Kisdér
István, juhász, kellemetlen hírt újságolt gazdájának, mezőbíró Daróczi István
úrnak.
-
Nemzetes uram!
A
juhász kampósbotja végével pituszkálta a porondot. Zsíros kalapja alól sunyin
pislogott.
-
No, mid feslett?
-
Izé… Nemzetes uram! Baj esett idekint.
A
nemzetes úr gyönyörű szál hajdúaggastyán volt. Háti paripája kantárszárát Gábor
kocsisnak dobta. Szemközt fordult a juhásszal.
-
Hogy értsem ezt, fiam, Pista?
-
Nemzetes uram… Hát, izé! A vértályog megölte a szemökjuhot. A múlt héten nyúztam
meg a szemőköt. Már szikkadt is a bőre.
-
A vértályog? Tehát a vértályog ölte meg a szemőköt, ugye fiam, Pista?
Daróczi
hiába fürkészte a juhászt. A tekintetétől sem zavarodott meg a juhász.
-
Úgy volt az! A vértályog ölte meg.
-
Pedig takaros darab jószág volt! Szüretre is megfelelt volna…
Ez
volt a búcsúztatója a ráncos nyakú szemőkjuhnak.
Kisdér
Pista juhászék mihamar felejtették a szemőköt. Más események torlódtak
előtérbe. A Jánosréti-tanyáról a „pusztára” hajtották a falkát.
Fehér
tanyák kéménye nem füstölgött ezen a pusztán. Egyes kutak neve után emlegették
a járásokat. Például: Bagaria-kút, Nyalakodó-kút, Bekecs-kút, Zajgató-kút
járásai…
Órák
jártáig terjengettek ezek a járások. A nagyhatár termését a mezőbíró nyolc-tíz
lovas felügyelővel, künt a pusztán vénhedt, gyalogszeres csőszökkel
oltalmazgatta. Némelykor a szilaj legények porig verték az öreg gyalogszeres
csőszt. Csupán Daróczi mezőbírótól rettegtek. Másodjára egyik sem kívánkozott
elébe. Még a zálog hagyján. Hagyján a bírság is. Tömlöcben sem poshasztják örök
időkig a magyart… Hanem a nemzetes mezőbíró úr karikás ostora! Az volt ám az
ostor! Attól nem csak feslett, hanem szakadt is a kérges hajdúbőr. Jajgatás sem
érzékenyítette el a nemzetes urat. Midőn karikás ostorát lekanyarította, a
legátalkodottabb mezei zsivány is meglapult a nemzetes mezőbíró úr előtt…
A
többi tilosban csípett hajdúlegénynek elegendő volt a Nagykovács János
tömlöctartó árvatölgyfa pálcája is.
-
Rántsd le! Csapd fel! – ilyen kurta volt a Daróczi mezőbíró ítélete. Nehány
legényével csakis így őrizhette meg a majdnem ötvenezer holdnyi határföld drága
termését. A tilosban lappangók sohasem voltak biztonságban tőle. Majd itt, majd
amott bukkant fel tüzes háti lován. Ismét, máskor könnyű kocsin hajtotta a
pusztát.
Alig
virradt. Gábor kocsis bóbiskolt a bakon. Még az öreg mezőbíró figyelmeztette az
álomszuszék kocsist.
-
Hó, hó! Fiam Gábor! Rövidebbre azt a gyeplőt… Arra, jobbrébb tarts! Úgy nézem,
valami némű juhnyáj legelészget amodébb.
*
A
hajnali szürkületben lomhán mozgolódott a falka. Alighogy kivált a párás
mezőből. Ám Daróczi mezőbíró már azt is felösmerni vélte, tulajdon „számadója”
legeltetget ottan?
-
Fiam, Gábor, he? Bízol-e magadban? Erős-e a karod?
Gábor
kocsis hetykén pederítette meg serkedő bajuszát:
-
Hászen, nemzetes uram, legényember
volnék?
A
pulikutya csaholására felütötte fejét a juhászember. Kampós botjáról vizsgálta
az illatos páráktól körüllengedezett kocsit.
Ásítozott
a juhász…
-
Fiam, Gábor, látod amott azt a juhászt?
-
Látom.
-
Aztán tudnál-e agy jó tizenkettőt hegedülni azon a juhászon?
Gábor
kocsisnak dévajul villant fel a szeme.
-
Ha nemzetes uram parancsolja, akár huszonötöt is.
-
Nono, fiam! Elég lesz abból tizenkettő is.
Gábor
kocsis elmosolyodott. Ámde annál inkább elsavanyodott a juhszélnél, midőn
felösmerte cimboráját, Kisdér Pistát. Mindamellett Kisdér Pista is inkább
szeretett volna valahol a ráctöviskes nyomáson széledezni, midőn fülébe zúdult
gazdájának, a mezőbíró úrnak a szava.
-
A tatár vigyen el, he! Gyere már közelebb, Pista!
Dér
István juhászköszöntés félét dörmögött.
-
…………
-
Néked is, István… Persze, néked szabadjára áll a világ! Néked sehol sem
tilalmas a határ. Hiszen, te a mezőbíró cselédje vagy.
-
Nemzetes uram…
-
Pista fiam, hogy a tatár vigyen el! Mondsza, én mit csináljak? Gazdád? A
szegény mezőbíró…
-
Nemzetes uram…
-
Most te csak hallgass! Midőn a mezőbíró cselédjei is zsiványkodnak, hogy
tartassam be másokkal a tilalmat?
-
Nemzetes uram…
-
Fiam! Ez nem becsületes eljárás. Azért csak annyit mondok, selyempuha itt ez a
tilalmas pázsit. Nosza, hasalj bele.
-
Nemzetes uram…
-
Te pedig, Gábor fiam, az imént dicsekedtél karodnak az erősségével. Látom,
rendes suharc az ostornyeled is? Nosza, hegedülj végig tizenkettőt István
bátyádon.
Dér
István juhász is, Gábor legény is ösmerték a nemzetes urat. Azért, bár
kelletlen, a gyepre dobta bundáját Dér Pista. Gábor legény is nekifohászkodott.
Verejtékezett a homloka, midőn felgondolta, hogy most micsoda jeles embert kell
felpácáznia. Mert Dér Pistánál „botosabb” ember nem került a határban.
Keserveset sóhajtott a szegény Gábor. Haj, haj! Hányszor veri még ezt vissza
Dér Pista? Azért úgy számított Gábor, ha már muszáj ütni, kíméli a juhászt.
Daróci
mezőbíró nem állotta szó nélkül:
-
Ejnye, te Gábor…
Gábornak
megborsódzott a háta. Marokra szorította a pálcát. S bár ez a hetedik ütés
„felért” a többi hattal, a nemzetes úr bizalmát eljátszotta Gábor.
-
Fiam, sohse bosszantsd az embert… Note, Pista! Azért is mutasd meg Gábornak,
hogy az igazi hajdú fattyú miként forgattya a pálcát! Kelj fel, Pista. Dűlj
neki Gábor!
-
Gábor kocsis szomorodottan hasalt a fűbe.
A
juhász sem várta a további buzdítást. Ha nem szégyenli, még talán sírva fakadt
volna Gábor? Ámde – Daróci mezőbíró – Gábornak sem szánt hétnél többet,
szelíden figyelmeztette a mérges juhászt:
-
Ejnye, fiam Pista! Te meg már túlságba is viszed…
A
két magyar fogát szíve tapogatta a hátulját. Aggályosan várakoztak, mi
kerekedik még ebből?
A
nemzetes úr nem sokáig hallgatott:
-
No! Tik ugyan kíváncsiak sem vagytok. Azt se’ kérditek, miért érdemeltük mink
ezt?
Dér
Pista, a juhász dacosan vetette fel fejét.
-
Többet nem tekergek a tilalmasban.
-
A tatár vigyen el! Jól beszéltél Pista… De ez csak az egyik ok! Ebben a te
Gábor cimborád nem volt részes. Gondolkozzál csak! Fiam, Gábor, segíts te is
István bátyádnak… MI is lehet az a másik ok?
-
Nemzetes uram! Magam tudásával sohsem vétkeztem.
-
Gábor! Gábor! Takarosabb embernek gondoltalak. Emlékeztek-e még? Hát az én
szemök juhom mit vétett néktek?
Zavarodottan
tekintett össze a két ember. Szinte toporogtak a nemzetes úr nézésétől.
-
Nemzetes uram…
-
Pista fiam, nehogy megharagíts! Most is ég az arcád a hazudozástól.
-
Nemzetes uram…
-
Tudok mindent! Ösmerem azt a vértályogot, amék az én szemök juhomat megölte.
István! A te kegyes bicskád volt az a vértályog! Fiam Gábor, te is segítettél a
szemőköt nyúzni. Látták… Élt a szemők, midőn nyakán felhasítottátok a bőrt.
Csak azután szúrtátok agyon a szegény párát… Ösmerem a számításotokat. Tik úgy gondolkoztatok,
ha felsőbb felhasítjátok az eleven birkán a bőrt, én majd nem veszem észre a
gyilkos szúrás helyét. Legények, így volt? He!?
-
Nemzetes uram…
-
Azért lefoghatnám béretekből a szemők árát. Le is csukathatnálak bennőtöket
kegyetlen zsiványságotokért. Azonban ez egyszer megelégszem azzal is, hogy a
szemök bőréért bőrötökkel fizettetek.
-
Nemzetes uram…
-
Te pokolra való! Szóltál valamit?
-
. . . .
-
Nem!? Jobb is! Most még csak annyit mondok néked, Dér István! Te nyalka juhász!
Íziben fordítsd ki ezt a nyájat. Amíg élsz, se’ felejtsd! Ezeken felül karikás
ostorom is van nékem. Óvakodjál, nehogy valaha megcsattogtassam a hátadon.
Gábor
legény szemlesütve fészkelődött a kemény ülésen.
Bégettek
a birkák, sajnálták a kövér legelőt. Dér Pista juhász horgasztott fővel
ballagott a nyáj után. Földön húzta kampós botját.
Már
virradt…
…
Öreg Daróci István mezőbíró szép magyar fejét melengetős aranysugarakkal
ragyogta körül a felkelő nap.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. X. évf. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése