Byron: Childe Harold

- Részletek -

"Volt s mái búk"

Itáliám, Itáliám! Neked
A Szépség "sorsos nászajándokod"
Volt s mái búk bal kincsesháza lett -
Bús szégyen szántja édes homlokod.
S a lángírású Múlt is ott lobog.
Bár megfelhőzné szépséged az úr,
S hatalmasabbá tenne, hogy Jogod
Elvívd a rablótól, ki dúlva dúl
Véredben s kínjaid könnyét nyeli vadul.

Félelmes volnál, s más nem vágyna rád,
Békén megülnél, rontó bájaid
Ki sem siratná! Hadak folyamát
Se látnád, míg az Alpok tájait
Bezúgják. A Pón nem kortyolna itt
Véres habot gyülevész horda már,
Nem más védné meg lágy lapályaid,
S nem rettegnél,, hogy - győzve, bukva bár -
Ellenség vagy barát rabszolgalánca vár.

Naplemente a Brentánál

Még nincsen éj, de fönn van már a Hold -
Hunyó nap osztja véle az eget -
Glória-tenger árad át a zord
Friuli csúcsok kékjén; fellegek
Nem úsznak fönn, ezernyi szín lebeg
S roppant írisszé olvad nyugaton,
Ahol a nap örök múlttá remeg;
A halk Diána azúr fuvalom
Habján leng: Boldogok Szigete, Nyugalom!

Mellette árva csillagocska áll,
A fél-mennyen e fény-kettős az úr
Rhaet ormokig nő a napfényes ár,
S hömpölye izzik változatlanul,
A Nap s az Éj vad viadala dúl,
Míg győz az ősrend: - halkan fut tova
A barna mélyű Brenta, belehull
Frissen nyílt rózsák szagos bíbora,
Tükrén tüzelve ring az alkony szín-sora,

S betölti a menny, mely alábukik
A lenti habra! és ezernyi fény -
Dús alkonytól esthajnal csillagig -
Mágikus tarkaságban ing színén:
Most megváltoznak. - Fönn a bérc ívén
Köpenyét sápadt Árny teríti el;
A nap testén is, mint a delfinén,
Új szín az új kín,, hogyha múlni kell,
S a legszebb színre hull a szürke, nagy lepel.

(Ford.: Kardos László)


*

Byron, George Gordon (1788-1824) angol költő. Arisztokrata családból származott, de élete végéig szenvedélyesen küzdött az angol feudalizmus maradványai, az angol reakció ellen. Korának legnépszerűbb költője volt, versei az egész világon ismertekké váltak. Bátran síkraszállt a kisnemzetek szabadságjogáért, részt vett a görög szabadságharcban. Marx nagyra értékelte költői tehetségét, noha forradalmiságára kissé kétkedve nézett.

Mathisson, Friedrich: Visszhang

Tied vagyok! Nem gát nekem se szikla,
Se viharok
Dühe, se tenger, se a puszta pokla:
Tied vagyok!

Ha gyertyafényben csillog büszke márvány,
Vagy hold ragyog
A völgyi rét ezüstlő, halk homályán:
Tied vagyok!

S ha majdan fáklyám megfordul szelíden,
És meghalok,
A síran is csak azt ekhózza szívem:
Tied vagyok!

(Ford.: Kardos László)
*

MATTHISSON, Friedrich, német költő (1761-1831). Elégikus, érzelmes hangulatait változatos, kimunkált formákba öntötte. Korában igen nagyra tartották. Európa-szerte klasszikus számba ment. Sok magyar költő fordított verseiből, így Petőfi is.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 54. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Goethe: Vanitas! Vanitatum vanitas!

Nem bízok én már semmiben.
Ihaj!
Igy jó a nagyvilág nekem,
Csuhaj!
Koccintson, aki hű barát,
Dalolja élem víg dalát,
S igya ki poharát.

Biztatott hajdan pénz, vagyon.
Csuhaj!
De kedvem megromlott nagyon.
Ó, jaj!
Az arany jobbra-balra hullt,
Itt kergettem, s a nyomorult
Amarra elgurult.

A nőkben bíztam azután.
Csuhaj!
Csőstül hozták a bajt reám.
Ó, jaj!
A csalfa csalt, s a hű, a jó
Untatott, - s az igazi, ó,
Az nem volt kapható.

Biztatott út és utazás.
Csuhaj!
Hazámé helyett új varázs.
Ó, jaj!
De jó sehol se volt nekem,
Nem ízlett ágyam, kenyerem
S nem értett senkisem.

Aztán a hírév biztatott.
Csuhaj!
De lám, más többre vitte ott.
Ó, jaj!
Hogy feltűntem, az emberek
Rossz szemmel néztek engemet, -
Nem tetszett senkinek.

Biztattak harcok, háborúk.
Ihaj!
Győzött is olykor táborunk
Csuhaj!
Az ellen földjén dúlt a had,
Otthon se volt jobb azalatt,
S féllábam ott maradt.

Most semmihez se húz a vágy.
Ihaj!
S enyém az irdatlan világ!
Csuhaj!
Fogytán a dal s a jófalat,
Ürítsd ki hát a poharad,
De egy csöppet se hagyj!

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 44-46. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Goethe: Akit már mart a vágy

Akit már mart a vágy,
az tudja kínom!
Sivár ez árvaság,
gyötrődve únom,
mohón lesem a tág
eget, s a bú nyom.
Messze a hű barát,
hiába hívom.
A perzselő tusát
szédülve vívom.
Csak akit mart a vágy,
az tudja kínom!

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 46. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Goethe: Mignonhoz

Lent a völgy a tiszta érrel,
Fent a nap fut lángszekérrel,
Útja ó be szomorú;
Tört szivedben, tört szivemben
Fájva rebben
Reggelenkint a ború.

Már a csöndes éj is álnok,
Bús alakban jő az álmok
Kínzó, csüggeteg raja,
Érzem, halkuló szivemben
Rejtve rebben
Alakító bánata.

Látom itt lenn évek óta
Jönni-menni a hajókat,
S végül is mind révbe száll;
Ám a kín, mely fáj szivemben,
El se rebben,
Nem sodorja semmi ár.

Sor került a jobb ruhára,
Mely szekrénybe volt bezárva,
De hisz ünnep napja van;
Sejtik-é, hogy dúlt szivemben
Törve rebben
Kínom, s át- meg átrohan.

Titkon egyre sírva bolygok,
Másnak nyájasan mosolygok,
S orcám friss pirossal ég;
Ölne csak búm, mely szivemben
Fájva rebben,
Ó, meghaltam volna rég.

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 46-47. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Goethe: A hatodik római elégia

Mit szomoritsz, te kegyetlen, ilyen mord, csúnya szavakkal?
Nálatok a szerető férfi ilyen keserű?
Vádol a nép és tűrnöm kell! No de nincsen-e bűnöm?
Bánöztem bizony én, ámde csupán teveled!
Szomszédasszonyi rossz szemnek tanuság ez a gúnya:
Nem sir a bús özvegy többet a férje után.
Nem jöttél-e a holdfényben, könnyelmü te, sokszor:
Körhaju, szürke barát, rajta setét köpönyeg?
Nem te magad választottál tréfás papi maszkot?
Kanonok a szeretőm? Jó, te vagy a kanonok.
A papi Rómában, bizonyisten – furcsa, de így van:
Engem e városban pap soha meg nem ölelt.
Kódis fruska valék, ösmertek a szoknyavadászok,
Sűrűn megbámult Falconieri maga,
A keritő Albanis nagyhangú levelekkel
Csalt, ki a Négy Kúthoz s Ostia kertjeibe.
És aki nem ment, én voltam. Mert szörnyen utáltam
A lila püspököt és a vörös érseket is.
Mindig mondta apám: „A leánynak a sorsa csalódás.”
Könnyebb szívvel ítélt eben az édesanyám.
S végül is itt a csalódás! Csak látszatra haragszol,
Ám a valóság az, hogy szabadulni akarsz.
Menj! Méltatlan a férfi a nőre, ki magzata mellett
A hűséget is ott hordja a szíve alatt.
S mit tesz a férfi? A kéjt, az erőt, meg a tiszta szerelmet
Együtt szórja ki, míg asszonyi testet ölel. –
Igy szólt kedvesem és a kicsit fölvette a székről,
Csókkal ölelte fiát, könny boritotta szemét.
Egem a szégyen mart: hallgattam a pletyka szavára,
Melynek foltjaitól szennyes ez angyali kép!
Pillanatokra borul csak el és gőzöl fel a máglya,
Hogyha piros parazsán hirtelen átcsak a víz;
Tüstént föltisztúl, a borús gőzt messzire űzi,
És diadalmasan új lángja az ég fele csap.

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 47-48. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Goethe: Átlátszó rejtély

A jó tudósok, szent Hafiz,
Misztikus nyelvnek mondanak,
S nem tudják, mit jelent e szó,
Habár szakmájuk: a szavak.

Misztikus költő vagy tehát,
Versed halandzsa nékik,
És tisztátalan borukat
A te nevedben mérik.

Misztikus vagy, mert egy sem ért,
Nem érti, hogy – kimondjuk –
Boldog vagy, noha nem hiszel!
Ezt nem veszi be a gyomruk.

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 48-49. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

André Chénier: A terantumi szűz

Sirályok, sírjatok, szent s édes szárnyasok!
Thetis madarai, sirályok, sírjatok!

Myrto már nincs, szegény, Tarentum szép leánya!
Camarina felé ringatta könnyü gálya:
Ringatta lassudan a nászi fuvola
S a dalszó, - várta már jegyese otthona.
És nászi köntösét a boldog napra óván,
Éber kulcs őrködött cédrusfa-ládikóján,
Ott várták karjait a szép arany csatok,
Lágy, szőke fonatát ünnepi illatok.
S a csillagok felé esd ép a gálya orrán,
Mikor vad szél csap át a duzzadó vitorlán
S elkapja őt... alél... matróz csak távolabb...
Sikolt, alázuhan, és elnyeli a hab.

A habba hullt szegény, Tarentum zsenge szűze!
Szép testét kósza víz sodorta hányva-üzve.
A könnyező Thetis, ki nem felejti el,
Sok éhes szörny elől barlangba rejti el.
És szép nereidák tűnnek föl egy szavára,
Kiknek a mélyben áll habmosta palotája,
S partra viszik a lányt s elfektetik hanyatt
A nyugati fokon lágyan a hant alatt.
Majd messzi társaik kiáltva össze sorban,
Nimfákat szikla közt, kútfőkön és bokorban,
A keblüket verik, nagy gyászleplük lebeg,
S ezt hajtják egyre, jaj, a bús tetem felett:

„Jaj, jaj, nem vittek el a kedvesedhez, árva,
Nem öltöztetek át menyasszonyi ruhába,
Nem pántolták karod a szép aranycsatok,
S nem itták fürtjeid az édes illatot.”

(Ford.: Kardos László)
*

CHÉNIER, André francia költő (1762-1794). Sokat foglalkoztatták az emberi fejlődés, a tudományos haladás gondolatai, „boldog ateista” volt, de a forradalommal szembekerült, a forradalom napjaiban kivégezték. Nagy antik műveltsége meglátszik költeményein. (Thetis: a tenger istenasszonya, Achilleus anyja.
Myrto: Theokritos görög költőtől átvett név).

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 53-54. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Goethe: Hol vetted?

„Hol vetted ezt a nótát?
Mi szél sodorta hozzád?
Ugy szedted sorsod apróbb
Limloma közt a taplót,
Hogy húnyó üszköd újra
Lángolni-élni gyúlna?”

Ne tűnjön lángja másnak
Olcsó kis lángolásnak;
Mérhetlen messze hányva
A csillag-óceánba,
Ott sem kallódtam én el,
Újjá szült tiszta fénnyel.

Fehér juhnyáj bolyongott,
Hullámzottak a dombok,
Pár komoly arcu pásztor,
Szives, jó gazda máskor,
Nyugodt szív, hű tekintet,
Ugy megszerettem mindet.

Az éji borzalomban
Harcok veszélye lobbant;
A teve-szó a bódult
Lélekbe s fülbe dult,
S a hajcsárok goromba,
Önhitt és hetyke hangja.

És vitt tovább a tág út
S mind szélesebbre tágult,
S örök menekülésnek
Tetszett utunk a népnek,
A had mögött a kék folt:
Tengerrel csalt az égbolt.

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 49-50. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Theodor Körner: Moszkva

Hogy ível templomaid büszke boltja!
És palotáid arany-falu rendje!
Pillantásom kalandoz elmerengve,
Vonzza-röpíti szerteszét e pompa –

S fölforr a tér láng-hullámokat ontva:
Polgáraid maguk vetik a lenge
S izzó fáklyát tetőre és terembe;
A sustorgó tűz tested körbe fonja.

Hadd dúljanak, kiket ma bús düh őrjít!
Hadd hulljanak csak tornyaid, tetőid!
Az orosz Főniksz lángörvénybe dől itt.

De semmivé nem rontja máglya vésze,
Kikél, s dicső ifjúság lesz a része,
És győztesen száll Szent György kelevéze.

(Ford.: Kardos László)
*

KÖRNER, Theodor (1791-1813) német költő. 1813 elején csatlakozott a szabadcsapatokhoz, amelyeket Napoleon ellen szerveztek. Néhány hónap múlva elesett. Költészete, mint a Napoleon elleni "felszabadító háború" is, ellentmondásos jellegű: patetikus sovinizmus keveredik benne szabadság- és hazaszeretettel.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 53. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Goethe: Ha a jóságban hiszel

Ha a jóságban hiszel,
Nem riasztlak ettől;
Ha meg éppen jót teszel,
Nemesedj a tettől!
Telkeden te keritést
Húztál gazda-módra, -
Szabadjára élek én
Sohasem csalódva.

Mert az ember voltakép
Jó, s még jobbra válna,
Csak ne húzná életét
Mind egy kaptafára.
Kél sokrégi vándorunk
Kedves szava bennünk:
Egyfelé iparkodunk,
Mért ne mennénk együtt?

Sorsunk gyakran másra int s
Igy vál jó szivünk szét:
Szerelemben soha sincs
Cimborára szükség;
Rangot, pénzt se sarcolunk
Másnak, csak magunknak,
S hű barátunk: jó borunk
Végül összeugrat.

Mindezt már a bölcs Hafiz
Régen eldalolta,
Balga mókán maga is
Töprengvén gyakorta.
Nem látom be, mire jó
Gyáván messze szöknöd:
Ej, ha rákerül a sor,
Szedd elő az öklöd.

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 50-51. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Novalis: Bányászda

l

A föld csak azturalja,
Ki mélyeibe túr,
S kinek panassza-jajja
Ölében elcsitul,

Ki minden sziklarésen
A hegy titkába lát,
S a tárnákat merészen
Kutatja át meg át.

A földnek ő a párja,
Meghittje, kegyese,
A rög úgy gyujtja lángra,
Akár a jegyese.

Naponta hajtja új láz,
Hívja a bányamély,
Munkát, gyötrelmet újráz
A konok szenvedély.

Az ősi kor regéi...
Hatalmas mind s örök –
Barátian regéli
Az embernek a rög.

S orcáin átlebegnek
Szent, ős fuvallatok,
S vak szurdokán a hegynek
Örökös fény ragyog.

És akármerre jár is,
Oly ismerős a tér,
És boldogan joházik
Kezéhez kő s acél.

A hegyek habja árad
Vigyázni-védni őt,
S kincsüket sziklavárak
Tárják a hős előtt.

Viszi az arany árját,
A királyhoz viszi,
És büszke koronáját
Gyémánttal rakja ki.

És bár a dús királynak
Hüséggel kezet ad,
A tróntól mit se várna,
Inkább szegény marad.

Ölnének mind a ketten,
S nem békélnek soha:
S a bányász a hegyekben
A világ víg ura.

(Ford.: Kardos László)
*

NOVALIS, Friedrich von Hardenberg, német költő (1772-1801). A német romantika misztikus, értelemellenes változatának a legjellegzetesebb képviselője. Rajongó érzelmessége jól megfért a természettudományok iránti szenvedélyes érdeklődéssel.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 51-52. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Goethe: Pohárköszöntő

Hogy, hogy nem, - eltelek
Mennyei malaszttal.
Valami a csillagos
Egekig magasztal.

S mégis, mit tagadjam el,
Minden itt marasztal:
Nótaszó, boros kupák,
Döngő tölgyfaasztal.

Bámultok, hogy víg szeszély
Össze-vissza pörget;
Én valóban szerfölött
Szeretem a földet:
Ünnepélyesen tehát
S hittel esküszöm meg,
Hogy én innen aljasul
Sohasem szököm meg.

S minthogy végre véletek
Együtt ihatom ma,
Hadd csendüljön a pohár
Zengő ritmusomra;
Búcsuzik már cimboránk,
Mert a Messze vonja,
Koccintson hát hű körünk
Búja-kedve-szomja.

Éljen, aki éltet ád!
Ily tan űli számat.
Szóljon első poharunk
A dicső királynak.
Külső-belső ellenünk
Ellen kardja támad;
Mindhalálig óvja és
Növeli hazámat.

Most köszöntsük kedvesünk
Illetődve mélyen,
lássa ki-ki a saját
Angyalát kevélyen,
S engem itt e zsenge szép
Nem feled, remélem,
S csillagozva int felém:
Az enyém is éljen!

Cseng a harmadik pohár
Egy-két jó fiúra!
Aki víg napon belünk
Fütyül a borúra
S éjtszakánk komor ködét
Könnyen szertefújja;
Rájuk zendül éljenem,
Régire meg újra.

Egyre torlik ím a hab,
Szerte széles ár csap,
Éljenek a nyiltszavú,
Tiszta szívcü társak,
Akik duzzadt izmokat
Híven egybe zártak,
S az, ki bajban is barát,
S nem a borra vár csak!

Mint mi, más is úgy mulat
Szerte messzi tájon,
Ők is úgy viduljanak,
Mint mi, azt kivánom!
Tengerpartig száz malom
Zúg a folyam-ágyon,
Boldoguljon mindenki
Széles e világon.

(Ford.: Kardos László)
*

GOETHE, Johann Wolfgang (1749-1832), német költő, a világirodalom egyik legnagyobb alakja. Egyaránt hatalmasat alkotott a lírában, epikában, drámában, - versbe és prózában. Korának problémáit realista szellemben, mesteri formákban dolgozta fel. Szemben állt a feudalizmus embertelenségével, de meglátta a kapitalizmus ellentmondásait is.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 42-44. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Goethe: A bűvészinas

Elment hát a vén varázsló,
Végre nincs ma itt a mester!
Szellemeit én varázslom
Élni-halni most az egyszer!
Ellestem igéit s
Hókuszpókuszát,
S bűverővel én is
Művelek csodát.
Rajta! rajta!
Szedd a lábad,
Töltsd a kádat
Feredőre!
Gazdag árral fürge habja
Hadd zubogjon, fuss! előre!

No vén seprü, jöszte szépen!
Ócska rongyod fölveszed most!
Rég nem éltél szolgaképpen,
Amit mondok, azt teszed most!
Lábad lesz ma, talpra!
A hegyibe fej!
Uccu neki, rajta,
Ihol a cseber!
Rajta! rajta!
Szedd a lábad,
Töltsd a kádat
Feredőre!
Gazdag árral fürge habja
Hadd zubogjon, fuss! előre!

Ni, a part felé rohan már!
Mint a villám, gyors a lába!
Máris ott van a folyamnál,
S itt a víz a korsajába!
Most már másodízben!
Kádunk színig áll!
Megmerül a vízben
Rocska, dézsa, tál!
Állj meg! Állj meg!
Ami kellett,
Mind betellett,
Állj, de menten!
Jaj, mily sejtés réme száll meg:
A varázsszót elfeledtem!

Jaj, a szót, a szót, mely újra,
Ami voltál, arra formál!
Jaj, hogy hordja futva, fújva!
Csak már megint seprü volnál!
Önti, egyre önti,
Uj meg új patak.
Mind nyakamba dönti,
Ezer zuhatag.
Tűrni ezt nem,
Nem fogom már:
Megfogom már –
Beste lélek!
Micsoda arc! Mily veszett szem!
Egyre szörnyübb, jaj, de félek!

Hej, te sátán ronda fattya!
Fölvegye a víz a házat?
Hisz dagadó áradatja
Minden küszöbünkön átcsap!
Átkos seprünyél te!
Süket és konok!
Csillapodj le végre,
Suta-buta bot!
Nem hagyod hát
Abba rögtön?
Itt az öklöm,
Ez megállít –
S ott a balta, - kerge, rongy fád
Egy-kettő, szilánkra válik!

Lám megint hurcolja, hordja.
Jaj, hogy is teperjelek le!
Eltiporlak, gaz koboldja!
Reccsen és talál a fejsze!
Eltaláltam! Éljen!
Kétfelé szakadt!
Visszatér reményem,
És szivem szabad.
Jaj, mi történt!
Mind a két fél
Újra ép s él,
Ugy loholnak
Párba, talpra szökve tüstént!
Segítsetek, nagy Hatalmak!

És rohannak! Egyre fellebb!
Lépcsőt, termet locska hab nyom!
Szörnyü tenger, árja ellep!
Mester, mester, halld a hangom!
Itt a mester éppen,
Nagy a baj, gyere!
Szellemet idéztem
S nem birok vele!
„A sarokba,
Vissza, térj meg
Seprünyélnek!
Szellemtesttel
Nem citálhat itt dologra
Senki más, csupán a mester!”

(Ford.: Kardos László)
*

GOETHE, Johann Wolfgang (1749-1832), német költő, a világirodalom egyik legnagyobb alakja. Egyaránt hatalmasat alkotott a lírában, epikában, drámában, - versbe és prózában. Korának problémáit realista szellemben, mesteri formákban dolgozta fel. Szemben állt a feudalizmus embertelenségével, de meglátta a kapitalizmus ellentmondásait is.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 40-42. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Burns: Levél John Lapraikhoz, egy öreg skót bárdhoz

Ha lonc és hanga rügye búj,
Fürj-szótól Múzsám dalra gyúl
Esténkint, reggel fürge nyúl
Kelti dalát, -
Ne bánd szeszélyeim, te új,
Dalos barát.

Ünnep volt, megtelt a fonó,
Harisnya készült, folyt a szó,
Pezsgett a jókedv, harsogó,
Friss vigalom –
Csendült a tréfás nótaszó
Az ajkakon.

Egyszer csak egy új nóta kél –
Jobban tetszett a többinél,
Szép hitveséhez ifju férj
Szólt bene, haj! –
Megdobbant szívem: tiszta, mély
S hű volt a dal.

Én nem hallottam még ilyet,
Dalt, mely a férfias szivet
Igy zengené... Ez Pope lehet –
Steele? Beattie? Vagy...?
S megmondták furcsa, új neved,
És hogy ki vagy.

A nyugtalanság elfogott,
Váltig faggattam őket ott;
Aki csak ismert, lobogott:
Lángész! Csoda!
Kevés ilyen volt még, de jobb –
Senki, soha!

Adj néki egy pint szőke sört,
Víg s bús regét regére költ,
Sort sorba, rímet rímbe ölt,
S a dal nevet –
Inverness s Teviot közt a föld
Nem hord ilyet...

S felálltam és megesküvém:
Ha rámegy zablám és ekém,
S ott döglök gebeként a vén
Palánk alatt:
Rászánok másfél pintet én,
Csak halljalak.

De meg kell vallanom elébb:
Alig tanultam írni még,
Rimet csináltam már, zenét –
Nyers volt s hamis.
De hisz ki titkon költ, elég
Annak az is.

Poéta tán nem is vagyok,
Csak itt-ott rimet faragok,
Könyvekre sokat nem adok –
De hát – sebaj!
Ahányszor Múzsám rámragyog,
Fölcseng a dal.

A kritikus-nép fintorog:
„Ez orcátlanság – így morog –
Prózába tompul ritmusod –
Ez – költemény?”
Tévedtek, bölcs kritikusok,
Ti – és nem én.

Mit néktek bármi iskola,
S a latin szavak friss sora,
Aki ostoba, - ostoba –
Oh, nyelvtanok!
Ásót, kapát, pörölyt! – Nosza,
Dolgozzatok!

Sok bárgyu! Egyetemre gyűl,
S agyában nőttön nő a zűr,
Borjúként megy be, s kiderűl:
Ma vén szamár,
S azt hiszi, ha nyög görögűl,
Poéta már!

Természet, egy szem szikra csak! –
Tüzedből nékem ennyit adj;
Gázolok aztán híg sarat
Ekém nyomán –
Parasztos bár, de szívre hat
Az én Muzsám.

Allan szikrányi víg tüzét,
A furfangos Fergussonét,
Lapraik-ét, új barátomét –
Ezt nyerjem el!
Elég tudás ez nékem épp,
És több se kell!

Uram, ha sok a cimborád
- Bár jóbarát ma ritkaság –
S hosszallod híveid sorát,
Ne szólj velem:
De hogyha kell egy hű barát,
Ird föl nevem.

Én nem dicsérem önmagam,
Hibám se mondom el, ha van,
Lesznek, kik dícsérnek, sokan,
Jóakarók;
És lesznek – éppen annyian –
Szidalmazók.

Egy bűnöm meg-meglátogat:
Hogy szeretem a lányokat –
Vásáron, táncban fosztogat
Sok kis hamis;
S abból, amit cserében ad,
Jut s marad is.

De a Mauchline-i versenyen,
Uram, ha ott leszel velem,
Egy gondtalan, szép éjjelen,
Vidám cserén
Rímes portékád megveszem,
S te az enyém.

Nagy négymeszelyest emelünk,
Tűzbort vízzel keresztelünk,
S jót húzni, azt se restelünk:
Vidulj, kebel!
S egymásban mindent ismerünk,
Ha válni kell.

El innen, önzők, veletek,
Akik szerint a szeretet,
Ész, kellem mindent elfeled
A pénz előtt!
Be csúf a képes feletek,
Ti fecsegők.

De akinek a társaság
Öröm, s aj óság járja át,
És vallja szivünk jelszavát:
„Segit a jó!”,
Jőjj asztalunkhoz, hű barát,
Közénkvaló!

Levelem abbahagyom itt,
Vén tollam elkopott tövig,
Lázasan várom soraid,
Szomjazva rád
Utolsó nótám- s füttyömig:
Hű cimborád.

(Ford.: Kardos László)

*

BURNS, Robert, skót költő (1759-1796). Szegény parasztcsalád gyermeke volt, maga is sokat nélkülözött. Skót dialektusban írt versei a skót földről és skót népről szólanak mély szeretettel. Burns rokonérzéssel viseltetett a francia forradalom iránt s erős antiklerikális vonásokat is mutat. Szerelmi lírája csupa erő és természetesség. – (John Lapraik 1727-1807, költő és Ayr-megyei földbirtokos. Pope 1688-1744, költő, a 18. századi angol klasszicizmus vezető alakja. Steele 1672-1720 angol költő és esszéista. Beattie 1735-1803 skót költő és erkölcs-filozófus. Allan Ramsay 1686-1758 skót költő. Robert Fergusson 1750-1774 skót költő.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 36-39. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Simon Dach: Tharaui Annus

Tharaui Annus tetszik énnekem,
Ő az én földem, pénzem életem.
Tharaui Annus visszahozta most
Hozzám szívét, a boldog-bánatost;
Én birtokom, te, kincsem, Anusom! -
Lélegzetem vagy, vérem és husom!

A pusztító vihar ha törne ránk,
Mi eltökéltük: együtt állanánk.
Kór, üldözés, ború és gyötrelem
Mind-mind szerelmünk abroncsa legyen.
Tharaui Annus, fényem és napom! -
Életed életembe foglalom!

Mint pálma törzse újra fölmered,
Bár döntögették záporok, szelek,
Ugy lesz szerelmünk újra büszke, nagy,
Ha bánat és kín elvonultanak.
Én birtokom, te, kincsem, Annusom! -
Lélekzetem vagy, vérem és husom!

Ha tőlem egykor válnod kellene,
S élnél, hol nem süt isten napja se,
Utánad mennék erdőn, tengeren,
Bilincs vasán át, dúló fegyveren!
Tharaui Annus, fényem és napom,
Életed életembe foglalom!

(Ford.: Kardos László)

*

DACH, Simon (1605-1659) német költő. Költészete erős kapcsolatokat tart az egyházi zenével, de általában friss, őszinte és természetes.
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 31. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

(Ford.: Kardos László)

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 31. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Milton: Olasz nyelvű szonett

Mint domb kopárján, alkonyi homályon
Ha szépmozgású, friss pásztorleánykák
Locsolnak finom idegen palántát,
Mely félve nyit a néki-furcsa tájon

S a honni dús tavaszt esengi fájón -
A Vágy is íme új szvak virágát
Lobbantja idegen nyelv humuszán át,
Míg fölgyulladva ennyi büszke bájon

Táged dalollak, - meg se érti népem,
Az Arnót és a Themzét fölcseréltem,
S azért cseréltem, mert a Vágy akarta,

S nincs gát, amely a Vágyat visszatartja.
Jaj, bár e lankadt szívbe, fás kebelbe
Szórt égi mag mind jó talajra lelne!

*

MILTON, John, angol költő (1608-1674). Érett, hatalmas költészete tele van harcos politikai szenvedéllyel. Cromwell forradalmi mozgalmát minden erejével támogatta. A restauráció után a szegény, vak költő súlyos üldöztetéseket szenvedett. Leghíresebb műve az Elveszett paradicsom.

(Ford.: Kardos László)

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 20-21. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Benvenuto Cellini: Szonett, önéletrajza előtt

Kínokkal terhes életem leírom,
Mert hálálkodni költ az Úr szerelme,
Ki alkotott és gondosan terelve
Sok szép munkámat adta élni hínom.

Az ádáz sors ím megsokallta kínom,
És glóriába fordult mély keserve,
Erő vagyok, szépség és ékes elme,
Soknál különb, s ki meghalad, lebírom.

De tudni azt, hogy elveszett a ködbe
Boldog korom, oly bús, oly porbasujtó,
S hogy ingó terveink a szélbe szállnak.

Mert hasztalan, ha későn kél a bánat,
S ott lenn vagyok, ki voltam, Benvenuto,
S az édes toszkán föld virága föd be.

(Ford.: Kardos László)

*

CELLINI, Benvenuto, nagy olasz ötvös és szobrász (1500-1571). Életének változatos történetét híres Önéletrajzában írta meg, amelyet németre Goethe is lefordított.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 21-22. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Janus Pannonius: Roskadozó gyümölcsfa

Én, aki nyílegyenest törtem sudarammal az égnek,
Seprem most leborult lombozatommal a port.
Nem külső, idegen terhek roskasztanak engem,
Önnön termésem húzza le bús fejemet.
Társaimat viharos villámok döntik a földre,
Rám ez a dús termés hozza a szörnyű halált.
Ép volnék ma is én, ha nem önt el e százszoros áldás,
Mind az enyém a gyümölcs, mely íme porba terít.
Nincs más hátra: a balta setét vasa vágja el éltem,
S máglyák lángjai közt pusztulok el megadón.
Jobb a diófának: termése miatt verik őt le,
Engem a termésem súlya tör össze maga.
Épp ily díjat nyert Agamemnon hitvese hajdan,
S az, ki a háborúba küldte gyanútlan urát.
Ó, de ha így fizet, ily gonoszul, anyjának a gyermek,
Akkor a természet szent joga, jaj, hova lesz?
Azt diktálja az ész: ne akarjon szülni az asszony,
Vesszena magzat, amely duzzad az anyja ölén.
Bárcsak durva fagyok perzselték volna le szirmom,
Amikor ifjú tavasz csalta ki bimbaimat.
Vagy letarolták volna a vad szelek a be-sem-érett,
Zsenge bogyót, sűrűn nőtt, buja kincseimet!
Meddő árnyam várna csak arra, ki lankad a hőtől,
S nem másért, csak ezért tisztelik úgy a platánt.
Karcsú, szép, sudaras törzsek, hallgassatok énrám,
Széttárván ölelő, széles-erős karotok:
Díszes kerti gyümölcs ne legyen soha szívetek álma,
Éppen elég, ha a lomb lep, noha magtalanul.
Rátör a büszke gyümölcs a sudárra, mely élteti-hordja,
Egyszerűen, szelíden díszlik a fán a levél.
És te, ki erre kerülsz, ágast állítni ne restellj
Csüggő gallynak, emeld helyre a dűlt terebélyt.
Gyakran gyógyította be már gyöngéd idegen kéz
A rokon által ütött mély, szomorú sebeket.
Rakj hát holmi karót e szegény ágaknak alája,
Szednivalód is akad, újra ha erre kerülsz.
Tennen terhed is úgy könnyüljön, s véreid ádáz
Tetteit úgy ne legyen felpanaszolni okod.

(Ford.: Kardos László)

*

JANUS PANNONIUS (1434-1472), pécsi püspök, kiváló latin költő. Világias szellemű epigrammákat, elégiákat, epikus költeményeket írt, igen csiszolt formákban.
Agamemnon: trójai fővezér Homeros Iliasában; felesége, Klytaimnestrar meggyilkolta, Klytaimnestrával fia, Orestes végzett.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 20-21. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Horatius: Tiszta embernek...

Tiszta embernek, ki a bűnt kerüli,
Semmi nem kell: mór kelevéz se, íj se,
Mérgezett nyíllal dagadóra terhelt
Puzdra se, Fuscus,

Afrikának hév utain bolyong bár,
Vagy felindul, szét a kopár-mogorva
Kaukázusba, s hol mesebéli tájat
Nyaldos Hydaspes.

Lámcsak egy farkas, hogy a telkemen túl-
Csapva lalláztam Lalagémrul édes
Gondtalansággal, elinalt az erdőn
Puszta kezemtől.

Nem növelt ily szörny vadat a vitézlő
Daunias téres, sűrű tölgyesekben,
S bús oroszlánok kiaszott dajkája
Sem, Juba földje.

Vessen a sors rest sivatagra, hol langy
Nyári szellőtől nem üdül fa lombja,
Hol köd ül váltig s a világot egyre
Gyötri a zord Ég;

S vessen a sors bár egyenest az izzó
Nap-szekér alá, ki-se-lakta földre:
Méz kacajú kis Lalagémnak áldom
Méz csacsogását.

HORATIUS, Quintus H. Flaccus, római költő (i.e. 65-i.e.8). Felszabadított rabszolga fia volt, Philippinél harcolt a köztársaságért. Később Maecenas körébe került, de ifjúkori politikai eszményeire mindig tisztelettel emlékezett. Költészete mesteri formában leplezi le a római társadalom pénzharácsoló szenvedélyét. Daunias: Daunus mondai király országa, Dél-Itália keleti fele Juba: észak-afrikai király volt

(Ford.: Kardos László) (Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 18-19. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Propertius: Másnak a kedvese lesz?

Elszeretik, pajtás, a leányt, akit én szeretek rég,
S vissza kívánnád még tiltani könnyeimet?
Nincs e világon olyan keserű seb, mint a szerelmi:
Vágd el a gégémet, - az se búsítna meg így.
Mondd, lehet az, hogy a más ölelő karjába simuljon?
Ő, aki még az enyém, másnak a kedvese lesz?

Forgandó a világ, nem örök hát a szerelem se,
Győzöl vagy veszítesz: így forog itt a kerék,
Annyi vezér elhullt, oly nagy fejedelmek elestek,
Théba se áll immár, Trója magas fala sem.

Mennyi ajándékot hordtam, mily verseket írtam!
S hogy szeret, egyszer sem mondta e kőszívű lány.
Hosszú éveken átal tűrtelek ostoba módra,
Tűrtelek én, te gonosz, s még pereputtyodat is!
Nem vettél szabadember-számba se tán? S ezután is
Koppannak fejemen durva-kevély szavaid?

Így hullsz hát a halálba, Propertius, ifjú erőben?
Hullj! Hadd örüljön csak hulltodon a capodár.
Nyűjje a Szellememet, bús Árnyamat űzze-gyötörje,
Rúgjon a máglya felett táncot a csontjaimon.
Antigone sírján nem dőlt-e le Haemon is egykor,
Ön-bordái közé mártva be kardja vasát,
Csontjait így elegyítni szerelme halotti porával?
Nélküle nem kellett néki a thébai lak!
Nem menekülsz te sem! El kell pusztulnod velem együtt:
Vérem a véreddel egy vason omlik alá.
S életem ámbár dicstelenül hull így a halálba,
Dicstelenül, de velem hullani kell neked is.

Árva Achilles is, mikor elvették szeretőjét,
Tűrte, hogy ott porosul fegyvere sátor alatt.
Látta a vert görögök sorait futamodni a parton,
S hektori fáklyától lángban a dór sereget,
Látta, a megcsúfolt Patroklos a parti homokban
Nyúlik el, összekuszált üstöke vériszapos,
És mindent csak Briseis szépsége miatt tűrt.
Akkora bú tombolt árva szerelmű szívén.
Ám, hogy a rablány visszakerült, már kései díjként,
Vonta szilaj Hektort haemoni méneivel.
Mélyen alatta vagyok fegyverre s anyára e hősnek,
Hát csoda, hogy leigáz engem is a Szerelem?

(Ford.: Kardos László)
*

PROPERTIUS, Sextus, római költő (i.e. kb. 50-i.e. kb. 15). Republikánus családból származott, de politikai vagy katonai vállalkozásokban nem vett részt, fő gondja a szerelem volt. Kedvesét, Cynthiát, mitológiai képekkel túlzsúfolt, de egyéni hangú, szenvedélyes elégiákban énekelte meg. (Antigone: Oidipusnak saját anyjától született leánya, aki Kreón király parancsa ellenére is eltemette testvérét, a hazája ellen támadó Polyneikést. Kreón a leányt sziklabörtönbe záratta, itt Antigone jegyesével, Haemonnal, Kreón fiával együtt öngyilkos lett. Achilles, Patroklos, Hektor: a trójai harcok hősei.)

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 19-20. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)

Sophokles: A trachisi nők (részletek)

HÜLLOSZ

Rajta, fiúk, haragos ne legyen
majd senki azért, amit én teszek itt,
csak az égi szeszély e csapások oka,
vád s panasz ne érje az isteneket,
kik nemzenek és kik atyáink,
s elnézik a kínokat itt lent.

A jövőbe az emberi szem sose lát,
ami itt megesett, minekünk csak gyász,
az Égre gyalázat,
de a legsúlyosabb mindőnk közül
csak néki, akit gyötör a kór.

KAR (Ioléhoz)

Hadd el te is, leányom, a házat,
csupa szörnyű halálra talál a szemed,
rengeteg itt a baj és szomorúság,
és mindez Zeus keze műve.

(Ford.:Kardos László)
*

SOPHOKLES, görög tragédia-író (i.e. 496-406). Az athéni demokrácia fénykorában élt, de tisztán látta a rabszolgatartó demokrácia kibékíthetetlen ellentmondásait. Hét tragédiája maradt ránk. (A trachisi nők Héraklés és Deianeira mítoszát dolgozza föl lélektani eszközökkel.

Deianeira: Héraklés felesége, akiért Akheloós folyamistennel kellett megvívnia.

Héraklés: Zeus isten és Alkméné királyné fia. Halála után atyja az istenek közé emelte. Felesége, Deianeira ölte meg, akaratlanul: hogy szerelmét visszaszerezze, Nessos kentaur (félig ember, félig ló) vérébe mártott köpenyt adott neki, s a mérgezett köpeny szörnyű kínok közt megölve a hőst.

Diké: a jog és igazság istennője.

Hadés: az Alvilág királya.)

Horatius : De boldog az...

„De boldog az, ki gondjainktól távol él,
S akár az ősök hajdanán,
Apái földjét szántogatja ökrivel
S hírből sem ismer uzsorát:
Vad kürtszó nem riasztja, mint a katonát,
Tenger mérgétől nem vacog,
A fórumot kerüli és a nagykutyák
Kevély előszobáit is.
Hanem szőllőskertjében kamasz venyigét
Sugár nyárfákkal házasít,
Vagy nézdegéli kósza, bőgő barmai
Csordáit rejtek völgy zugán,
Avagy kacorral nyesve meddő gallyakat,
Helyettük boldogabbat ojt,
Vagy sajtolt mézét gyűjti szép kannáiba
S megnyírja gyönge juhait;
S ha az ősz a táj fölé emelte már szelíd
Almákkal ékes homlokát,
Mily boldogan szedi le ízes és nemes
Körtéit s bíbor fürtjeit,
Hogy néked adja, ó Priapus, és neked,
Silvanus, mesgyék tútora.
Nyújtózhatik kedvére a vén tölgy alatt
S puha-rugalmas pázsiton;
Közben a víz magas partok közt csusszan el,
Erdőben madár panaszol,
Csobog a hab s együtt zizeg a lomb vele,
Idézve könnyű álmokat.
Mikor pedig a dörgő Juppiter tele
Havat meg záport gyűjt reánk,
Ő vetett tőröknek szorítja a dühös
Vaddisznókat kutyáival,
Vagy ritka hálót könnyű ágason feszít
Falánk rigók elé cselül,
És kellemes jutalmaként húrokkal ejt
Félénk nyulat, vándor darut.
ki ne feledné ennyi sok minden között
A szerelem rossz gondjait?
Hát még ha otthon édes kis pulyái közt
Sürög szemérmes asszonya,
Mint egy szabin nő vagy a dolgos appuli
Napbarnította hitvese,
S szent tűzhelyét száraz gyújtóval rakja meg,
Ha fáradt férje közelít,
S vidám tehénkét zárva a sövény mögé,
Megduzzadt tőgyét megfeji,
S az édes hordóból újbort csapolva csap
Nem pénzen-vásált lakomát!
Nem ízlenék úgy nékem sem az osztriga,
Sem a lazac, sem a sügér,
Ha tengerünkre hajtaná a keleti
Habokon csattogó vihar,
S az afrikai gyöngytyúk s jón császármadár
Nem szállna le hasamba több
Zamattal, mint a fák kövérebb ágain
Frissen szedet olajbogyó
S a mályva, mely a testi kórra ír, s a rét
Szerelmese, a sóskafű,
Vagy Terminusnak áldozott bárányka, agy
Ordas-sebzette gödölye.
Ily lakoma közt látni kedves a haza
Igyekvő gömbölyű juhot, -
Látni a lankatag nyakú, bús ökröket,
Mint húznak felfordult ekét, -
S a vacsorázó szolgákat, dús ház raját,
S körül a fénylő szobrokat.”

Igyen szavalván Alfius, az uzsorás,
- Féllábbal szinte gazda már –
Behajtja pénzét tizenötre egy vasig.
És elsején – kihelyezi.

*

HORATIUS, Quintus H. Flaccus, római költő (i.e. 65-i.e.8). Felszabadított rabszolga fia volt, Philippinél harcolt a köztársaságért. Később Maecenas körébe került, de ifjúkori politikai eszményeire mindig tisztelettel emlékezett. Költészete mesteri formában leplezi le a római társadaslom pénzharácsoló szenvedélyét.
(De boldog az... Priapus: a kertek védőistene
Silvanus: az erdők istene, a falusi birtok védője
Terminus: a birtok határait védő isten
Alfius: élő személy, hirhedt uzsorás volt

(Ford.: Kardos László) (Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 16-18. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)