Az irodalomtörténet
Magyarországon is mély meghajlással tiszteleg a francia klasszikus tragédia két
nagyja, Corneille és Racine előtt. Tragédiáikat azonban ritkán játsszák a
magyar színházak. Már magyarra fordítani sem könnyű őket, mert a tragédiák
szereplői olyan választékos udvari nyelven szólalnak meg, amelynek nincs magyar
megfelelője. (Igaz, az alexandrinusok átültetése nem jelent gondot.) A
kötelességteljesítés parancsát dicsőítő, romantikus corneille-i tragédiákat
egyébként sem könnyű úgy eljátszani, hogy minden nemes szándék ellenére ne
keltsenek komikus hatást.
Corneille a normandiai
Rouenban született. Életének ötvenhat évét töltötte ebben a városban békés
nyugalomban, amíg Párizsba nem költözött, ahol még tizenkét évet élt. Régi,
jómódú hivatalnokcsaládból származott, maga is a városi bíróságon
tevékenykedett jogászként, miközben írói pályája egyre magasabbra ívelt. Első
sikeres darabját, a Mélite című
komédiát húszéves korában írta, s azonnal felfigyelt rá a királyi udvar.
Az 1636-ban bemutatott Cid-nek
(az első magyar bemutató a 19. század elején volt Kolozsvárott, a budapesti
Nemzeti Színházban csak 1853-ban, ma Nemes Nagy Ágnes fordításában játsszák)
akkora sikere volt, hogy felkeltve a drámaíró társak irigységét, maga ellen
hangolta őket. A király első embere, Richelieu bíboros, az ideológia és az
irodalom legfőbb őre, aki maga is írogatott drámákat, ugyancsak Corneille ellen
fordult. Az irigyek plágiummal, erkölcstelenséggel, az arisztotelészi
klasszikus szabályok be nem tartásával vádolták a Cid íróját. A támatdásoknak
természetesen volt némi tárgyi alapjuk. Corneille egy spanyol drámaíró, Cuillen
de Castro darabját dolgozta át, igaz, igen szabadon. Az sem tagadható, hogy a
Cid-ben színre vitt történet csak nagy jóindulattal felel meg a „hármas egység”
hírhedt szabályának (egyetlen cselekménynek egyetlen nap alatt egyetlen
színhelyen kell lejátszódnia), s a színmű a benne rejlő tragikus konfliktus
ellenére nyitva hagyja a későbbi boldog végkifejlet lehetőségét. Richelieu azt
is zokon vette, hogy a Cid-ben az individualista arisztokrataerkölcs parancsa
nemcsak az egyén érzelmeivel, hanem az államraison nemzetközpontú akaratával is
összeütközésbe kerül, méghozzá úgy, hogy a nézők rokonszenve a maguk belső
erkölcsi parancsait követő fiataloké.
Corneille csak három év
múlva tudott tollat ragadni, annyira megriasztották a támadások. Ekkor írta a Horáciusok-at és a Cinná-t 1640-ben, a Polyeucte-öt
1643-ban. Szinte a legutóbbi időkig ezt az említett négy drámát tartották
Corneille egyedül időáll műveinek. Újabban kezdik felfedezni a későbbi korszak
tragédiáit is, elsősorban a Surená-t
(1674).
*
CID
Szereplők:
DON FERNANDEZ, Kasztília első királya; DONA URRAC A,
Kasztília infánsnője; DON DIEGO, Rodrigo apja; DON GOMEZ, Gormas grófja, Xiména
apja; DON RODRIGO, Xiména szerelmese; XIMÉNA, Don Gomez lánya; DON SANCHEZ,
szintén szerelmes Ximénába; ELVIRA, Xiména társalkodónője
I.
FELVONÁS
Xiména örömmel hallja
társalkodónőjétől, Elvirától hogy két kérője közül apja, Don Gomez az ifjú
Rodrigót szeretné vejének, akit ő is szeret. Ezt a frigyet a király lánya Donna
Gomez, Gormas grófja, Xiména apja és Don Diego, Rodrigo apja. A király kettőjük
közül az idős Don Diegóra bízza fia nevelését. A gróf azonban nem tudja
elviselni ezt a kudarcot. A királytól távozva nemcsak megsérti, de arcul is üti
Don Diegót. Spanyol nemes nem tűrhet el ilyen sértést, azonban az idős Don
Diego már erőtlen ahhoz, hogy párbajra hívja ki az ereje teljében levő Don
Gomezt. Nem tehet mást, mint hogy fiát kéri meg, ő torolja meg az apját ért
sérelmet. Az ifjú kínos helyzetbe kerül. Hiszen tudja, Xiména apja ellen kell
kardot ragadnia. „Bosszulnom kell apám, s vesztenem kell szerelmem: / Az harcra
szít, emez lefogja két karom.” De hamar belátja, valójában nincs választása. Ha
nem áll ki apja védelmében, még Xiména szemében is gyávának tűnik, az ő
becsülését is elveszti.
II.
FELVONÁS
Don Rodrigo párbajra hívja
a grófot. Don Gomeznek tetszik az ifjú elszántsága. nem is titkolja előtte, úgy
véli, jól döntött, amikor Rodrigónak szánta lánya kezét. Vihar dúl Xiména
lelkében is. Tudja, szerelmesen nem tehet mást, mint hogy kardjával védi meg
apja becsületét. A lány meg sem kísérli, hogy visszatartsa Rodrigót, mert: „Ha akár ellenáll, ha akár hallgat énrám, / Egyaránt rémitő vagy
megszégyenítő, / Ha elutasító, ha engedékeny ő. „
Xiména az infánsnőhöz
fordul segítségért, nem tudva, hogy az is szereti Rodrigót, s szíve mélyén nem
is bánná, ha kettőjük házassága nem jönne létre. Az infánsnő azonban megígéri,
börtönbe záratja Rodrigót, s addig nem bocsátja szabadon, amíg az apák ki nem
békülnek. Ez a terv azonban meghiúsul. Rodrigo és a gróf már korábban
elindultak, hogy megvívjanak egymással. Az infánsnő, amikor kettesben marad
kísérőnőjével, meg is vallja: bár aggódik az ifjúért, nem is nagyon bája ezt a párbajt.
Ha Rodrigónak sikerül legyőznie a remek kardforgató hírében álló grófot, akkor
ezt követően már diadalt diadalra fog halmozni. Legyőzi a mórokat, meghódítja
Aragóniát és Portugáliát. Ilyen nagyszerű hősnek már bátran nyújthatja a kezét.
A királyt, Don Fernandezt felháborítja Don Gomez viselkedése. Úgy véli,
gyermeke nevelőjének megsértésével a gróf őt magát, királyi személyét sértette
meg. A párbajt is elítéli mint a becsületbeli sérelmek megtorolásának módját. A
színfalak mögött lezajlott párbajban Rodrigo megöli szerelmese apját. Most
Xiména az, aki vért kíván. szerelme, Rodrigo halálát. Az öreg Don Diego fia
védelmére kel. „Én, én voltam a fő, ő meg a kar csupán” – a király Rodrigo
helyett őt büntesse meg, rajta kérje számon a gróf halálát. E fájó, nehéz
ügyben a király nem tud egykönnyen igazságot tenni. Másnapra halasztja a
döntést. Rodrigót mindenesetre maga elé hívatja.
III.
FELVONÁS
Rodrigo előbb Ximénához
siet, de csak Elvirát találja otthon. A társalkodónő megpróbálja lebeszélni,
hogy szerelmével találkozzék. Végül Xiména is hazaérkezik, Don Sanchez
kíséretében. Rodrigo elrejtőzik. Don Sanchez is szerelmes Ximénába, és most azt
reméli, hogy ebben a helyzetben elnyerheti a lány rokonszenvét, sőt talán még a
kezét is. Felajánlja, hogy párbajra hívja ki Rodrigót, és megtorolja Don Gomez
halálát. Xiména azonban változatlanul Rodrigót imádja, és egyelőre nem fogadja
el az ajánlatot, arra hivatkozva, hogy ebben az ügyben a király magára vállalta
az igazságtételt. Elvirának elmondja, hogy még mindig Rodrigót szereti, ennek
ellenére is azt teszi majd, amit „rá szab
a kötelesség.” Nem lát más megoldást, mint hogy kivégezteti Rodrigót, aztán
követi őt a sírba. Rodrigo, aki mindent hallott, előjön rejtekéből, és véres
kardját Ximénának nyújtja. Felszólítja szerelemét, hajtsa végre saját kezűleg a
bosszú művét, ölje meg őt. Xiména nem talál kiutat a kötelesség és a szerelem
konfliktusából. Elpanaszolja, az erkölcs azt diktálja, kövessen el minden tőle
telhetőt, és torolja meg apja halálát, szíve viszont azt kívánja, hogy semmit
se érjen el. Megfogadja Rodrigónak: ha betölti bosszúját, egy perccel sem éli
túl szerelmese halálát. „Jaj, mennyi
gyötrelem!” – siránkozik Xiména. „Jaj,
mennyi fájdalom!” – panaszolja Rodrigo.
Rodrigo a szerelmesétől
apjához siet, aki hálálkodva köszöni meg fiának, hogy megvédte becsületét.
Azzal próbálja vigasztalni Rodrigót, hogy: „Becsület egy van, ám szerelmes nő
tömérdek.” A tiszta lelkű, romantikus ifjú azonban úgy véli: „Egyként undorító,
egyformán hitszegő! A gyáva katona s a hűtlen szerető.” Ő megtette, a mit apja
kívánt, most Don Diegón a sor: Szerezze vissza fia számára a szerelmét, mert ha
Rodrigo sem bírni, sem elhagyni nem tudja Ximénát, akkor már csak a halál
válthatja meg.
Az öngyilkosság nem
megoldás, válaszolja Don Diego. ehhez nagyon is drága Rodrigo élete, erős
karjára a hazának szüksége van. Don Diego házában ötszáz ifjú gyűlt össze, akik
mind azért jöttek, hogy kardjukkal védjék meg az idős ember becsületét. Rodrigo
megelőzte őket, de mégis a legjobbkor érkeztek, mert a mórok támadásra
készülnek. Rodrigo álljon e kis csapat élére, s ha élükön győztesen tér meg a
csatából, bizton számíthat a király kegyére és Xiména megbocsátására is.
IV.
FELVONÁS
Rodrigo valóban nagyszerű
győzelmet ara, szétveri a mórok seregét, két királyt is foglyul ejt. A
kasztíliai udvar Rodrigo dicséretét zengi. Xiména azonban hajthatatlan marad,
mint mondja, a becsület továbbra is arra kötelezi, hogy ne mondjon le „gyászos
feladatáról”. Elhatározásáról az infánsnő sem tudja lebeszélni, hiába fejtegeti
Ximénának, hogy a bosszú vágya most már a haza érdekeit is sérti. Kasztíliának
szüksége van Rodrigo bátor karjára. Érje be azzal, hogy elfojtja szerelmét.
„Rodrigo meglakol azzal, hogy elfelejted” – győzködi az infánsnő Ximénát.
Don Fernandez, a kasztíliai
király megbocsát Rodrigónak, még arcon is csókolja az ifjú hőst, miután
meghallgatta, mint csatlakoztak mind többen Rodrigo kis csapatához, mint törtek
rá a partra szálló mór hadakra, akik hiába rendezték újra szétzilált seregeiket,
végül is fejvesztetten kényszerültek menekülni. Még az ellenség is elismerte
Rodrigo hősiességét, ragyogó hadvezéri tehetségét. Az elfogott két király el is
nevezte Rodrigót Cid-nek azaz Nagyúrnak. A király olyannyira pártját fogja a hős
ifjúnak, hogy kedvéért még egy kis cselre is kapható. A bosszúját követelő
Ximénával közli, hogy Rodrigo ugyan győzött, de a csatában halálos sebet
kapott, és már nem él. E hír hallatára Xiména elájul, úgyhogy Don Fernandez
siet megnyugtatni Ximénát, ne aggódjon, szerelmese él. Minthogy azonban a
fiatal lány továbbra is ragaszkodik a véres elégtételhez, a király – részben
Don Diego unszolására – hozzájárul ahhoz, hogy Xiména ügyének képviseletében
egy dalia megvívjon Rodrigóval. A győzteshez azonban – bármelyikük is legyen az
– Ximénának hozzá kell mennie feleségül. Don Sanchez elő is lép, hogy megvívjon
Rodrigóval, remélve, hogy győzelme esetén elnyerheti Xiména kezét.
V.
FELVONÁS
A nemes lelkű Rodrigo nem
kíván élni azzal a lehetőséggel, hogy fegyverrel kényszerítse házasságra
Ximénát. Közli szerelmesével: a mórok felett aratott diadal után már senki sem
hiheti őt gyávának, ha engedi, hogy Don Sanchez megölje őt. Xiména erre
bevallja, hogy a Don Sanchezzel kötendő házasság is elborzasztja. Ha Rodrigo
még mindig szereti őt, akkor csak azt kérheti. „Te légy a győztes ott, hol a
díj én vagyok.”
A bajvívásból Don Sanchez
tér meg Rodrigo kardjával, mire Xiména azt hiszi, szerelmese meghalt.
Elkeseredésében már nem tudja titkolni, hogy csak Rodrigót szereti. Ha Don
Sanchez kiengedi a házassági kötelezettségből, egész vagyonát ráhagyja, ő maga
pedig kolostorba vonul A félreértés már a király jelenlétében tisztázódik: aj,
hiszen aki úgy szereti Ximénát, hogy életét is feláldozná érte, az becsülést
érdemel. Rodrigót a király hívatta, s ezért kérte meg legyőzött riválisát, ő
számoljon be a bajvívás kimeneteléről.
Xiména azonban úgy érzi, s
ezt el is mondja, bármennyire szereti is Rodrigót, még mindig nem tudja magában
legyőzni azt a belső tiltakozást, hogy már most kezét adja annak, aki megölte
apját. Végül a király is jobbnak látja, ha a násszal várnak egy évig. Addigra a
friss seb is beheged, s a további győztes csaták hőse, Cid még inkább méltó
lesz a szép Xiména szerelmére.
(Forrás:
77 híres dráma 85-96. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése