I.
Eszembe jut, hogy ifju volnék,
És hogy mindent el kell felednem…
Szerelmi kéj, vidámság jertek!
Leljek gyönyört a természetben.
Hadd sugárzzék öröm szememből,
A mint sugárzott régen, régen!
Oh, mert kár volna elfelednem:
jobb napjaim is voltak nékem.
Bár irtózom rájuk gondolni,
S fáj, hogy mind, mind keservvé váltak,
S mely alatt édes álmom eltűnt –
Elszáradt lombja ákáczfánknak.
Nem, nem száradt! sőt dúsan zöldel,
S hah! mily némán hajlik le lombja
(Mintha csak itt keblemben volna!)
Fehér kőre, sötét halomra!
Fehér kőre, sötét halomra!
Nehéz könnycsepp omlott szememre.
Oh, hát hiába minden, minden!
Miért is nézek én a mennyre?
Ott is pokoli hangok zengnek,
E kín lelkem ott is szorítja,
Ime az egész nagy világot
Sürű halottfátyol boritja.
S mint a kit az emberek néznek
Borus arczom fordítom félre,
Ott is mind az előbbi képek:
Hiénák – temetői éjbe’!
Körömbe jő minden halottam,
S oh! bár szivemet marczangolnák!
Nem, nem! meredten, némán néznek
Sápadt ajkak és sárga orczák…
S enyéim tán még sápadtabbak.
Kihalt szemem kinos világa.
S im! félek téged megcsókolni
Szivem letört, porló virága.
És tégedet, szomoru fűznek
Egykor gazdag, ékes gyökérje!...
Kiké minden érzésem, eszmém –
Rátok nézek én, rátok félve!!...
Fölkeltek? ah! tovalebegtek!?
Megálljatok, megálljatok!
Nem hagylak el, én is követlek!
Hiszen én is halott vagyok!
De mi az? ki tart éngem vissza?
Hát mért nem lehet nekem menni?
Ki tart vissza ily vasmarokkal?
- A levegő! – a puszta semmi!
II.
Mily szép lehet más ifju élte,
Csupa vidámság, szerelem.
Agyvelejük helyett is érzés…
Ah! érzés, s minő szertelen!
Gyülölni mindent, a ki büszke,
S a kinek nagy fájdalma van.
Ha csapás éri – nagyot sirni,
Aztán feledni!… Ugy is hasztalan!
Tréfálni és hosszan nevetni,
Nevetni életet, halált…
Lám, minő bölcsek a bolondok!
A nyitjára mind rátalált,
Mért menni a folyam-fenékre?
Lenn meghalsz, fönn uszni lehet!
- Mégsem kivánok olyan lenni,
Nem dobom el keservemet.
Hadd éljenek az öröm keblén,
Én a bánatnál maradok.
Mert az emlék drágább szivemben,
S keservem több fénnyel ragyog
Mint az ő boldog ifjuságok,
Mint a bor és a szerelem!
Hadd éljenek az öröm keblén,
Oh búbánat! maradj velem!
III.
Oh, nincs, sehol sincs már nyugalmam,
Elvágyom innen messze, messze!
Aztán átfutok a világon,
Vágyam tárgyát másutt keresve.
De sehol egy perczig sem állok,
Egy rémkép üldöz: önnön árnyam!
Lázadt folyam mélyéről vészes
Viharfelhőbe röpit szárnyam.
A nagy költők bűvös világa
Néha-néha betölti lelkem.
Gyönyör fog el, hogy íme mégis
Az illatot s füszert fölleltem.
Sőt lázas, késő éjszakákon
Tündérkertet magam teremtek.
Kívül a fény mindent belángol,
Benn akkor is szörnyek pihennek.
Oh, mint szeretnék derült lenni,
Reszketek s ah! mulatni kezdek!
Feszül, feszül az élet húrja,
Emlékeim semmivé lesznek.
Csodálják lelkem könnyűségét,
S a kint, mit dallok keseregve.
Feszül, feszül az élet hurja,
És aztán elpattan rezegve.
Forrás: Koszorú 1. évf.
II. félév 8. sz. Pest, 1864. augusztus 21.
