Borbély Sándor: Vámos Miklós: Zenga zének

Sokáig a legújabb kori elbeszélőirodalmunk Benjáminja. Még alig engedték pályára Lengyel Péter, Simonffy András, Nádas Péter, Balázs József nemzedékét, ő már a kispadon ül. Gimnazistaként publikál, és mindjárt szépprózát. Mentora, a jó emlékezetű Gáll István állítja róla: „Vámos Miklós még kezdőnek is gyerekkorú volt, amikor látszólag már mindent tudott a mesterségről.” Míg a többiek azzal a jó szándékú átokkal kínlódnak, hogy az igazi prózaíró úgy negyvenévesen születik, addig ő rendre írja könyveit. Mindenfélét.

Az Előszó az ábécéhez (1972) első novelláskötetében még az volt az érdekes, hogy megjelenésekor a szerző mindössze huszonkét esztendős. Tipográfiailag is kivételes, gyerekkézzel írott gyerekkönyve a Dr. Orángutay Tivadar (1980). A Háromszoros vivát (1981) című kötetében három színdarabot, két hangjátékot és egy életképet tesz közzé. paródia, szomorújáték, komédia, képtelen krónika, tragikomikus zsánerkép – körülbelül ezek lehetnek a műfaji megjelölései. Igazán kitűnő publicisztika a Ki nem küldött tudósítónk jelenti (1985) című gyűjtemény. A nyolcvanas évek közepe tájt hétről hétre nagy érdeklődés kíséri ezeket az élet és Irodalomban megjelent cikkeket. Szellemes, fanyarul ironikus írások a hazai vagy épp külföldi közélet jelenségeiről. A Teniszezz velem! (1988) című könyvecske aztán valóban kilóg minden sorból. Egyáltalán nem metaforikus a cím. Az amit ígér: szakkönyv, tenisziskola. Némi filozofálgatással, moralizálással, önvallomással. Az Anya csak egy van (1995) pedig a legszebb könyve. Tartalmilag és szó szerint.

Úgy tűnik: élete minden óráját íróként is éli. Mint zsákmányra veti magát sorsalakító személyes élményeire. Mikor elsőre nem veszik fel az egyetemre, és átmenetileg nyomdásznak tanul, mintha direkt a Borgisz (1976) című regényéhez gyűjtené tapasztalatait. Pontos leírásából volt is elég kellemetlensége írónak, kiadónak. Később a budapesti egyetem jogi karán tanul; a diákévek és a felnőtté válás kalandjait szedi össze a Váltás (1977) című kötet. Vámos Miklós (eredetileg: Tibor) tagja és dalszövegírója a legendás Gerilla együttesnek. A polbites időszakról szól a Félnóta (1986) című regénye. Szép vallomás egy életfelfogás és életmód örömeiről és tévedéseiről. A nyolcvanas évek végén az amerikai Yale Egyetemen tanul és tanít. Egy évig egy színészosztályba jár. Amit Amerikában elsajátít, azt megírja New York-Budapest Metró (1993) című könyvében. Egyszerre olvasmányos és mély filozófiájú művészregény. Mellékfoglalkozásként 1990-től egy amerikai lap kelet-európai tudósítója.

Eddig tizennyolc könyv tulajdonosa. A lexikonok szűkszavúan íróként emlegetik Vámos Miklóst. Hozzá kell tennünk még: kiadóigazgató, tévészemélyiség. Aki jól szabott öltönyben, pókerarccal ül és kérdez sikeres műsoraiban a kamerák előtt, azonos azzal a trikós alakkal, aki a pesti Vörösmarty téren az ünnepi könyvheteken biciklijével karikázik, vagy épp elárusítónak fogja e színész barátait. Nyughatatlan ember. Korunk hőse. „Én nem szeretek panaszkodni – mondja egy interjúban. – Ha nehéz helyzetben vagyok, megoldom.” Magabiztos. „Sokszor hallom, hogy szétforgácsolom magam. – Igen. De hát jut. Úgy érzem, van tartalék. Nagyképűen hangzik, de így érzem. Súlyos jellemhibám, hogy mindent viharos sebességgel megunok.”

ZENGA ZÉNEK

Mielőtt jobban szemügyre vennék Vámos Miklós választott regényét, alapos okunk van fölemlegetni, hogy az induló 20. századnak milyen nagy revelációja a gyermek, a gyermekség. Végre rájön az emberiség, hogy a gyermektársadalom más minőség, és nem egyszerűen a felnőtt kicsinyített mása. Gondolják és remélik: a naiv ösztönösség, a gyermeki romlatlanság talán megváltja és megváltoztatja eme földi létet.

Mindennek a felismerésnek irodalmi megkísértőiként sorolhatjuk az egyetemes és hazai példákat Mark Twaintől Ambrus Zoltánig, Molnár Ferencig, Móricz Zsigmondig vagy A. A. Milne-től Karinthy Frigyesig. A gyerekhős mintegy katalizátor az író vegykonyhájában, hogy pregnánsabban mutatkozzanak meg a társadalmi, emberi, lélektani helyzetek. De közben sietve tisztázzuk, a gyerekszereplő még korántsem jelenti azt, hogy gyerekregényt kaptunk a kezünkbe. Gondoljunk Móricz Árvácskájára, Robert Musil vagy Ottlik Géza kis katonanövendékeire, Richard Hughes és Golding paraboláinak kamasz szereplőire, Émile Ajar, alias Romain Gary szenvedő kölyökfigurájára.

Az ötvenes-hatvanas években Magyarországon Mándy Iván a politikai kitaszítottság okán fordul a kis sráckarakterekhez. A Csutak-tetralógia 81957-68) végül is kamaszolvasmány lesz. Szabó Magda Mondják meg Zsófikának (1958) című regénye is előbb felnőtteknek készül. Nem lesz ifjúsági irodalom Somogyi Tóth Sándor Gyerektükör (1963) című kisregényéből, ő inkább ír egy valódi kiskamasztörténetet, ez A gyerekek kétszer születnek (1973). Az új írónemzedék is próbálkozik kiskorúak elemzésével, így Czakó Gábor a Csata minden áldott nap (1975) és az Iskolavár (1976) című regényeinek lapjain. A Vámos Miklóssal épp egyidős Esterházy Péter is azzal kezdi a maga külön útjait, hogy a Francsikó és Pinta elbeszélésciklusában (1976) a művészi viadalra gyerekfigurát állít ki.

Vámos Miklós 1979-81-ben írt és két esztendővel később kiadott Zenga zének című regényének is gyerekhőse van. Csak a fiatalabbak kedvéért jegyezzük meg, hogy a cím az egykori úttörőindulót idézi, és nem a mindjárt közismert Koncz Zsuzsa-dalt, amelynek szövegét egyébként írónk kanyarította.

Rosszul jár az is, aki itt vagy a könyv eredeti címlapján holmi sajtóhibára gyanakodna. Előre szükséges tisztázni, hogy ehhez hasonló a regény szövegezésének nem kis hányada is. „Hátjóóóvanna’ – mondja a főhős, Öcsi, ha megszidják, ha belső meggyőződése ellenére kell cselekednie, s nem nehéz elképzelni a kifejezéshez a vállvonogatásokat sem. A kis srác pedig kezdetben még nem logopédiai eset, csak egy kicsit affektál, gyerekül beszél. A szavakat önkényesen összevonja, még önkényesebben választja szét, és bizony sokszor nem találja a konvenciónak és az értelemnek megfelelő megoldást. Bár a regény oldalain elsősorban a narrátoré a szó, de meghatározóbb, amikor hirtelen Öcsi belső gondolkodására váltva fellép ez a beszédzavar. Meg kell adni, Vámos Miklós végig kitűnően és konzekvensen, nagy beleéléssel imitálja a gyerekszöveget.

A stílusnál fontosabb, hogy a szerző a gyermeki nézőpontot és ösztönös gondolkodásmódot is magáévá teszi. Szándéka szerint nem akar mást és másképp látni, mint Öcsi, aki öt-hat éves fiúcska, nagycsoportos óvodás, majd első elemista. Eszes és főleg kíváncsi kis krapek. Az ő naiv csodálkozásainak és értetlenkedéseinek tükrében, még pontosabban, tükördarabjaiban jelennek meg a felnőttlogikával is alig követhető korabeli események. A fiúcska ugyanis 1955 és 1956 hónapjaiban próbálja összeigazítani értesüléseit. Töpreng, elemez, és mind gyakrabban kell belátnia az olvasónak, hogy nem a kiskorú okoskodásában van a hiba, ha látnivalóan téves vagy groteszk következtetésekhez jut a politikát, az életet illetően.

Öcsi a fővárosban, értelmiségi famíliában cseperedik. A család perifériáján, de a regény kellős közepén él. Nevelésében, miként az már az ötvenes években történt, az a probléma, hogy mást akarnak a szülők és mást az oktatási intézmények. A két ellenpólus: a titkolt hittanóra és az ateista szakkör. Öcsinek a regény első lapjain még problémát okoz a vallás, illetve az Angelika nővér alagsori szobájában kapott tanítás. Azután egyre inkább megfogják a számára új, érdekes történetek. A kisfiú mind lelkesebb és buzgóbb hívővé válik: feszületet akaszt fekvőhelye fölé, imádkozik, és böjtöt is próbál tartani.

Isten egyre közelebb kerül hozzá. Öcsi elfogadja egy felsőbbrendű lény létezését: ez különben is megfelel életkora mágikus gondolkodásmódjának. Komoly hatással van rá a tízparancsolat, és rádöbben, hogy „ezek szerint ő állandóan bűnben él”. Megfogadja, hogy soha többé nem vétkezik. Ha valami rosszat tesz, maga szabja ki a penitenciát. Később mégis eltűnődik: „Azért hülyeség, hogy Isten mindig mindent megbocsát, ha meggyónják neki. Merígy akárhányszor újra elkövethetia zember ugyanazt a bűnt, semmibaj, mehetgyónni. Akkor mirejó, haa zember jó? Akkor… ezígy mehet, a végtelenségig?”

Az első komoly lelki válságot az okozza a gyereknek, hogy szülei meggyőződésük ellenére tiltják, hogy nyíltan templomba járjon. Mint másoktól hallja, a szocializmusban nem szabad Istenben hinni, csak „Rákosi-pajtásban”. Másodszor akkor csalódik, amikor a kórházból hazaérkezve kiderül, hogy Angelika nővér pénz nélkül nem vállalja további tanítását. A szentképről, amelyet tőle kapott, szintén kiderül, hogy „hamis”. A gyónás is elveszti jelentőségét, amikor megtudja, hogy egykoron a búcsúcédulák egyszerű megvásárlásával ugyancsak elnyerhette mindenki a bűnbocsánatot.

Öcsi ősszel az iskolában tagja lesz az ateista szakkörnek, amelynek célja az alsó tagozatosok szilárd világnézetének kialakítása. Az isten és a tudomány párharcából nem a vallás kerül ki győztesen. Hiszen. a „Zélő szentkép behajlik a melegtől”; a „Zistenért fizetni kell” stb. megannyi érv, hogy a gyerek végül becsapva érezze magát. Így fordulhat elő azután, hogy a böjt egyre ritkábban jut az eszébe, s a vallás unalmassá, érdektelenné válik, míg a tudomány mind érdekfeszítőbbé: „… érezte, hogy az Istennek örökre, visszavonhatatlanul vége. Tompa kis fájdalommal búcsúzott tőle. Hiányát azonnal betöltötte a tudás vágya, a reménység, hogy a tudomány mindent bebizonyít…”

De ezek után is állandó kétségek gyötrik, a világ tudományos megismerése, a marxista magyarázat nem interiorizálódik oly gyorsan, mint a mesés elemekkel színesen átszőtt Biblia. Öcsi fejében egyre jobban összekeverednek a tapasztaltak, illetve a tanultak, és szinte már reménytelennek tetszik az eligazodás a különböző eszmerendszerek között. Csak kavarognak agyában a számtalanszor hallott és ismételt kifejezések, minden értelem nélkül: „Markszengelsz”, „kántláplász”. A május elsejei felvonuláson legszívesebben azt kiabálná: „Éljen Jézuselvtárs, éljena párt!”

Érdemes hosszasabban is idézni azt az álomképet, abszurd víziót, amelyet ugyanezen az ünnepségen lát: „Sztálin elvtárs leugrik a talapzatról, katonás léptekkel jön keresztül a téren, utat enged neki a nép. A hét vezér emlékműve előtt frissen ácsolt kereszt. A géppisztolyos német katonák lemeztelenítik a népek nagy barátját, csuklóját és bokáját a megfelelő helyre illesztik, bamm, bamm, a kalapács veri a durva szögeket a húsba, recsegnek a csontok, sugárban fröcsög a vér. Halál a fasisztákra! – kiáltja Sztálin.” Közben pedig „Jézus Krisztus fölbaktat a dísztribünre, s töviskoszorújával integet. Üdvözöljük a nyomdagépellátó vállalat dolgozóit!... Rákosi Krisztus a szószékre lép, a tömeg letérdel…”

A regény tudatosan sematikusra rajzolt figurája Feri bácsi, az ateista szakkör vezetője. Gondolkodás nélkül fogadja el a szocialista eszméket, és vállalja azok mindenáron és mindenütt való terjesztését. Öcsi persze nem képes a filozófiai gondolatok befogadására. És tovább nehezíti a gyerek tanulását a politikai helyzet alakulása. Mit is mond Feri bácsi az ateista szakkörön? „A forradalmak a történelem gőzmozdonyai… a szocializmus örökkön-örökké fog tartani, sose lesz forradalom, ami megdönthetné, ez a fentiek alapján logikus.” Persze hogy összezavarodik szegény fiúcska, aki épp az ellenkezőjét tapasztalja 1956 októberében: „Hiszen… hogyha mégis vana szocializmusban forradalom, akkor Feribácsi hazudott! – Deakkor azislehet, hogya többise igaz… semmiseigaz…”

Közben Öcsi életét más is zavarja. Elérkezett az ideje, hogy felfedezze a fiúk és lányok közti különbséget. A szexuális kérdések iránti érdeklődése mindent beterít. Hirtelen előáll Öcsi az őt pillanatnyilag legjobban foglalkoztató kérdéssel. „Apu, mi az, hogy basz?” A kínos jelenet után az apa megpróbálkozik a méhecske-virág magyarázattal, de az ébredező nemi kíváncsiságot ez bizony nem elégíti ki. A gyerek másokat is faggat, végül barátainak durva részletességgel előadott beszámolója nyomán undorító kép alakul ki benne. Kérdésére csak jóval később, egy nyaralás alkalmával kap valódi választ. A felismerés és a csalódás elementáris erővel hat rá, „mint amikor döngve becsapódik egy vasajtó, s zuhog a vakolat közben.”

A kisfiúban tudatosodik a felismerés: szülei és a felnőttek általában hazudnak. Ezt érzi akkor is, amikor nem kap kérdéseire választ. Épp ezért tartja Öcsi igazságtalannak, ha apja megveri az egyeseiért. Hiszen ő nem hazudik, csak nem beszél osztályzatairól. Teljesen nekikeseredik. „Nekem nemszabad hazudni… nekem nemszabad… Nyelte a könnyeit, dédelgette azt az ábránképet, amelyben apa előtte térdel egy középen nyitott gyónófülkében, ő pedig a fejére olvassa bűneit, hazudtál, asse mondtagmeg, hogy baszból lesza gyerek, asse mondtadmeg, hogy zsidóvagyok, asse… asse.” Így jut Öcsi arra a végkövetkeztetésre, hogy „amire nemfelelnek… amitmég kérdezniseszabad, az i gaz szokott lenni.”

Ha a tragikomikus helyzetek olvastán nemegyszer mosoly is fut át az arcunkon, a regény végén teljes a döbbenet. Összetorlódnak az események: lövöldözés, félelem. Öcsi egyetlen barátja szüleivel Nyugatra disszidál. Apját a gyerek hibájából majdnem elviszik. Az eddig folyvást kérdező, veszekedő kisfiú egyszerre csak dadogni kezd. Hajnalban dörrenésekre ébrednek, reng a ház, hullik a vakolat. Öcsi csak hever a rángó ágyon, közönyösen, „Hátfélnisetudokmár?” – kérdezi önmagától némán a regény utolsó mondatával. Az már politikatörténeti izgalom, hogy a korabeli kritika Berkes Erzsébet tollával még hozzáteszi a maga kérdéseit: „… s mi tűnődhetünk… megszólal-e valaha? S ha igen: félelem nélkül – valóban?”

Az elején már tisztáztuk, hogy a Zenga zének nem gyerekregény. De végül is milyen típusban sorolható? Az egykori kritikák mondják történelmi regénynek, de ehhez nem lehetett kellő távlata a szerzőnek. Más ítészek fejlődésregénynek minősítik, de a cseperedő gyerekember kétéves életszakasza ehhez még nem mértékadó. Talán az a leghelyesebb, ha elfogadjuk Vámos Miklós egyik interjújában adott definiálását: lélektani regény. Tegyük hozzá: önelemző. Nem nehéz autobiográfiai elemeket is sejteni a történtek mögött. És természetszerűleg benne van ebben az írásban nemcsak egykori önmagának analízise, hanem az is, ahogy és amikor ehhez a gyermekséghez visszalép a tudatos felnőtt.

Vámos Miklós regényét az első kiadás után másfél évtizeddel saját könyvkiadójában másodszor is világra segítette. Mindenesetre jól választott reprízt életművéből. A címnegyed azonban figyelmezteti az olvasót, hogy „nem változatlan” kiadásról van szó. A kisebb-nagyobb stiláris javítások mellett egy-egy mondat, bekezdés visszahelyezése a szövegbe lényegileg mégsem változtat a múlt megítélésében. ismét nyomatékosul az olvasóban, hogy a 20. század második felében Magyarországon immár másodszor nyomorítják meg a gyermekörömöket. Először a világháború alatt, majd az ötvenes években piszkolódott el a gyerekkor. És ez a gyerekkorában csalódott nemzedék, a negyvenévesek népes korosztálya határozza meg ma Magyarország jelenét – és jövőjét is.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 439-446. old., Móra Könyvkiadó 1977.