosnak. Érthető a Dely Mátyás bosszúsága, hogy éppen,
midőn früstökhöz készülődött, kocsizörgés ütötte meg fülét. Bosszúsan lépett a
tanyaház ablakához. Felösmerte a város kocsiját, a kocsi hátulsó ülésén két
katonatiszti sapkás, egyenruhás alakot.
-
Hát ezek meg mán miféle naplopók lehetnek? Vajon miféle nemzet nyelvén dicsérik
az Urat? – magában így zsörtölődött az állatorvos, mert a debreceni
polgármester sok különféle rendű, rangú és hazájú kíváncsit kiüldözött a
Hortobágyra, akik az orvost feltartották napi dolgaiban. Mindamellett kisietett
a váratlan vendégek elé. Magyar embernek már vérében a barátság.
Aranygalléros,
kardos vitézek szállottak le a kocsiról. Halálszínű, beteges, vékonypénzű úr
volt az egyik.
-
Adjon Isten jó napot – köszöntéssel lépett a hortobágyi állatorvoshoz.
-
Hm – Dely Mátyást annyira meglepte a jó magyar köszöntés, hirtelenében szóhoz
sem jutott.
-
Ugye, Matyi bácsihoz van szerencsénk? – tudakolta az aranygalléros halavány
tiszt úr, sőt, közbevágott a másik jövevény is. Ez a vastag, vörös ember már
nyakatört magyarsággal beszélt.
-
En fan a toktor Sokor, esz petig a toktor Azéri…
-
Hm – Dely Mátyás kahintott, kimeresztette szemét, s magában töprengett, hogy talán
csak nem a király őfelségének az orvosai ezek az aranygalléros doktorok? Hát
szokára ellenére nagy főt hajtott előttök – méltóztassanak besétálni szerény
hajlékomba.
-
Kérem.
-
Kerem – most meg a két doktor mereszkedett meglepődötten a hortobágyi állatorvosra,
midőn az nagy köntörfarolva kibökte: - Uraim, már megbocsássák az én
tudatlanságomat? Ám én a hátamon sohasem hordtam osztrák bornyúbőrt, s így az
ilyen katonai méltóságok címét, rangját nem ösmerem. Nehogy tehát megsértsem
kegyes színöket, méltóztassanak tudtul
adni, hogy kegyelmes, méltóságos vagy nagyságosnak szólítsam-e az urakat?
A
két aranygalléros úr kacagásra fakadt. A „Sokor” nevű vastag németnek hasa is
rengett belé. Végül a halavány, beteges tiszt megcsendesült, mosolyogva fogott
kezet Delyvel:
-
Matyi bácsi, kedves Matyi bácsi! Ne kegyelmes urazzon minket.
-
Hát?
-
Marhaorvosok vagyunk mi is.
-
Ejnye – most már felfortyant Dely -, uraim, ez mégsem járja. Elértem én a jó
tréfát, de hogy falhoz állítsanak, lóvá tegyenek, nem tűröm.
-
Mink nem bolondítjuk Matyi bácsit – szólt szelíden a jó magyar beszédű tiszt
úr.
-
Nem-e? – ha megkötötte magát, nehézfejű ember volt Dely -, a kutyám
tegyék bolonddá az urak. Az aranygalléros dolmány, az aranybojtos kard ugyan
miről jó az állatorvosnak?
A
vastag német is közelebb lépett.
-
Matyi pácsi! Mink is fan állatorvos. Én a Pécs* (* Bécs) vatyok asz ety professzor, az
parátom fan a Butapest, ő is mekfan ety professzor asz Azári.* (* Dr. Azary Ákos 1850-ben született a
Bereg-megyei Verbiáson. Az orvosi tudományokat tanulta. 1875-ben gyógyszertani
tanársegéd volt a budapesti egyetemen, majd a berlini, müncheni, párisi
egyetemeken az állatorvostanra képezte ki magát, és a budapesti
állatgyógyintézet nyilvános rendes tanárává nevezték ki. A külföldön is
nagyrabecsülték e nagy tehetségű magyar tudóst, aki koraifjan 1888-ban halt el.)
Dely
Mátyás felhujantott:
-
Azari! Az a derék tanár? Hát, öcsém uram az? – megölelték, megcsókolták
egymást, majd Dely kissé távolabb tolta a professzort, mert az egyenruhába még
mindig nem nyugodott bele – kedves öcsém uram, mondd meg mán, hát ezt a
stiglincköntöst hol a fenébe vettétek magatokra?
Azari
ismét nevetni kezdett:
-
Matyi bátyám! Még azt sem tudja, hogy ez az állatorvosi díszruhánk? Ezután
minden állatovosnak ilyenbe kell járni.
-
Ühm – Dely Mátyás köszörült a torkán.
Azari
nagy komoly képet vágott:
-
Úgy lehet, a jövő hónapban megkapja már Matyi bácsi is a magas –
minisztériumból…
-
Tyüh, az árgyélus madárkáját, öcsém – Dely Mátyásból kitört a kurucság -,
inkább tűzre vetem a kutyabőrt. Inkább gulyásbojtárnak csapok fel, de ilyen
stiglincköntösbe nem búvok. Azért hagyjuk most ezt a maskarát. Inkább hagyjuk
most ezt a maskarát. Inkább arra feleljetek, éhesek, szomjasak vagytok-e?
Mosdóvizet, lábvizet hozassak-e? Addig is csatoljátok le azt a pőcsikkergető
gyíklesőt…
-
Matyi bácsi – Azari szomorú mosollyal szólalt meg -, én szomjas vagyok,
csakhogy az én ásványvizem a kocsin maradt.
annál
lármásabban kerepelt Sokor úr:
-
Matyi pácsi! Én fanéhes! Valami húsféle mekenném. Por an a gocsin, kerem
pehoszni aztat is.
Dely
Mátyás özvegyi tanyaházánál Mária nevű öreg testvérnénje vezette a háztartást.
Főző, sütő tudományáról híres gazdasszony volt Mari néni. Ámde, mint a
vénasszonyok szokták, szeretett zsörtölődni. Ha beborul, ha kiderül az ég, az
ilyen vénasszonyok kedvét nehéz eltalálni. Most is, hogy Dely Mátyás a
vendéglátás ügyében felkereste, nekihevült Mari néni:
-
Hát most meg mán miféle tüzes istennyilát hozott ide az ördög? Ezek megintelen
miféle csodabogarak?- duruzsolta és nekieresztette a garatot. Tapasztalt Dely
Mátyás hallgatag várta ki a szóőrletés végét és Mari néni magától rátért a
dologra:
-
Szólj hát már, no! Mit akarnak ezek?
-
Ezek, kedves néném, állatorvosok.
-
Állatorvosok? – Mari néni most csattant fel igazán, kezét is csípőre rakta: -
És te elhiszed nekik? Hiszen néked minden famíliád állatorvos volt, hát láttál
te valaha állatorvost gyenyerális ruhában? Elbolondítottak tégedet ezek, ecsém.
-
Ne mondjon mán olyant, néném, hiszen az egyik egy bécsi professzor, a másik a Gábor fiam oktatója, a
budapesti Azari tanár.* (* Az 1880-as
években történt ez a hortobágyi látogatás.)
-
Hogy mondtad, ecsém?
-
Azari professzor, kedves néném.
-
Azari! – Mari néninek örömtől csillant meg a szeme, a régibb kedves emlékektől
ellágyult a hangja, talán annak az orosz papnak* a fia? (* Az
Alföldön a görög katolikus magyarokat „orosznak” nevezik.) Derék,
becsületes papi ember volt az az Azari. Szép hat vagy hét gyereket nevelt fel.
Így már magam is bemegyek, megnézem, hogy ki fia?
-
Jól teszi, kedves Mári néném – Dely Mátyás magában jóízűt mosolygott az
öregasszony felbuzdulásán, - hanem azok éhesek. Valami húsféle étel van-e
készen?
- Hogyne volna, kedves ecsém! Van még abból a
tegnapelőtt megdöglött kövér borjúból, amelynek a derekát őzderék módon
szósszal készítettem el. Citromunk kis van itthon. Hidegen delikátesz ez,
tudom, a szájukat is megnyalják utána. Ha kérdezik, bízvást mondhatod, hogy
őzderék.
Mári
néni a tányérokkal, kés, villával vidáman lépegetett be öccse előtt. Az orvos
bemutatta nénjét a vendégeknek, előbb a vastag, vörös bécsi Sokort mutatta be,
azután a halavány, beteges Azarit, akit szerető részvéttel vett szemügyre a
néni:
-
Azari úrhoz van szerencsém?
…
Azari udvariasan meghajolt.
-
A beregi Azari tisztelendő úrnak a fia Nagyságod?... Ilyen halavány, gyenge
asszony volt az édesanyja is.
-
Kedves jó Mari néni – Azari szelíd, szomorkás mosollyal fogta és csókolta meg a
Mari néni kezét -, én nem emlékezem az édesanyámra, de szívemből boldog vagyok,
hogy éppen ezen a nagy pusztán találtam olyan jó lelket, aki az én boldogult
édesemet ösmerte.
A
terített asztalnál még inkább nekimelegedtek a vendégek. A pompás őzderék
kitűnően ízlett a vastag németnek, sőt, Azari is jó étvággyal falatozott
belőle. Dely Mátyás bora mellé a doktor Sokor madárlátta bora is az asztalra
került a kocsiderékból, és jó magyar szokás szerint kezdődött az ösmerkedés. A
vígkedélyű Sokor tanár kezdte a bizalmasabb bemutatkozást:
- Foltaképen én is félik fatyok német.
-
Hogy értsem ezt, öcsém – tudakolta Dely.
-
Nekem nehéz fan asztat asz enyim ikaszi nevet kimontani, mert én is megfagyok
ety Tsokor.
-
Csokor – helyesbítette Dely.
-
Ja, ja, Tschokor! – avastag német tovább magyarázta, hogy az ő apja még
színmagyar ember volt. Szeged vidékéről származott. Mint katonai orvos került
ki az idegenbe. Német asszonyt vett feleségül, s ő – a fia – is az idegenben
született. Bécsben végezte az iskoláit. Ami keveset megtanult magyarul a szülei
háznál, lassan elfelejtette az idegenek között, s így lett belőle „Sokor”; majd
az emberorvosi diploma megszerzése után hajlamai az állatgyógyászat
tanulmányozására vitték, s így lett tanár a bécsi állatorvosképző intézetben –
és mostan az enyim kollega Azárival a miniszteriumok küldöttek ki minket
tanulmányozni az állati lépfenét.
-
Erdélyben már jártunk – szólt Azari -. Most itt vagyunk a Hortobágyon. A
lépfenét itt akarjuk tanulmányozni, de hogy fesztelenebbül beszélgethessünk, ha
megengeded, Matyi bátyánk, legyünk szervuszok.
-
Szervusztok fiúk -, Dely összekoccintotta poharát a két orvosprofesszor
kollégával -, tik tudjátok, mit akartok, hát most kérdezzetek.
-
Hány százalék az állatdöglés a Hortobágyon? – kérdezte Azari.
-
A szarvasmarhából három, lovakból kettő, sertésekből hol több, hol kevesebb
százalék hull el nyaranta.
-
És lépfenében mennyi?
-
Az esett jószágoknak fele.
Csokor
kolléga, aki eddig hallgatott, miután poharát felhajtotta, jókedvűen kérdezte:
-
Fan-e deg kötör?
-
Van.
-
Messze fan?
Dely
rásandított a tudós félmagyarra.
-
Dehogy is van messze, bruderkám. Ha kíváncsi vagy rá, mutathatok tizet is.
-
Na, esz szep megfan. Csokor kezen fogta Delyt – jere! Mutassál mek asztat
nekem.
-
No, gyerünk cimborám. – Dely felállott. Azari gyanakvólag pislantott a híres
hortobágyi orvosra, de azután csak követte a kollégákat. Nem kellett messzire
menni, Dely Mátyás megállott mindjárt a tanyaház előtt, és hatalmas bariton
hangján elkezdett kurjongatni: - Péter, Miska, Jancsi, Zsuzsi, Panni! – ezek
voltak a cselédjei -, Tisza, Duna, Dráva, Száva, Fürge! – ezek voltak a kutyák.
Négy óriási fehér komondor és a libakergető kis puli. Ahogy Csokor meglátta az
össze-visszán rohanó vegyes társaságot, de különösen a hatalmas fehér kutyákat,
menten a Dely háta mögé ugrott, sőt, Azari is közelebb húzódott furfangos hortobágyi orvoshoz:
-
Matyi bácsi, hát ezek meg mán micsodák?
-
Wasz iszt dasz? – Csokor úr torkából nehezebben jött ki a szó.
-
Ezek itt, öcséim, a hortobágyi döggödrök. A tizenegyedik magam vagyok, la! Mehettek
– a hortobágyi orvos egy szavára elszéledtek a cselédek, kutyák.
Azari
nem szólt semmit. Mosolygott, csupán a fejét csóválta meg. Azonban Csokor
kollégát furdalta a kíváncsiság:
-
Mattyi pácsi, a teghus tán mek nem enni?
-
Megesszük bizony mink azt, bruderkám. – Dely meggyőződéssel felelt a németnek.
-
Asztat a teghust? – Csokor nem hitt a fülének.
-
Csak a javát, barátom, a pásztorokkal… A többit a kutyák, a kopasznyakú
keselyűk, más húsevő madarak, meg a rókák szokták elpusztítani.
-
Jesszás! – Csokor ámulatában felkiáltott -, na, megfan is itten sog ertegra.*
(* Pokolvart akart mondani a bécsi
kolléga.)
-
Nincs itt, bruderkám. az ördög se meri a Hortobágyra hozni a farát. No de, ha
nőstény volna, nem is ajánlanám neki – mondotta Dely, hogy nemcsak Csokor
fakadt kacagásra, midőn megértette, miről van szó, hanem az Azari szomorú
szemében is fellobbant a jókedv tüze és szívből úgy nevetett.
Dely
Mátyás később a hortobágyi dögteret is bemutatta a kiváló orvoskollégáknak.
Kocsin olyan helyre vitte ki Azariékat, ahol a károgó varjaktól, komor
keselyűktől megszállottan bevertek szanaszét a tíz nappal azelőtt megnyúzott
dögtestek. A kutyák is részt szedtek azokból, azért voltak így széghúzgálva a
csontos dögtest darabok.
-
Borzasztó! – az orvostanárok egész megilletődtek ezen az óriási, ázsiai
hanyagságon, csupán Csokor doktor vigasztalódott hamari nagy örömmel:
-
Esz itt iken szep tanulmányoszni.
-
Nem is reméltem, hogy ilyen szép helyre találunk – tódította Azari* -, akiben a
fő állategészségügyi őr felett felülkerekedett a tudós kutató. (* Valamikor az 1880-as években történt ez,
amikor is végre a debreceni tanács Azari doktorék közbelépésére állandósította
a hortobágyi döglött állatok elföldelési költségeit.) Előszedték az apró
üvegcséiket, a dögtestek alól port, füvet kapartak fel, sőt, a testek lágy
részeiből is vagdaltak ki. Majd még a hortobágyi határon túl a nagymajori
gazdaságba is átkocsiztak az állatorvosok. Ott már elásták a dögöket és Dely
Mátyás kalauzolása mellett a pár ásónyom vastagon elföldelt, a lépfenében egy
hónappal azelőtt eldöglött lovacska sírhantjáról szedegették földet, füvet. Az
orvostanárok három napig tanyáztak kint Delynél. A régi tudások, régi
tapasztalatok kiváló tehetségű ösmerője, az őstermészet és természeti erők páratlan
megfigyelője, a hortobágyi babonás hírű orvosmester, az öreg Dely a régiek
meglepően sikeres, csodásan egyszerű és természetes eljárásairól beszélt az
európai modern tudású és hírű orvostanár
kollégáknak, akik amennyire tréfáiért megszerették, nagy és eredeti tudásáért
még inkább bámulták Delyt. Azután Azariék tárták fel a modern orvosi tudomány
legújabb felfedezéseit. A hortobágyi állatorvos Azari tanár előadásai után
ösmerkedett meg az eddig csak hírből hallott baktériumokkal. Harmadnap gyakorlatilag
is felvilágosították Delyt, amikor előszedték a kísérleti műszereiket és az
üvegekbe kapart porban, az állati dögtest lágy részeiben nagyító készülékkel
fürkészték a Delytől nem ösmert állatkákat. Ámultak-bámultak az orvostanárok,
mert egyedül a szomszéd határból, a nagymajori dögsírról hozott porban, füvön
találtak baktériumokat. Hosszas tárgyalás után az öreg Dely hozzászólásával
megállapították, hogy a lépfene, az ilyen ázsiai kezelés mellett, azért nem
terjedt el féktelenebbül és nagyobb mértékben a Hortobágyon, mert a hortobágyi
száraz időjárás és a szikpor megölik a titokzatos vészférgecskéket…
Három
nap elteltével ismét kocsira ültek az állatorvos tanárok. Elbúcsúztak a
hortobágyi kollégától és készültek Debrecen felé. Dely Mátyásból kitört a kutyálkodás,
és midőn Csokorkolléga kezét szorongatta a kocsinál, ráhunyorított a tanárokra:
-
No, fiúk! Hát ti ugye lépfenét jártok tanulmányozni?
Azari
hallgatott, Csokor azonban rábólintotta:
-
Iken!
-
Ugye, azt is mondtátok, hogy a Hortobágyon tanultatok legtöbbet?
-
Iken, Matyi pácsi!
-
Arról is meggyőződtetek, ugye, hogy a hortobágyi lakosoknak az esett hústól sem
külső, sem belső betegségök nincsen?
…
még Csokor is elhallgatott és kíváncsian várta, hogy mire lyukad ki „Mattyi
pácsi”.
-
Nohát, nektek sem ártott meg,mert úgy tudjátok meg, hogy nálam is ettetek
lépfenés marhahúst… Váljék egészségetekre!
Azari
tágult szemmel meredt Delyre:
-
Matyi bácsi,igaz ez?
-
Igaz hát! – mondta Dely -, mert az első ízletes pecsenye is, melyet nálam
őzderék gyanánt fogyasztottatok, olyan borjúnak a húsából készült…
-
Matyi bácsi – Azari szomorkás szemében pillanatig felragyogott az eredendő
jókedv -, ha fájdalom nélkül ölne meg, örömest szabadulnék szenvedéseimtől;
hanem ezért az egészséges, pocakos németért még kár volna!
-
Mit folna gár! Én nem fél. - Csokor professzor derűsen tiltakozott és
fogadkozott -, ha Martsa néni a Pétsbe tudja külteni mindennab olyan hortopagyi kosztot telegrammal, én fiszetek
annyid, hogy Pétsben sem fiszetem több!
-
Csakugyan igaz ez, Matyi bácsi? – a búcsúzkodó Azari ismételten megkérdezte.
-
Igaz, ha mondom! Hiszem a lépfenét tanulmányozni jöttetek a Hortobágyra öcsém,
a hortobágyi babonás hírű, nagy veterinarius keményen, szeretettel szorította
meg a jókedvre derült tanár kollégák kezét. A robogó kocsi darab ideig még
látszott a sík, egyenes pusztán. Trilláztak a magasreptű pacsirták. A tudós
doktor Azari napjai már meg voltak számlálva, nem sok idő múltán halálhíre
érkezett a pusztára. Trilláztak a magasreptű pacsirták. – Örökre eltűnt a
távozó jóbarátok kocsija.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. XIII. évf. 1913.
