Mi bajod van, kis madárkám,
Hogy elnémult bájdlod?
Éled a táj zengzetére s reszket érte,
És te mégse’ hallatod!
A fagyos lég alig enyhült,
Alig tölgyelt a fa még;
És az élet nem buzogva, kincset ontva,
Csak reményben láttaték:
S nagy váratlan íme megnyilt
Ajkad a kikircs előtt;
Vesszőszálon, mely fenn hintál, hangjaidnál
Töltéd könnyen az időt!
Pedig, hangos szódra akkor
Felelet se’ jött vala,
Mint a szellőt átboscsátván szaggatásán
A ligetnek tört fala.
Most jelenj meg: lombos, árnyas
Az erdőség mely fogad!
Hogy zöld barlangos sürűje, újra szülje
Csengve-bongva hangodat!
Most fakadj énekre! diszben,
Virágban áll völgy, liget;
Élni a nyájas napoknak, míg ragyognak,
Minden úgy buzg, úgy siet.
Hisz maholnap szürke pir fut
A setétzöld lombokon…
Mit reájok az év, halvány szinbe mártott
Ecsetével, futva von.
Oh siess hát! Vagy lakod már
Szebb táj, hűtlen énekes?!
„Ah,nem! a szín bárha vádol: messze máshol
Szárnyam, vágyam nem repes!
Csak itt kedves lég, sugár s ha
Fenn a lomb közt dallhatok;
Az öröm s kéjt, mely körülfoly áradatként:
érzem én, bár – hallgatok!
Egykor, édes tépelődzés
Csalt belőlem éneket;
Rejtve nálam sejtett üdvem, kéjes álmam
Titka meg nem férhetett.
Most a fényes pára megszállt,
Hű valóság vesz körül;
Ez a kedves, gyenge háznép… mily varázskép…!
S ki igy boldog: zajt kerül
Titkon birva, titkom édes,
Hogy tanú, kém nem zavar;
Ajkam mért csevegne róla, melyet óva
Szárnyam, szívem bétakar!?
E bokorban, melynek ága
Öszvehajlik fészkemen:
Hagyd e teljes, e sovárgott boldogságot,
Némán, titkon érzenem!!”
Forrás: Koszorú 1. évf.
II. félév 5. sz. Pest, 1864. július 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése