Két flamand poéta, Maeterlinck és Verhaeren állt a homloktérben s most a Nobel-díj aranya és dicsősége az ősz Swinburne poézisét aranyozza meg. Nekem kedves ez az izgalmas változás és hitem szerint az irodalomnak is, már csak azért is, mert Európa renyhe érdeklődését egyszerre feléje fordította, aki hetvenegy éves létére ma a legfiatalabb lírikus s különben is csupa groteszkség és nagystílű ellentét: angol és dekadens, új és klasszikus s annyira rétegezett lelkű és mégis oly parasztian egyszerű és titokzatos, hogy egész valóját csak egy contradictio in adiecto-val tudnám kifejezni. Swinburne az egészséges dekadens. Nem hiába angol és ősei, a markos, kitornázott testű northumberlandiak nem hiába edződtek századokon át sós tengeri viharokban, egészséget hagytak rá beteg lelkéhez, merészséget, telhetetlenséget és messzetekintő tengerész-szemet. Csak ily kemény csontokkal, ennyi józansággal lehet valaki a sápadtság poétája.
Mohó tengerész-szívével a legmakrancosabb és legérzéktelenebb hisztérikát kellett szeretnie, a tengert. Legbensőbb belsejében mindig ez a dualizmus bujkált, az egészség és a betegség, az élet és művészet közt tántorgó ember határozatlansága, atavisztikus visszaérzések és az új ember ösztönös vágyódása a fájdalom érdekes sápadtsága után. Az ő tengerköltészete nem az, ami másoké. Nem természetpoézis és hősi festmény patetikus színrakással és harciasan gőzölgő fellegekkel, de zene és erő, mélység és hullámzás, hangok csobbanása, melódiák sercegése, összesűrítése és ütemre pezsdülése a habok borzongásának, a halak és puhányok fészkelődésének, a titokzatos vízi élet alig hallható megrebbenésének s annak a millió hangnak, amit éjjel félálomban hallunk kabinunk ágyáról. Ez az érzéki, bujálkodó vízimádat, ez a fetisizmusba fajuló tengerszerelem azonban csak öntudatlan védekezés egy romboló láz ellen. Olyanforma, mint ha valaki fájó fejét egy egész óceánnal hűtené. Swinburne a tengerben a primitívség vonalait látja, a meddőséget, a halált, minden pusztulás egyszerű, fekete naivságát.
Ide menekül és évezredes magányba dermedt kertekbe, fennsíkokra, dűnékre, hogy egy intuitív önkívületben fogja át a problémák primitív egységű osztatlanságát, ahogy kívüle csak Baudelaire tudja és néha Shelley. De nála ezek az ősi érzések is félszegen érdekes stilizált-vékony hangon szakadnak fel, amelyet a térben, vonalakban, praerafaelita barátai Burne Jones és Dante Gabriel Rosetti egy elrajzolt vonallal adnának vissza.
Az angol elit ízlés Tennysonnal szemben méltán játssza ki Swinburne-t. A beteg finomságok egészséges, nagy költője ő. Csakhogy az ő idegfinomságát és idegbetegségét nagy területet átölelő ép látás ellensúlyozza. Így olvad össze nála természet szerint a szenzibilitás s a nagy perspektíva és itt bukkan fel újra az az ősi kettősség, melyről az előbb beszéltünk. Szerencsére az angol nyelv mindkettőre jó, az elsőre az ősök révén, a másodikra Swinburne által, aki Shakespeare harci nyelvét s Keats holdfény-idiómáját zenévé változtatta, használható, tagolt, modern szervezetű zenekarrá, melyen minden kifejezhető. Még Swinburne különös álmai is. Ezek a befejezett és elintézett fájdalmak, ezek a kőbe és csengő ritmusokba kívánkozó élmények is, melyek életét régen lezárták s most az arany és a drágaság múmiapályájából rejtélyesen mosolyognak reánk. Azt mondhatnók, hogy már nem is érezzük mi fáj, csak szépet értéklő érzékünkkel fogjuk fel hidegen, okosan, nyugodtan. Egy aranyhajú nő praerafaelita merevségét látjuk, vagy egy tágrameredt, oktalanul könnyező szemet, mely rózsabimbók közül kandikál ki. Mért sír? Nem tudjuk. De érezzük e félszeg, antinaturális bánat kábító végtelenségét. Baudelaire világa ez. Ha Baudelaire valakivel az ősiség, a különcség már szinte természetté váló nagysága jogán testvériséget vállal, csak Swinburne lehet az.
Mikor Baudelaire 1865-ben meghalt, senkinek sem volt szava, csak ő találta meg a különös fájdalomnak és a tragikus grimasznak azt a pózát, amely sátáni barátjához illő. Messze kiáltó fájdalommal jajgatott és gyászában és versében nem volt semmi irodalmi, inkább egy öcs fájdalma, egy megdöbbent emberé, aki egyedül maradt nyomasztó nagyságával. Csak Baudelaire ennyire primitív, ennyire rafináltan egyszerű és bizarr. Azt mondják, hatott is rá. Én nem hiszem. Vannak egyformán beállított szemek, amelyek megalkotottságuknál fogva hasonlókat vesznek észre s vannak rendőrszemek, melyek mindenkiben tolvajt sejtenek és semmit sem látnak meg. Azt hiszem, hogy Swinburne Baudelaire-ben magát szerette és magát bámulta, papiros-álmaiba vért érzett bele s magába hasonlította, átformálta és végig élte a saját módja szerint, mint valami rettenetes természeti szépségű éjféli zivatart. Az egységesítő kedv, az egyszerűsítés és összevonás láza, a primitívség, a kopárság, a halál és a fekete szín vezette hozzá, mint a tengerhez.
Ennél többet nem is mondhatok róla, és igazabbat sem, szebbet sem: szerette Baudelaire-t és a tengert.
(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése