Virágos Május, hónapok királya,
Fogadj még egyszer májusfád alá
Hulljon még egyszer rám fehér virág,
Mely szivem egykor elvarázsolá.
ints még egyszer felém hó-fürteiddel
Adj még egy álmot lombjaid alatt,
Aztán, nem bánom mindörökre vidd el
E hazajáró tavasz-álmokat.
Mutasd meg törzsed, melybe belevéstem
A két betűt s a lángoló szivet,
Őrzöd-e még, vagy beforrt már egészen,
S helyét se tudja a régi liget?
Szeptembert irunk, május hava rég volt,
Virága már nem csokorba való,
Szürkére fordult azóta az égbolt,
S lassankint elkezd hullani a hó.
De te Május azért csak vigy el engem
Fehérvirágu májusfád alá,
Azt akarom, hogy a fülembe csengjen
A mult zenéje, mely elbájolá.
Egy ifju pár s egy agg közelget ottan,
Kihallgatom most ömlengésük én,
Ugy mondják-é el ahogy én mondottam
Valaha régen, május elsején.
A leány.
Követelem a nők teljes jogát!
Évezredek jogfosztó bűne, hogy
A férfi-durvaság rongy bábjaként
Rabszolga-sorsban páriák maradtak,
Méltóságuktól megfosztva a nők,
Mert igy rendezték be a férfiak.
A természet nem tett eféle rendet
Mikor himet s nőt egy képre teremtett.
Az öreg.
Lányom, lányom, csak gondolj jó anyádra,
Pária volt-e? és rabszolga-e?
Vagy abban van a méltóság, a jog,
Hogy a jegyző a szavunkat beirja?
Lányom, ez csak czafrang az életen,
A boldogság nem ez uton terem.
Az ifju.
Öreg, nem érted te a mi világunk,
Nem ismered a vastörvényeket,
Melyek az aranyat
torkon ragadják
S viszik a nép kincskamrája felé.
Nem kegyelem és nem költői kép:
Jog kell a népnek s fegyver a kezébe.
Ma rongyban áll a hatalom előtt
De e rongyok az érdemjelei
S bátran kiált oda a hatalomnak:
Ha senki más, te tiszteld a rongyomat.
E rongyok a te aranyid szülői,
Aranyaid e rongyok gyermeki,
S mikor a szülők gyermekeiket
Meglátogatják, ne gúny fogadja őket,
Mert, ha megharagusznak, elviszik majd
Gyermekeiket, az aranyakat!
Miénk itt minden, tisztelt Hatalom,
Mert mi gyüjtöttük mindezt ide néked.
Minden gazdagságodnak, értsd meg ezt:
A föld az anyja s a munka az apja.
S mi vagyunk a föld, mi vagyunk a munka,
És miénk minden, apai jogon.
S ha e csenevész, ringy-rongy emberek
Egy nap kinjokban felorditanak
És reszkető karjukat összefonják,
És összefontan tartják mellükön:
Éhen vesztek a márványpalotákban
S ugy jöttök hozzá, esedezve kérni,
S ugy csókoljátok a lábanyomát,
Mint most tinéktek ők.
Az öreg.
Fiam, még fiatal vagy; hajt a véred.
Tavaszrügyekkel van tele a lelked.
Neked az mind egy-egy felfedezés,
Egy-egy megváltó, egy világot óvó
Lombsarjadás, mely ha gyümölcsbe érik,
Eltartja a világot, azt hiszed.
De aki száz tavaszt látott rügyezni,
Az tudja, hogy mit igér s mennyit ér
A rügy és hogy meddig törvény a törvény.
Csak egy törvény van: a rendeltetés.
Nem mi magunkért vagyunk a világon,
Hanem azért, mert kellünk az összességhez.
Panaszkodik a tengeri csiga,
Hogy elöli a sósviz és mivé lesz:
Holt mész-szigetté. De a mindenségnek
Csupán azért van szüksége csigára,
Hogy mész-szigete legyen s vége van.
Zümmög a méh, hogy elszeded a mézét,
A gyümölcsfa, hogy felfalod gyümölcsét,
Melybe ő magvát bepólyázta gonddal.
Csákányod élén jajt kiált a hegy.
Hogy ne rabold el rejtett kincseit.
Panaszkodik a hal, hogy megeszed,
Mit ő megeszi a víz férgeit,
A kalász, hogy kipergeted a magvát,
Az erdő, hogy fáit fürészeled.
De a világnak nincs szüksége reá,
Hogy méz csor9ogjon völgyön és hegyen,
Hogy ne folyhasson a haltól a folyó,
Hogy egyik erdő a másikra nőjjön,
Hogy mag boritsa el az utakat
S madár se nyuljon hozzá sohasem.
Mindennek meg van a rendeltetése,
Egyik a másik betevő falatja,
S ahogy rendben, sorban az egyik élő
A másikat megeszi, - ez az élet.
Persze mindegyik azt hiszi magáról,
Hogy ő a világ kellő közepe.
Ő mindent megehet, igába hajthat,
De őt ne hajtsa s meg ne egye más.
Mikor a tyúk tojáson ül, fiam,
S gondolkodik a világrendszeren,
Mi mást képzel ő is a közepébe,
Mint a tyúkot, kiért terem a mag.
Épül a tyúkól, kél és száll a nap,
Mely felkelti és elaltatja őt.
Nagyobb kincset nem ismer a tojásnál
S elgondolkoznék sok szépen, nagyon,
Talán boldogtalan is lenne, mint te,
De, szerencsére, közben megeszed.
Te is nyugodj belé fiam, hogy ami vagy,
Az a rendeltetésed. Arra kellesz.
Kezedben az a vaskó a te baltád,
Te meg másnak a vasbaltája vagy
S csak űzöd-fűzöd álmod, mint a tyúk.
Ha pedig ebbe nem nyugszol belé,
A sátorfádra jól vigyázz fiam,
Mert akinek te ellensége vagy,
Az a földjéről egyszerűen elűz.
Az ifju.
A földjéről? De hát övé-e vajjon?
Ki osztogatja szanaszét a földet?
És kitől kapta erre a jogot?
Kié a föld? Azé, kit a természet
Reá dobott, hogy éljen rajta meg!
A hangyáé, a bogáré, a madáré
S az emberé! – Ki osztogatja másnak?
A hangya a bogárnak? A bogár
A madárnak s a madár tovább
Egész az emberig? De mi jogon?
És hogyha már az embernek jutott,
Különbséget még köztük is ki tesz?
Egyik bogár a másik bogarat
Elparancsolhatja a földtekéről,
Hogy élelemért menjen csillagokba?
Még a vadállatok is tűrik egymást,
Ugy keresztezik az utjaikat,
Épen csak az egy ember az a féreg
Minden férgek közt a leggőgösebb és
Minden férgek közt a legostobább, ki
Azt mondja, hogy ez a föld az enyém.
Te féregtárs, pusztulj tehát a szinéről.
Nem ugy uram! ez a kis hangyaboly,
Mely ősidőktől turja ezt a földet
És százezerszer megszerzé magának,
El nem mozdul egy tapodtat se innen.
Ez az övé. – Ha másé – vigye el.
De vessen számot mindazokkal ott,
Kik jobbról, balról, nézd csak, közelednek,
A május mozgósitott katonái,
A senkik, akik a mindent csinálják,
Minden göröngyre egy ember esik.
És rámutatott a mezőkre hol,
Feketélt a mozgó embergomoly,
Tömegek jöttek a városokból
Indulatos tömegek.
Vörös lobogóval idegen zeneszóval,
Férfiak és nők, gyermekek és öregek,
Jöttek közelebb, közelebb.
Dobogott a föld, zúgtak a nagy fák,
Kárpitait a zöld erdőnek
Viharok szelei megszaggatták,
Erdőt, mezőt elözönlöttek,
Levelet téptek, fákat törtek,
Zajuk ki-kitört, majd légbe foszlott
Köröskörül az ég felpiroslott,
Dalukat tovakapja a szél nagy gyorsan,
Egy-egy szava mégis visszahassan,
Amint rikoltja ifju, agg:
„Fegyverbe férfiak!”
S én álltam, álltam, földbegyökerezve,
Szerelmes emlékek májusát keresve
Elsülyedt multak vulkántalaján, -
A vulkán-fény ott vöröslött az égen
S szállt, hullt, a kitörés pernyéjeképen
A májusfa vörös virága rám.
Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XI. évf. 1911.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése