Károlyi Csaba: Esterházy Péter: A szív segédigéi

 

A történelmi Esterházy család sarja. Nagyapja, gróf Esterházy Móric, 1917-ben Magyarország miniszterelnöke volt. Családját 1951-ben kitelepítették, így, bár Budapesten született, kisgyerek korában a Palócföldön nevelkedett. Öccse Esterházy Márton focista. 1969-ben érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban, 1974-ben az ELTE matematikus szakán végzett, 1978-ig számítástechnikai rendszerszervezőként dolgozott. Azóta szabadfoglalkozású író, 1986ban József Attila-díjat, 1990-ben Krúdy-díjat, 1992-ben Soros életműdíjat, 1996-an Kossuth-díjat kapott.

Első két kötete novellafüzér (Fancsikó és Pinta, 1976; Pápai vizeken ne kalózkodj!, 1977). Novellái z akkor megszokottnál sokkal játékosabb, ironikusabb nyelven íródtak,ugyanakkor jól felhasználták a magyar irodalom anekdotikus hagyományait is.

Első átütő erejű sikere a Termelési-regény (kisssregény) (1979), amelynek révén a kortársi próza élvonalába került. Ez a mű ikerregény. Első része, a főszöveg, a történet elbeszélése önéletrajzi jellegű, hőse egy E. P. nevű író. Második, jóval terjedelmesebb része a főszöveg kommentárja, jegyzetapparátusa, az elbeszélés története. A szokatlan szerkesztésmód állandó ide-oda lapozgatásra készteti az olvasót, laza és szabad átjárást téve lehetővé a két szövegrész között (de aki akarja, elkerülheti a lapozgatást, lehet a szöveget folyamatosan is olvasni). A mű a szocialista realista termelési regény paródiájaként értelmezhető, egyúttal az önmagára reflektáló elbeszélés egyik alapszövegévé vált az újabb magyar prózaepikában, nagyban hozzájárulva ezzel a kortárs próza alakulásfolyamataihoz, a szövegszerűségre koncentráló elbeszélés elfogadtatásához, sőt divatossá tételéhez.

Ezután következő munkáinak története a 80-as évek irodalmának egyik legfontosabb fejezete. Az öt fehér könyv (Függő, 1981; Ki szavatol a lady biztonságáért?, 1982; Fuharosok, 1983; Kis Magyar Pornográfia, 1984; A szív segédigéi, 1985) és a sorozaton kívül megjelent Daisy (1984), valamint több, folyóiratbeli szöveg a Bevezetés a szépirodalomba alcímmel jelent meg. A Függő egy kamasztársaság utolsó ártatlan nyarának történetére épül, pontosabban ezt mondja el asszonyának a főhős, bizonyos K., és ezt beszéli el a regénybeli író, függő beszéd formájában, egyetlen, eredetileg 185 oldalas mondatban. A Fuharosok anya és lányai kalandját meséli el a barbár fuharosokkal (fuvarosokkal), akik elveszik a legkisebb lány, Zsófi ártatlanságát. Ez a mű, miközben az erőszak és a szabadság problémájáról szól, a műfaji, műnemi kérdésekkel is eljátszik: a szerző regénynek nevezi a néhány oldalas szöveget, és eredeti kiadásában szabadversszerűen tördeli a sorokat. A szív segédigéi egy fiúnak anyja haláláról szóló monológja, amelybe beépül az anyának a fiú haláláról elképzelt szövege is. A megrendítő mű az irodalomolvasás provokációja is: a legszívhezszólóbb mondatok közül sok vendégszöveg.

Ezek az első megjelenéskor önálló művekként értelmezett szövegek 1986-ban egy könyvvé álltak össze Bevezetés a szépirodalomba címmel, főcímmé emelvén az addigi alcímet. Ezzel a korábbi művek új minőséggé rendeződtek, felvetvén a műalkotás határának és zártságának poétikai kérdését és azt az értelmezői problémát is: tekinthető-e egyetlen műnek, zárt nagyformának az 1986-os könyv. Ebben a könyvben látszik igazán, hogy Esterházy írásmódja milyen jól megtervezett idézet- és utalástechnikára épül, szövegmontázsok, jel és szövegismétlések rendszerére, amit posztmodern sajátosságnak tekinthetünk. A Bevezetés főhőse maga az író, aki nem más, mint egy szövegválogató olvasó. Az ő agyában játszódik a könyv. „A grammatikai tér én vagyok” – olvashatjuk több helyen ezt a Flaubert-re és Roland Barthes-ra egyaránt utaló kijelentést. A Bevezetés nem mesél el egy történetet, mégis egy szándékosan önéletrajzivá konstruált és olvasmányélményeken keresztül megfogalmazódó történetét meséli, a vendégszövegeken, önidézeteken és a reflexív szövegrészeken keresztül a szerző ugyanakkor el is távolítja a szöveget az önéletrajziságtól.

Azóta írt regényei. Tizenhét hattyúk (1987), Csokonai Lili álnéven megjelentetett fiktív önvallomás; Hrabal könyve (1990), melynek főhős-elbeszélője a műbeli író felesége, a megszólítottja pedig a cseh író, Bohumik Hrabal; Hajn-Hahn grófnő pillantása (1991), a Duna vonalán lefelé haladó utaztatóregény; Egy nő (1994), 97 rövid szövegvariáció egy nő témájára, kísérlet a testiség, az érzékiség, a férfi-nő kapcsolat könnyed, pikáns, üde feldolgozására.

Irodalmi esszéinek első kötete A kitömött hattyú (1988). 1988 őszétől rendszeresen írt újságcikkeket is, glosszaírói munkássága a rendszerváltás időszakának kiemelkedő publicisztikai teljesítménye (Az elefántcsonttoronyból, 1991; A halacska csodálatos élete, 1991; Egy kékharisnya följegyzéseiből, 1994; Egy kék haris, 1996).  1994-ben jelent meg a Búcsúszimfónia című komédiája. Műveit életműsorozatban adja ki újra a Magvető Kiadó.

A SZÍV SEGÉDIGÉI

A regény mottója Ludwig Wittgensteintől származik: „Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont.” Az egyes szám első személyben beszélő, magát nem megnevező – sejthetően önéletrajzi ihletésű- férfi narrátor az előszóban közli velünk: „Majdnem két hete már, hogy anyám meghalt.”

Hamarosan kiderül, a beszélő emberi és művészi problémája az, hogyan beszéljen anyja haláláról. „Nem beszélek; de nem is hallgatok. s ez megint más dolog. Óvatos vagyok, anyámról van szó. – Itt talán kurziválható volna minden… A kurzivált életbe! De hát mért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?! Vagy bármi más! Állni a sír mellett! Hát az micsoda?! Vagy fogni a kezét, s várni, hogy szorítson! Nézni, ahogy mennek világgá a sejtek, orövoár möszjő, mi volnánk részben a mamája, viszlát, szép csacsi fiú! mmmm m m A férfiember búját nem tárja a világnak.”

A beszélő közli, hogy irodalmat csinál, mint máskor is, és egy Mallarmé-sorra hivatkozik: „A világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle.” Az előszó dátuma – Esterházy kedvelt és sokat használt dátuma: június 16. – kétértelmű jelentéssel bír: egyrészt James Joyce Ulysses című regényének „világnapja” ez, másrészt Nagy Imre, az 1956-os mártír miniszterelnök kivégzésének napja.

Az előszó után a következő szavakkal kezdődik a könyv: „Az Atyának és Fiúnak”. Minden oldal fekete keretbe helyeződik, felül halad a szokásos betűkkel a főszöveg, alul pedig csupa nagy betűvel, mintegy kommentárképpen egy másik szövegsorozat fut, amely gyakran jelöletlen idézetekből és hivatkozásokból áll. (Egyébként a főszöveg is tele van vendégszövegekkel.) A regénynek sokkal inkább nyelvi kompozíciója van, mint a szokásos cselekménye, valamiféle tartalmi összefoglalást inkább csak az álló téglalapok felső részén haladó szöveggel kapcsolatban lehet készíteni. Itt igazából a szavaknak, a mondatoknak van inkább történetük, nem a figuráknak. Kiterjedt szövegek közötti játék folyik ebben a műben, a kimondott szó egyből hatalmas távlatot kap, mert hangsúlyosan a már leírt szavak végtelen univerzumába érkezik. A beszélő minden kijelentése már megtett kijelentésekhez kapcsolódik, ha akarja, ha nem. (Egyébként akarja, csak nem jelzi pontosan a vendégszövegek szerzőit. Tudhatjuk azonban, hogy a fiúnak az anyja halálára vonatkozó bizonyos fontos mondatai például Peter Handke, kortárs osztrák írótól való idézetek).

Azt, hogy az anyjuk komoly beteg, mondja a beszélő, már évek óta tudták, de mégis váratlanul érte őket, a gyerekeket az apjuk szigorú telefonja: azonnal menjenek haza. Megérkeznek a kórház elé a már felnőtt gyerekek, először a beszélő fiú, ő a legidősebb, aztán az öccse és a húga. (Egy fontos elem, ami hangsúlyosan nem önéletrajzi: E. P. magyar állampolgárnak nincs húga.) A kórházi nővér megmutatja, hol fekszik az anyjuk. Nagyon rosszul néz ki. Húga ráhajol anyja kezére, ő meg javasolja, hogy imádkozzanak („amin én azt értettem, imádkozzunk és menjünk már innét”). Imádkoznak, és apjukra gondolnak, mint a miatyánk közben mindig. Nagyon nem tudják, mit is csináljanak most. Az ajtóból anyjuk kezelőorvosa figyeli őket, aki az öcs barátja. Nagyképűen beszél a halálról. Végre kiérnek a kórházból, augusztusi forróság van: „Vakmeleg és szarszag. Rohadt nyár! Légy átkozott, te gyalázatos, ahogy falod föl magadat…!”

A temetés napján együtt reggelizik a három gyerek és az apa. Vitatkoznak a részvétnyilvánítás-fogadás rendjéről. A gyerekek ebben nem akarnának részt venni, de az apa hajthatatlan. Fekete nyakkendőt is vetet a fiával, akinek csak mintás van, s aki végül a sarki trafikban kap egyet, felköti, ám a temetőben próbál majd megszabadulni tőle. De nem tud, később egy csomó temetésen hordja majd még, legutóbb Illyés Gyuláén, közli velünk. Öcse – idegességében – azt találja mondani apjának: „Maga ölte meg anyánkat! Maga!” Négyen állnak aztán elöl a ravatalozóban, igyekeznek viselkedni és nem sírni. Az urnát a nagyszülők sírján egy kis lyukba teszik. Fogadják a részvétnyilvánításokat, a beszélő fiú rájön, apjának volt igaza, jólesnek neki a kézfogások.

A halotti toron sokan vannak, nagy a rokonság. Mindenféle családi történeteket mesélnek. A doktor is sokat okoskodik. Különböző idézetek hangzanak el, melyek részben más íróktól valók, részben szerzői önidézetek, más Esterházy-művekből. „Nekem szavakról szavak jutnak az eszembe és viszont” – olvashatjuk, mintegy magyarázatként. Az elbeszélő közben fölfogja, hogy árva lett, nincs anyja többé. Miközben anyjára gondol, a világirodalom néhány szöveghelye jut eszébe, például Borges. Ekkor egy fekete oldal következik a könyvben, benne középen egyetlen fehér betűs sor, mely Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott levelére játszik rá: „Zengő érc vagyok és pengő cimbalom! Rohadjon meg mindenki. Gyűlöllek.”

Ezután az anya beszél „kicsiny fiához”, aki meghalt. Megfordul tehát a helyzet. Anya siratja gyermekét. Gyászol, és közben beszél a halott fiúhoz: „Látod, nyitott vagyok, mint egy seb, nyüszítek, vinnyogok”. Azt mondja az anya, fél eben az országban. Lehet, hogy másik országban is félne, mondja, de hát ő éppen ebben fél. Azon az oldalon, ahol felül erről van szó, alul a már ismert – a Függőben szereplő – jelöletlen Thomas Bernhardt-utalás fut a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazáról: SOSEM SZABAD MEGMONDANI AZ IGAZSÁGOT, SENKINEK ÉS SEMMIRŐL, MERT… EBBEN AZ ORSZÁGAN A HAZUGSÁG: MINDEN, ÉS AZ IGAZSÁGNAK CSAK VÁDEMELÉS, ELÍTÉLTETÉS ÉS MEGCSÚFOLTATÁS LEHET A KÖVETKEZMÉNYE.”

Halott gyerekének egy történetet mesél az anya uráról, a fiú apjáról, aki regényt írt, és a katonák rárontottak. Az apa félelmében bátran nekiesett a katonáknak. Aztán álmairól, majd a gyerekkoráról mesél a fiúnak, többek közt a „thujákról”, a miatyánkról meg az első szerelmeiről. Megtudjuk, hogy az anyát Lizinek hívják. Hozzáment Kelemen Gusztihoz. A fiú későbbi apja, akit az anya már akkor is ismert, vérig sértődött ezen. Kelemen Guszti aztán vérhast kapott a Donnál. Utána ment férjhez a fiú apjához, de a szüzességét Gusztinak adta. Mesél a házasságukról, az életükről. A piknikekről például, amikor mindketten annyira szerették volna, ha lefeküdnének ott, a hegyekben, a zöldben, és az mégse történt meg akkor soha.

Az anya a fia temetéséről kezd el beszélni, jövő időben. Elképzeli, milyen pompás, díszes lesz, és milyen iszonyatos. Különböző variációkat képzel el azzal kapcsolatban, mit fog csinálni a temetésen: botrányt fog csapni, fogadja megadóan a részvétnyilvánításokat, szeretne szép lenni majd akkor, olyanná szeretne lenni, mint a fia…

Éjjel van, nézi az anya a fia fényképét. Az egyik könyvoldalon a keret felső részében mindössze ennyi szöveg van: „Próbálom ismételgetni, hogy meghaltál, nehogy egy pillanatra is elfelejtsem, kínos volna, meghaltálmeghaltálmeghaltál. „Hát ennyire súlyos volnék?” – kérdezte anyám, mintha szidna.” A keret alsó részében pedig egy hosszú, nagybetűs szövegrész idéz ide egy Borges-elbeszélést, amely az elvesztett Beatrízról szól: „BEATRÍZ, BEATRÍZ ELENA, BEATRÍZ ELENA VITERBO, BEATRÍZ DRÁGÁM, ÖRÖKRE ELVESZTETT BEATRÍZOM, ÉN VAGYOK ITT, (SZÖVEGROMLÁS)”.

A következő jelenetben már a fiú eteti hőslevessel a beteg anyját, aki ágyban fekszik. Anyja vécére akar menni. Fölsegíti. Nehezen megy miden. Anyja lába combtőtől térdi be van kötve. Öreg már. A lábszára azonban még így is mutatja a régi szépségét. Nagy fájdalmai vannak, de fegyelmezetten tartja magát.

Szerencsétlenkedve kicsoszognak a folyosón, a falaknál betegek ácsorognak. A vécé a folyosó végén van. Körülményesen ráülteti a vécére. Anyja azt mondja, szarnia kell. Végül csak pisil, állva. A fiú nevet a csobogás miatt. Erre anyja nem tud tovább. Indulnak vissza az ágyba. Anyja elalszik. A fiú óvatosan kihúzza kezét az anyjáéból, menne már. Az anyja megszólal, ne menjen még: „Te… te, add vissza a vécépapíromat!” –mondja. A fiú megkeresi a papírt, közben az anyjához préselődik az ágyon. „Úgy érzem, mintha égetne. Forró. „Ne mozogj, a sebed. „Fekszünk.” „Mennem kell.” „Menj, maflicsek.” Lekászálódom. Kezet csókolok. „Meg fogok halni”, mondja anyám. „Á…”, válaszolom. „Félek, kisfiam.” Látom, mégis összesároztam a lepedőt.” Ezekkel a szavakkal ér véget a főszöveg. Ez a pisiltetés-történet A próza iszkolása című korábbi Esterházy-szöveg egyik történetének újabb változata.

Ugyanezen az utolsó lapon, a bal oldalon, a keret alján a nagybetűs, önreflexív szöveg így szól – s ezzel záródik a kör, így jutunk vissza a mű szövegének elejére -: „AMIKOR VALAMELY MŰVET ÍRUNK, LEGUTOLJÁRA TUDJUK MEG, MIVEL IS KEZDJÜK: AZ ATYÁNAK ÉS FIÚNAK-.” Ezután már csak két mondat van hátra az utolsó jobb oldalon. Felül ennyi: „Vége.” Alul pedig ennyi: „MINDEZT MAJD MEGÍROM MÉG PONTOSABBAN IS.”

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 447-453. old., Móra Könyvkiadó 1977.