Magyar vagyok,… királyomért meghalni kész,
Egy hosszu ezredév tanum reá,
S jutalmam érte mi? – a bécsi kéz!
Magyar vagyok!… s arculütöttél már megint,
Végigszántott szöges korbácsod testemen,
S felhők közül felém bitók árnyéka int!
Magyar vagyok! A nagy, az árva mostoha.
Kérő szavam reménytelen homályba vész,
S fülembe harsog az örök. Soha, soha!
. . . . . . . . .
Egy súlyos átok ég az ajkamon,
Perzsel, akár acélkohó fehér tüze,
De nem lehet, de nem szabad kimondanom!
Egy olthatatlan vágy emészti lelkemet,
Karom feszül s könyörtelen lecsapni kész…
Előre hát!… de nem szabad, de nem lehet!
Fejembe száll a vér… s tudod, magyar vagyok!
Vigyázz, könnyen kicsordul a teli pohár,
S ezerszer jaj neked – ha én föltámadok!
Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.
2026. júl. 11.
Ambrozovics Dezső (1864-1919): A nemzet szól
Szabolcska Mihály (1861-1930): Beteg vagyok…
Beteg vagyok, beteg,
s gyógyulni küldenek,
Más, melegebb vidékre…
De mit nekem a sok
Tudósok,doktorok,
Jámbor, javas beszéde,
Jámbor, javas beszéde!
Nem hint én rám a nap
Sehol az ég alatt
Olyan édes balzsamot:
Mint a ti szivetek,
Mint az a szeretet,
Amely itthon rám ragyog,
Amely itthon rám ragyog!
Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.
Ürmössy Miklós: Szendrey Júlia
Herczeg Ferencnek egy gyönyörű mély pszichológiával megírt dolgozatát olvasva Szendrey Júliáról az Uj Idők egyik utóbbi számában, lelkemben önkéntelenül fölelevenült Szendrey Júliával való megismerkedésem emléke. Ez egyszerű kis reminiszcencia habár nem is bír irodalmi értékkel, de mégis azt hiszem, hogy lélektani szempontból egy halvány fénysugárt vethet ez Szendrey Júlia benső érzelemvilágára. S mintegy támogatni látszik azok véleményét, kik úgy itélik meg őt: hogy habár meg is vált a Petőfi névtől, de azért lelkében nagy kegyelettel és büszkeséggel őrizte meg haláláig Petőfi magasztos emlékét.
Ismeretségem Szendrey Júliával a mult század ötvenes éveinek a végén, vagy a hatvanas évek elején történt Kolozsvárt mikor még sógora Gyulai Pál ott tanároskodott a reformátusok főiskolájában. Júlia épp Mari nővérének a látogatására érkezett Kolozsvárra.
Családunkat benső baráti viszony fűzte Gyulaiékhoz s ez ismeretség révén történt, hogy ott időzése alatt egy nap minket is meglátogatott.
Én – ki ekkor felgimnáziumi tanuló voltam – Júliát még sohasem láttam. Arról sem volt tudomásom, hogy a városunkba érkezett. Mikor anyám a szalonjába kéretve, a kölcsönös bemutatásnál röviden e szavakkal így nevezte meg őt: - Horváthné, Petőfiről! – még akkor sem volt ideám arról, hogy ama sötétes ruháju, középtermetű nő, ki előttem áll, egykor a Petőfi eszménye és neje volt.
Anyám ebédre marasztotta őt s engem azért hivatott, hogy vendégünknek bemutassam a kertünket, míg elkészül a házidolgaival s az ebédhez átöltözhetik.
Júliát azonnal a kertbe kísértem, hol nagy élvezettel gyönyörködött a virágokban s avatott szakértelemmel nevezte meg a dísz- és kerti növények különböző fajtáit. Közben aztán rátért a színészetre. Megdicsérte a kolozsvári színtársulatot s majd szenvedélyes elragadtatással beszélt a pesti Nemzeti Színház hírnevesebb tagjairól.
Én – ki szintén rajongtam a színművészetért – csak ekkor kezdtem élesebben megfigyelni a mellettem sétáló nőt s tekintve lelkes elragadtatását, mellyel a színészi pályáról beszélt, az a gyanú kezdett megfogamzani a lelkemben: hogy hátha ő is színésznő! Nem tartottam ezt annál is inkább lehetetlennek, mert a pesti művészvilág tagjai – ha Kolozsvárt vendégszerepeltek – rendesen fölkeresték a szüleim házát. De igazolni látszott e föltevésemet az ő különös – s még akkor szokatlan – hajviselete is, mely egész lényének oly bohém-típusféle jelleget adott. Hátra eresztett nyírott körhajat viselt s fejével, valamint karjaival is folyton élénken gesztikulált, ha beszélt. Hangjából pedig szónoki erő csendült ki – bizonyos patetikus érzelgőséggel vegyülve –, ha nagy elragadtatásának adott kifejezést. Jól emlékszem, hogy különösen Egressytől és Jókainé Laborfalvy Rózáról szólt a pesti színészek közül ily lelkesült hangon. Arcbőre sárgás, inkább vedlett volt. De arcán észre lehetett venni az erős szenvedélyek nyomait. S úgy arcának, mint egész lényének valami különös bájt és melegséget adott a szemeiből sugárzó ragyogó fény. Ily kifejezésteljes szemeket – föl-föllobbanó mély villanásaival – később csak Dusenál láttam.
Sétaközben egyszer aztán betértünk egy folyondárokkal befutott lugasba, melynek közepén kis kerek asztal állt s mellette pad és kerti karosszékek. E lugasnak legszebb éke volt egy karcsú, magas rózsafa, melyen sötétkék rózsák nyíltak s mely épp szemközt állt a bejáróval. Vendégünk figyelmét fölhívtam e ritka külföldi rózsafajra. Egy szép kinyílt rózsát át is nyújtottam neki. Ő mellére tűzte s ragyogó tekintetét reám emelve, mosolyogva kérdé:
- Ugye, ön is nagyon szereti a virágokat és a természetet… Én imádom!
Azt feleltem, hogy én is nagyon szeretem.
- Akkor bizonyára a költészetet is szereti? – folytatta nevetve. – Próbált már verseket írni?
Kissé zavartan feleltem:
- Próbáltam, de nem nagy sikerrel.
Aztán elmondtam hogy habár rossz poéta is vagyok, de azért nagy lelkesedéssel olvasom a költők műveit. S különösen szavalni szeretek nagyon. Még azzal is eldicsekedtem, hogy szavalatommal többször nyertem díjat a gimnázium önképzőkörében.
- És kitől szeret leginkább szavalni? – kérdé élénk kíváncsisággal.
- Arany Jánostól! – feleltem.
- Úgy hát Arany a kedvenc költője?! – mondta reám bámulva, feltűnő hidegséggel.
- Vörösmartyt is nagyon szeretem – feleltem egy gimnázista fontoskodásával.
- Hát még kit szeret? – kérdezte feltűnő türelmetlenséggel. S aztán be sem várva a további válaszaimat, ideges izgatottsággal ugrott föl helyéből.
- Hogyan, fiatal barátom, hát ön nem ismeri Petőfit?! – szólt éles, szemrehányó hangon. S pár lépést előre téve, kezeit indulatosan csapta össze.
- Szent Isten!… Egy Petőfit… egy Petőfit nem ismerni! – kiáltott föl egész testében megremegve.
El nem tudtam képzelni, hogy miért e nő oly izgatott? Hiszen ismertem Petőfi költészetét is és rajongó lelkesedéssel viseltettem iránta. El is akartam – védekezésül – ezt neki mondani. De nem engedett szóhoz jutnom, hanem felém fordulva folytatta még mindig erős fölindulással.
- Így hát ön, fiatalember, nem ismeri Petőfinek azokat a költeményeit sem, melyeket hozzám írt?! Pedig ezek a világköltészet gyöngyei!
Oly éles hangsúlyozással ejtette ki e szavakat, hogy még most is, annyi év lefolyása után élénken csengenek azok a fülemben.
Zavarom még nagyobb lett.
- Hogyan, Petőfi nagyságodhoz is írt, költeményeket? – dadogtam kábult bámulattal.
Úgy látszik, hogy most már ő teljes tudatára jött annak, hogy nekem sejtelmem sincs arról, hogy kivel beszélgetek. Hirtelen hozzám lépett, visszanyerve a nyugalmát s anyai gyöngédséggel és szeretettel megsimogatva a hajamat, lassú, elhaló hangon mondta:
- Én Szendrey Júlia vagyok!
Ekkor tudtam meg: hogy ki Horvátné!
Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.
Mészáros Gyula (1883-1957): Idegen pusztákba
Messze innen, messze, idegen pusztákba
Varázsos erővel visszahúz a lelkem,
ezüstös folyóvíz, nyárfáknak ligetje,
Mintha integetne hivogatna engem.
Nem is a folyóvíz, nem is az ezüstje,
Nem az egész liget, csak egy-két nyírfája,
Ahova mi ketten holdas estvelenkint
Boldogan, álmodón leültünk alája.
Messze innen, messze, idegen nyíresbe’
Barna idegen lány mintha integetne…
Nem is ő hívogat, hej csak egy-egy emlék,
Eltűnt álom reám mintha sugarát vetne.
Mintha látnám újra csillagos két szemét,
Fürtös fejét amint vállamra lehajtja.
Édes szép szavának idegen zenéje
Álmodó lelkemet újra átalhatja.
Messze estem most már idegen nyírfáktól,
Az idegen lány is oly messze azóta,
Talán meg sem értett, hogy is értett volna.
Bölcsőinknek dalát sohasem hallotta.
Mégis minő bűbáj, nem is tudom én mi,
Úgy integet felém, úgy csalogat engem,
Ezüstös folyóhoz, idegen pusztákba
Varázsos erővel visszahúz a lelkem.
Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.
Herczeg Ferenc: Szendrey Júlia és a közvélemény
Elértem, amit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig e kebel!
Ölemben kedves ifju feleség…
- - - - - - -
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édes anyja,
egy égbe rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedüli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
- - - - - - -
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény! S én valóban nem tudom,
Mi több: szerelmem, vagy csodálatom?
- - - - - - -
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, hugom,
Szeretőm, hitvesem!
Petőfi
Mire újból kizölldelt a nyárfa az ablak előtt, ő már eldobta az özvegyi fátyolt. A közvélemény ebben rút árulást látott.
A szabadság vérpiros búcsúórájában egyébként is minden jog és igazság a halottak részén volt. És tulajdonképpen mindenki gyanús volt, aki élt. Petőfi esetében különösen érzékeny volt a közvélemény. Az ifjú költő élete és halála oly egész, igaz, tiszta és antik módon szép volt, hogy övegyének viselkedése nemcsak erkölcsi, de esztétikai okokból is megbocsáthatatlannak tetszett, mivel a hétköznapi élet kicsinyes s önző követelődzéseivel zavarta meg a hősies halál felséges harmóniáját.
A közérzés szerint Júliának a költő halála u tán egész egyéniségével föl kellett volna olvadnia az egyetlen érzésben, amelyhez még joga volt: a gyászban. Ha ezt kellő önmegtagadással és ízléssel meg tudja tenni, akkor a Petőfi-kultusz főpapnőjévé és a nemzet egyik nagyasszonyává avatják. Persze még jobb lett volna reánézve, ha el tud hamvadni első fájdalmának tüzében, mint a hindu özvegy a máglyán. Akkor ma ő volna minden női erény magyar patronálja.
Az ő ingatag és mohó ifjúsága azonban nagyon is hamar hátat fordított a síri világnak és az életet kereste. Pedig az élet, amely az ő romba dőlt világa fölött még zölldelni és rügyezni tudott, élősdi dudva lehetett csak.
Különös, hogy a közvélemény nem esett gondolkozóba a rikító és tátongó ellentmondáson, mely Júlia hitvesi és özvegyi élete közt volt, nem is akadt fönn azon, hogy az elismerten éles elméjű nő mindennel, amit Petőfi halál azután tett, csak saját magának szerzett keserűséget és megalázást, hanem pálcát tört fölötte. A népítélet úgy szólt, hogy Szendrey Júlia méltatlan volt Petőfi szerelmére és nevére. Bizonyos fokig elmarasztalták ebben a szomorú pörben magát Petőfit is, rábizonyítván, hogy életének ragyogó boldogságát maga-hiszékenységére építette föl. A nagylelkű bocsánatot pedig, melyet a csodálatos sejtőképességű költő Júliának fölajánlott („… Ki téged még akkor is, ott is, örökre szeret!”) költői szóvirággá fokozták le.
Akik újabba megemlékeztek Júliáról, azok többé-kevésbé mind a népítélet nyomása alatt állottak. Többen a Petőfi-kultusz tisztaságának érdekében helyénvalónak látták, hogy a feledés fátyolát vessék Júlia özvegységének idejére. Mintha el lehetne takarni csak egy vonását is annak a női arcnak, amely hatvan költeményre lelkesítette a világirodalom egyik legnagyobb lírikusát és amelyhez e sokat mondó szavakat intézte: „Szeretem hibáid napfogyatkozását…”
Ma már Júlia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla. Az igazság pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkítatlan.
Egy emberi élet mérlegét nem lehet annak egyes, kiszakított tételeiből fölállítani. Az emberi életen áthullámzó „jó” és „rossz” áramlások, a lelki emelkedés és süllyedés időszakai, rendszerint szerves összefüggésben vannak az élet külső körülményeinek alakulásával. A „jóság” szülőanyja a boldogság; a „gonoszságé” a boldogtalanság. Igaz, hogy ez csak gyönge emberekre áll, de az emberek átlag gyöngék.
Júlia méltatlannak mutatta magát Petőfi özvegyének nevére. Ez az ő bűne. Elég nagy arra, hogy összezúzza egy nő egész életét, de nem elég nagy arra, hogy összetörjön minden emléket, amely tiszta, nemes, önzetlen és szép volt ebben az életben. Júliával ilyesmi történt. A fölháborodott közvélemény megrohanta az ő múltját és abban ízzé-porrá tört mindent. Ez nem volt igazságszolgáltatás, hanem megtorlás. A népítélet mindig az. Igaz hogy a közvélemény haragos elfogultságát érthetővé teszi a rajongó szeretet, amellyel Petőfi emlékén csüngött.
A közvélemény haragja Petőfiné második házassága alkalmából tört ki. Ez a nagyon is korai házasság mindenkit meggyőzött arról, hogy Júlia sohasem szerette Petőfit, hanem csak hiúságból lett az akkor már országos hírű költőé. Arany János így szólaltatta meg a sírjából föltámadt honvédet, akinek sápadt vonásaiban mindenki Petőfire ismerhetett:
És eldobád – hajh, mint csalódtam! -
Azt is, aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod… nevemet.
Bevallom, sohasem tudtam megérteni ezt a vádat. Hogy milyen tulajdonságával hódította meg Petőfi Júliát, hogy milyen tulajdonságával hódít egyáltalában női szívet a férfi: annak kutatása igen kényes föladat. Bizonyos hogy a Napóleonok asszonyt is a kardjukkal, a Petőfiek asszonyt is a lantjukkal nyernek. A hírnév mindenkor szédítő hatással volt a nőkre. És éppen nem a sekély lelkű nők azok, akik a férfi vagyonánál és rangjánál többre tartják hírnevét. Júlia ezt tette. A gazdag előkelő és konzervatív szülők kényeztetett leányának, aki az erdődi várkastély nagyúri magányában valami mesés életboldogságról álmodozott, volt hozzá való bátorsága, hogy szigorú édesapjával dacolva, kövesse Petőfit a szegénységbe. Naplójegyzeteiből és leveleiből tudjuk, hogy nemcsak szülőinek előítéletét, hanem saját félelmét is le kellett győznie, amíg át merte magát engedni szerelmének. Ezt a lelki harcot, a nemes szenvedély harcát a hétköznapi okosság ellen, gyönyörű bátorsággal küzdötte végig. Júlia abban az időben oly fennkölt érzéseket ápolt a szívében, és oly költői kifejezésformát talált a számukra, amelyek teljesen méltók és Petőfi Sándor arájához. A költő ezt tudta és büszke volt Júliájára.
Hol a leány, ki lelkem röpülését
Követni birná te kivüled?
És hol a férfi, aki én kivülem
Szived mélyére lemerülhet?
Egymáshoz illünk; a teremtés napján
Egymásnak voltunk már rendelve mi…
Isten kötötte össze lelkeinket
Ember nem képes elválasztani.
Meg kell állapítani, hogy Petőfi rövid házasélete oly boldog volt, amilyen földi frigy egyáltalában lehet. Hogy a sok szenvedésen és hányatáson általment költő, aki egy időben a sors mostoha gyermekének tarthatta magát, megismerhette a földi boldogságot, az Júlia érdeme. Tanú reá maga, a költő, aki e – földi ember szájából megdöbbentően hangzó – szavakat merte kimondani: „oly boldog vagyok, hogy reményem sincs.”
Ezzel kezdődik a költő pályájának szédítő emelkedése. Tehetsége a boldog szerelem légkörében vakítóan lángol, mint az oxigénbe vetett parázs. Júliának megvolt az az erénye, hogy a házasságban is női ideál tudott maradni. A legelőkelőbb erény, amelyre költő felesége képes. Sohase felejtsük, hogy a házasélet mindennapi gondjaival vívódva, szűkös viszonyok közt élve, hónapos szobában lakva, a szerelmi dalok egész ragyogó sorozatát tudta kicsalni ura szívéből. E dalok közt a világirodalom gyöngyei találkoznak.
Az ó-francia költői tornákon a pályadíj egyik részét a hölgynek adták, aki a koszorús költőt megihlette. Úgy vélekedtek, hogy a szerelmi dal két lélek ölelkezésének gyermeke. Szendrey Júliának része volt benne, hogy a magyar irodalom egy gyönyörű különlegességgel, a boldog hitvesi szerelem költészetével gazdagodott. Ezrét koszorú illeti.
Arany János, akit később méltán keserített a szeretett jó barát özvegyének feledékenysége, ily szavakat ad a sírjából föltámadt honvéd szájába:
De nem vádollak… Óh e vádat
Inkább magamra emelem:
Annyi őszinte érzeményért,
Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn,
És annyi esztelen hitért,
Szerelmemért, mely végtelen volt…
És ime most itt van: mit ért?
Ő úgy vélekedett, hogy Petőfi egész szerelmi boldogsága csak képzelt volt. A zord Toldi költője azonban mindig idegen volt a gyöngéd szenvedélyek világában. Hogy melyik a képzelt és melyik a való szerelmi boldogság, arról vitatkozni nem lehet. A kegyetlenül prózai kérdést: mit ért? Rá lehet írni minden fejfára, amely alatt oly ember nyugszik, kinek része volt a szerelem üdvében. Bizonyos, hogy Petőfi utolsó leheletéig szerette hitvesét, hitt Júlia szerelmében és hogy boldog volt hitében. És ne feledjük: Júlia sohasem bántotta meg Petőfit, csak a közvéleményt. A költő neve akkor már oly magasságban fénylett, hogy asszonyi kéz nem férhetett hozzá. A tény, hogy Júlia széttépte a láncot, amely a halhatatlan halotthoz fűzte, újabb fényt árasztott a költő emlékére és rettenetes következményekkel járt az asszonyra nézve.
Az, amit Júlia árulásának szokás nevezni, az én meggyőződésem szerint nem egyéb, mint egy magára hagyott emberi lélek összeomlásának siralmas képe. Aki e belső összeomlás lélektani okát keresi, annak ajánlom, hogy vessen egy pillantást a helyzetre, amelyben Petőfiné urának halálakor volt.
Szendrey Júlia, amióta megismerkedett a költővel, lassan, de biztosan az erős egyéniségű, minden ízében férfias Petőfi hatása alá kerül. Szerelmes vívódásaik, amelyek esküvőjüket megelőzték, egy erős egyéniség védekezése az erősebb egyéniség inváziója ellen. Júlia később akaratlanul, de szinte föltétlenül átengedte magát a költő lelki uralmának és igaz asszony volta mellett bizonyít, hogy egyes jellemvonásai kicserélődtek és gondolkozásában, érzéseiben, eleiben, szokásaiban, sőt gyöngeségeiben is hozzá formálódott a költőhöz. Ő volt az a bizonyos aranyserleg, amelynek a férfi ad tartalmat. Petőfi bensejében semmi sem változott meg a házassága következtében. Egyetlen elvét, egyetlen gondolatát, egyetlen sajátságát sem áldozta föl nejének. A boldog szerelem áprilisi verőfényként hatott lelkére, életre és virágzásra keltvén annak minden rügyét. Ami azonban benne virágzott, az az övé volt. És ami Júlia lelkében virágzott, az is Petőfi vetése volt.
Sokan és sokszor szemére vetették az asszonynak, hogy a szabadságharc eseményei közepett még ő tüzelte az egyébként is lobbanékony vérű Petőfit. Való igaz, hogy buzdította urát a március 15-iki mozgalomban, később a követválasztási ügyben, a minisztérium elleni föllépésben, Vörösmarty ellen írt költeménye kiadásában, nemkülönben a hadügyminisztériummal való ismételt összetűzéseiben is. Való igaz hogy a forradalomban a legszélsőbb elveket vallotta, hogy hevesen gyűlölte az arisztokráciát, hogy lázadó szelleme még a társadalmi szokások ellen is fordult.
De mi ez ha nem magának Petőfi Sándornak szelleme női, azaz kezdetlegesebb, mozgékonyabb és fegyelmezetlenebb kiadásban? Hogy a visszhang harsányabb volt a kiáltásnál, a tükörkép perzselőbb a napsugárnál, hogy Júlia politikai kérdésekben is szenvedélyesebb volt a Talpra magyar költőjénél, hogy végül már a tanítvány buzdította mesterét, azon senki sem fog csodálkozni, aki ismeri a női lélek fölszívó és alkalmazkodó képességét és csodálatos termékenységét.
Petőfi mindig különc modorú ember volt, ami egyebek közt abban is megnyilatkozott, hogy kedvelte a föltűnő ruházkodást. Az asszony ebben is követte példáját, ebben is túltett rajta. Jókai tanú rá, hogy egyszer piros frigiai sapkával ment színházba és hogy Petőfi el volt általa ragadtatva. Júlia politikai szereplése is hízelgett a költőnek.
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény!
Itt tartott az asszony, amidőn váratlanul bekövetkezett a vég. A költő rettenetesen komolyan vette önmagát és végszavát elnyelte a trombita hangja az ágyúdörej. És az asszony? Egyedül áll a szédítő magasságban ,ahová egy hatalmas szellem fölemelte. Petőfi lobbanékony és szenvedélyes vére, nyugtalan és szerfölött öntudatos szelleme még forrong benne, de hiányzik belőle a költő kristálytiszta és acélkemény erkölcsi ereje. Egyszerre elveszti belső támaszát és tartalmát. Hajóvá lesz, amely iránytű nélkül jár. Egy ideig szilaj fájdalommal siratja urát, aztán egyszerre, amikor kiapad az idegen energia, amely ereit duzzasztotta, beleomlik az élet zavaros hullámaiba. Petőfi meg tudta volna gyászolni Júliáját; Júlia nem tudta meggyászolni Petőfit. Az erős embert megtisztítja a fájdalom, a gyöngét megzavarja. Az erős ember megküzd a fájdalmával, a gyönge menekül előle. A gyönge, ha elveszti lelki egyensúlyát, minden áron feledni és vigasztalódni akar és olykor narkotikumokhoz folyamodik. A sírva vigadó ember, a férfi, akit korhellyé tesz a bánat, nemzeti jelenség. Úgy látszik, hogy Júlia akit az édesapjával folytatott küzdelme, a nagy költő részéről tapasztalt bálványoztatása és a forradalmi társadalomban játszott szerepe elbizakodottá tett és valósággal föléje emelt saját bírálatának, úgy látszik, hogy Júlia a nagy összeomlás pillanatában az élet nyers s mérges kábítószerei után nyúlt. Ez szó szerint IS veendő, amennyiben hallottuk, hogy abban az időben mákony és erős borok segítségével akart felejteni.
Eddig csak erkölcsbírák ítéltek fölötte. Talán jó volna ha hozzászólna a kérdéshez az idegorvos is. Lehet, az orvos azt találná, hogy éppen a rettenetes rázkódás, amelyen akkor keresztülment, nyitotta meg az emberi lélekben lappangó mélységek egyikét. Hogy Júlia lelkében voltak ilyen mélységek, aztán már leánykorában maga is sejtette. Szerelmi vergődései közepett egy ízben (1847. jan. 12.) így ír Térey Marihoz: „De most, édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező baját: félek, hogy könnyelműség fogja követni a lelki harcot, mely bennem most oly kíméletlenül dúl; mert lelkemnek máris oly könnyelmű gondolatai vannak sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom e gondolattól: ha alkalmam lehetne ily könnyelműnek lenni, nem csak képzetben, de tettben.”
Amitől leánykorában irtózott, az bekövetkezett özvegy korában nemcsak képzetben, de tettben. Egy eszes asszony, Dékániné, kimondta az igazságot midőn így szólt:
„Mikor a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is.”
Szendrey Júlia második házasságáról, amely mindennél jobban elkeserítette a közvéleményt, alig van mit mondani. Ez tulajdonképpen mentő-akció volt. Úgy tudjuk, a császári rendőrség fölszólította akkor a mindenkitől, a családjától leginkább elhagyott asszonyt, hogy mutassa ki, miből él, különben el fogják távolítani a fővárosból. Horvát Árpád elejét vette Petőfi Sándor özvegye további megaláztatásának és nőül vette. Talán nem vétek a tisztelet ellen,mellyel Horvát emlékének tartozom, ha megállapítom, hogy ehhez a házasságkötéshez eleinte több köze volt egyrészről az önzetlen részvétnek és másrésztől az önfenntartási ösztönnek, mint a szerelemnek.
Petőfi Sándor életének napja lemerült az örök éjszaka tengerében. Dicsőségének csillaga azonban napról-napra csodásabb fényben ég. Egy szelíd, szomorú sugara ráesik a sírra, amelyben az egykor oly forrón szeretett hitves ma pihen. Fényénél lassankint föl fogjuk ismerni Júlia életének egész igazságát. Ez az asszony a szerelmi boldogság rózsakoszorúját fonta a nemzet bálványozott költőjének korán őszülő fejére. Hű társa volt Petőfinek, amikor az fölhaladt a tündöklő csúcsra. Ezért háza illet. Ő maga nem volt elég erős arra, hogy támasz nélkül megálljon a magasságban. Ezért sajnálat illeti. Az a sajnálat, amelyet a tévelygő embernek nem szabad megtagadnia embertársától, aki gyöngeségből vét, legkevésbé attól az asszonytól, akitől így búcsúzott el Petőfi Sándor:
Alig virradt, már újra alkonyúl,
Alig jövék, s megint elmégyek, el,
Még csak alig hogy üdvezeltelek,
És már bucsúzni, már elválni kell.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szívem, szerelmem, lelkem, életem!
Forrás: Uj Idők XV. évf. 18. sz. 1909. május 2.