„Nékem mondd az igazat!”
DEIANEIRA
Az Oita szikla-ormain villámokat
Dobáló Zeusra, - el ne titkolj semmit is.
Nem holmi bamba asszonnyal beszélsz, aki
Nem tudja, hogy az ember úgy teremtett,
Hogy kéje tárgya szüntelenül változik.
Mindenki, aki Eros ellen harcba száll,
S kezet emel rá öklözőként, balga az.
Ha kedve tartja, istenekre vet igát,
Rám is vetett, miért ne győzne másokon?
Őrültség volna szidnom érte férjemet,
Azért, hogy őt is földre bírta ez a kór, -
Vagy ezt a lányt, ki semmi olyat nem csinált,
Mi szégyenére van, vagy engem elbúsít.
Nem úgy; de hogyha gazdád volt a mestered,
Hogy hazudozzál, nem tanultál tőle jót.
Ha meg magad tanítod erre tenmagad,
Bár jóra törsz is, hitványnak találtatol.
A színigazat mondd! A szabad emberen
Gyalázat az, ha rámondhatják, hogy hazug.
Nincs semmi ok, hogy titkolóznod kellene;
Sokan hallották tőled, s elmondják nekem.
S ha félnél, arra sincs okod, mert engemet,
Ha nem tudnám meg, sokkal jobban gyötrene.
Mi rossz lehet, ha megtudom? Hát nem ölelt
Az egy Héraklés eddig is már annyi nőt?
És egyikhez se volt egyetlen rossz szavam,
Nem kárhoztattam egyet is, s ezt sem fogom,
Akárhogy veszti vágya, - sőt sajnálom őt
Szívem mélyéből, látván, hogy az életét
Önnön szépsége törte össze, s bár ilyen
Szándéka nem volt, mégis rabbá tette és
Feldúlta, ősi földjét. Ámde hagyjuk ezt
A maga útján; annyit mondok csak neked,
Bolondíts mást, de nékem mondd az igazat.
„E lány az ő valódi hitvese”
DEIANEIRA
Kedveseim, míg bent a endég búcsúképp
A harcban foglyul ejtett lányokhoz beszél,
Titokban hozzátok siettem addig én,
Elmondani, hogy mit szerkesztett két kezem,
S hogy köztetek kisírjam fájó kínomat.
Mert azt hiszem, hogy nem leány már, asszony az,
Kit elfogadtam, mint fölös súlyt a hajós,
Szívemnek szégyellt s hitvány portékájaként.
És ketten várjuk véle most az ölelést
Egyazon ágyon. Hérakléstől ezt kapom,
Kit mindig jónak s hűségesnek mondtam én,
S hosszú időn át úgy őriztem otthonát.
S ámbátor én már nem bírom gyűlölni őt,
Ki annyi sokszor szenvedett e kór miatt,
De melyik asszony lakna egy fedél alatt
E lánnyal, osztakozva véle hitvesén?
Látom, hogy zsendül ifjú bája egyre, míg
Én hervadok; nyíló virágban örömet
Talál a szem, s a kókkadóra rá se néz.
Héraklés, félek, nékem már csak név szerint
Férjem, s e lány az ő valódi hitvese.
De mondtam már, értelmes asszony nem szokott
Haragra gyúlni; elmondom, kedveseim,
Fájó sebemre én miféle írt tudok.
Van nékem egy rézkannám, abba dugtam el
Egy ősi szörnyetegnek ó ajándokát,
Kislánykoromban kaptam azt a kornyadó,
Bozontos mellű Nessos nyílt sebeiből;
Karon cipelte ő az embereket át
Pénzért az Euénos folyam mély habjain,
Evező, vitorla, csónak nem kellett neki.
S midőn atyámtól mint Héraklés hitvese,
És otthonomtól első ízben váltam el,
Ő vitt a vállán s hogy folyamközépre ért,
Illetlen kézzel illetett; de Zeus fia
Sikoltásomra tüstént visszafordul és
Tollas nyilával rálő; mellén, tüdején
Járt át a nyíl. A szörny zihálva haldokolt
S ezt mondta még: „Vén Oineus leánya, halld,
Ha szót fogadsz, hasznodra lesz szolgálatom:
Utolsó utamon, ládd, téged viszlek át;
Ha most te fölfogod megalvadt véremet
Gyilkos sebemből, ott, ahol a lernai
Sárkány setét nedvébe mártott nyílhegy ért:
Varázserővel őrzi Héraklés szívét
E vér, hogy bármely nőre vessen is szemet,
Ne leljen benne, mint tebenned, több gyönyört.”
És emlékezve erre most, kedveseim,
- A vért én zár alatt tartottam gondosan –
Bekentem ezt a köntöst, rágondolva, mit
Mondott a szörny még életében; megvan ím.
A rontó bűbájhoz nem értek és nem is
Szeretnék, én minden vajákost gyűlölök.
De hogy szerelmi bűverővel győzzek és
E lánytól visszakapjam Héraklés szívét,
Megtettem ezt, ha nem látjátok bűnös és
Botor dolognak; ám ha úgy, nem folytatom.
„Én ölöm meg férjemet”
DEIANEIRA
Ha elbeszélem, hogy mi történt, asszonyok,
Úgy hallgatjátok, mint a váratlan csodát.
A göndör bárány gyapja, mellyel az imént
Az ékes köntöst végig kentem, nincs sehol,
Eltűnt, de úgy, hogy nem más tette semmivé:
Önnönmagában semmisült meg odabenn,
A kövön porlott szét; hogy mindent tudjatok,
Hogy s mint esett, halljátok, elmondom tovább.
Abból, amit a kentaur mondott, amikor
a fájdalmas nyíl átalverte oldalát,
Mit sem feledtem, - úgy emlékszem arra, mint-
Ha ércbe vésték volna minden egy szavát.
Nos, így rendelkezett és így is tettem én:
A bűvös szert ne érje napfény, és a tűz
Ne férjen hozzá, védett zugba rejtsem el,
Mindaddig, míg a friss kenésre sor kerül.
Meg is fogadtam. S most hogy rákerült a sor,
Juhnyájamból szerezve jó gyapjúcsomót,
A szert a házban titkon feldörzsöltem és
A köntöst összehajtva, mint tudjátok is,
Hogy nap ne érje, ládikába zártam el.
De szó azt el nem mondja, ember-ész soha
Nem éri föl, mit visszatérve láttam ott.
a gyapjúkócot én a dörzsölés után
Eldobtam, és véletlenül épp úgy esett,
Hogy nap sütött rá; ott a gyapjú áthevült
És semmivé lett; elporlott a padlaton;
Akár a fűrészpor szitál le, amikor
Gerendát fűrészelnek szét az emberek.
Ilyesmi lepte ott a földet; és ahol
Hevert, nyüzsögve szállott föl a buborék,
Mint hogyha ősszel földre loccsan sűrű must,
Mely Bakkhos isten kéklő fürtjein fakadt.
Most mit gondoljak erről én, boldogtalan?
Már látom, borzalmas tettet követtem el.
Miért lett volna a halódó szörnyeteg
Hozzám kegyes, ki voltaképp megöltem őt?
Nem, nem, csak gyilkosának életére tört
És engem lépre csalt; de én csak most tudom,
Mi a valóság, amikor már nem segít.
Ha sejtelmemben nem csalódom, akkor én
- Boldogtalan! – csak én ölöm meg férjemet.
Azt is tudom, hogy ez a nyíl sebzette meg
Kheirónt, az istent, s ha megérint bármit is,
Mindent megöl; hát hogy kímélné akkor őt
A szörnyeteg Nessos véréből csurranó
Mérges, fekete vér? Jaj, érzem, érzem én.
De eltökéltem, hogy ha férjem sírba hull,
Ez egy csapással én is véle pusztulok;
Hiszen ha híre rossz, nem élhet az a nő,
Ki arra büszke, hogy nevén folt nem tapad.
„Verjen meg a büntető Diké!”
HYLLOS
Ha tudnod kell, elmondok mindent sorba most:
Földúlva Eurytos nagyhírű városát,
Zsákmánnyal és a győzelem jeleivel
Ért Héraklés a hullámverte partokon
Kénaion ormához, s atyjának, Zeusnak ott
Oltárokat szentelt és lombos ligetet;
Ki úgy esengtem érte, itt láttam meg őt.
Dús állatáldozatra készült épp, mikor
Megérkezett családi hírmondónk, Likhas,
S ajándékot hozott: halálos köntösöd;
Atyám felölté, úgy, ahogy kívántad azt,
És tizenkét hibátlan ökröt áldozott
A zsákmány legjavából; együtt százra ment
A fölszánt mindenféle barmok száma ott.
Örvendezett, úgy kezdte a boldogtalan
Az áldozást, tetszett neki a díszruha;
De most a gyantát csurgató fenyőnek és
Az áldozatnak véres lángja felcsapott,
Verejték verte bőrét, enyvesen tapadt
A köntös, mintha szobrász véste volna rá,
Minden tagjára; csontokig hatott vadul
Vonagló kínja; mint a véres vipera
Halálos mérge, szívta-marta tagjait.
És ekkor ráordított a boldogtalan
Likhasra, bár az nem volt bűnöd részese,
Miféle álnok s fortélyos köntöst hozott.
Az árva, mit se tudva, hajtogatta, hogy
Ajándékod úgy hozta, ahogy kapta volt.
Amint ezt meghallotta, és egy iszonyú
Görcs át-meg-átvillámlott égő mellkasán,
Szegény Likhast bokán ragadta hirtelen
S egy tengermosta sziklafalhoz csapta őt;
Haján a koponyából a fehér velő
Az omló vérrel együtt bugyogott alá.
S az ünneplő nép borzadozva jajgatott,
Hogy ez halott, s a másik úgy vergődik itt;
És senki hozzá nem mert közelíteni.
Mert majd felugrott, majd a porban verdesett
Üvöltve, nyögve; szerte Lokris csúcsai
S Eubola bérce visszhangozták kínjait.
Addig vonaglott, csapdosott, s úgy ordított
S üvöltözött, hogy végül ellankadt szegény,
Gyalázva-szidva átokverte ágyadat,
Boldogtalan, s az oineus-i nászt, amely
A pusztulásba dönti most az életét,
S fölvetve ekkor a gomolygó füst közül
Szemét, a nép közt megpillantott engemet,
Ki ott zokogtam, s rám nézett és így beszélt:
„Jöjj, gyermekem, ne fuss el kínjaim elől,
Ne fuss, habár halálom tán halálod is;
Vígy innen el, - ott volna legjobb énnekem,
Ha szánsz, e földről vígy el engemet, fiam,
Minél előbb, hogy itt ne érjen a halál.”
Így szólt parancsa. Csónak-aljba tettük és
Elhoztuk üggyel-bajjal, fogcsikorgató
Gyötrelme közt. Tüstént megláthatod te is,
Vagy élve még, vagy épp halála percein.
Ezt tervelted ki hát, anyám, és tetted is
Atyám ellen! Hogy verjen meg a büntető
Diké s Erinys! Kívánom, ha így jogos.
S jogos, hiszen te adtál éppen rá jogot,
Ledöntve minden férfiak legjobbikát,
Jaj, nem látsz többé hozzáfoghatót soha.
„Most kettős árvaságra jut”
DAJKA
Szörnyű s igaz; hallgass meg, hogy tanúm lehess.
Úrnőm e házba egymagában visszatért,
S látván, hogy öblös nyoszolyát vet gyermeke
Az udvaron s atyjáért újra visszamegy:
Jajongva hullt az oltárok tövébe, hol
Nem látta senki, s árvaságát búgva ott,
A kedves tárgyakat siratta sorban el,
Majd össze-vissza kószálván a termeket,
Ha egyik-másik hű cselédje tűnt elé,
Zokogni kezdett láttán a boldogtalan,
S vadul jajgatva, ennen sorsa rémeit
Idézte és az immár magtalan jövőt.
Ettől lassankint elcsitult, s most látom őt,
Amint Héraklés hálófülkéjébe ront.
Meglestem akkor asszonyunkat egy sötét
Zugból, de úgy, hogy senki meg ne lásson ott,
És láttam, hogy a Héraklés fekvőhelyét
Az úrnő díszes szőnyeggel borítja be.
Hogy ezzel végzett, felszökött rá s elterült
A házastársi ágynak kellős közepén,
S zokogva ontván forrón buzgó könnyeit,
Így szólott: „Ó jaj, ágyasházam, nyoszolyám,
Búcsúzom immár, én e párnákon soha
Nem nyugszom mint férjem szerelmes asszonya.”
Ezt mondta volt, aztán megoldta izgatott
Kezekkel köntösét s a mellén az arany
Csatot, s megoldván, meztelen maradt egész
Baloldala s baloldalán a karja is.
Én lélegzetszakadva elrohantam és
Elmondtam a fiának anyja szándokát.
Míg elfutottam és ő vélem visszajött
Már látjuk is, hogy asszonyunk kétélű tőrt
Döfött keresztül a szívén, az oldalán.
S látán a gyermek, feljajdult; most érti csak,
Hogy vádoló dühének átkos műve ez,
Későn tudatta véle házanépe, hogy
Nessos sugallatára tette anyja azt.
Sóhajtozott a szerencsétlen szüntelen,
Siratta anyját, jajveszékelt és nyögött,
Csak csókolgatta lázasan, majd oldalán
Elnyúlva, hangos szóval, hosszan zokogott,
Hogy balga váddal léhán szólott ellene,
Siratta, hogy most kettős árvaságra jut,
Mert atyját, anyját egy csapásra veszti el.
Hát így esett; és minden ember, aki két
Vagy még több nappal néz előre, ostoba;
Mert nincsen addig semmiféle holnapunk,
Míg jószerencsénk nem segített túl a mán.
„Egy asszony volt, egy asszony”
HÉRAKLÉS
Jaj, vállam, markom mennyi súlyos, vakmerő
Tettet vitt végbe, melyről szólni is nehéz.
De maga Héra nem gyötört el annyira,
Sem a sötét Eurystheus nem kínzott meg úgy,
Mint Oineus cselszövő leánya, amikor
A vállamra vetette gyilkos köntösét,
Amelyet fúriák halálos keze szőtt.
A bordáimra rátapadt, a húsomat
Csontig lemarta, s megszikkasztva ereim,
Tüdőmbe tört, felhörpintette véremet,
Roncsolva járt át testem minden tagjain,
S felfoghatatlan békó nyűgeibe vert.
Nem lándzsa sújtott, és nem is a földfia-
Gigászok tábora, se kentaurok dühe,
Sem Hellas, sem valami barbár, sem olyan,
Kinek hazáját tisztogatva jártam át;
Egy asszony olt, egy asszony, és nem férfiú,
Ki egymagában, gyilkos vas nélkül, megölt.
Fiam, mutasd meg, hogy fiam vagy igazán,
S anyád nevét ne tiszteld jobban, gyermekem.
Menj és a házból tenkezeddel hozd elő
Szülőanyád és add kezemre, hadd tudom,
Sorsom vagy sorsa fáj-e jobban teneked,
Ha látod őt, amint keményen büntetem.
Menj gyermekem, s légy bátor; szánj meg engemet,
Kit annyian sajnálnak; mint egy gyönge szűz,
Gyötrődve sírok; nem mondhatja senkisem,
Hogy valaha is sírni látott engemet,
Jajszó nélkül viseltem én a szenvedést.
Ez voltam, - s asszony lettem, ím, boldogtalan.
S most lép elébem, állj atyádhoz közelébb
És lásd magad, miféle gyötrelmek között
Kínlódom; meztelen kitárom testemet,
Nézzétek hát mindnyájan megtört tagjaim,
Nézzétek ezt a roncsolt, szánandó szegényt,
Jaj, jaj, nyomorult, jaj, jaj!
A görcsös kínok lángja újra fellobog,
A bordáimba fal, s egy pillanatra sem
Hagy elnyugodni ez a perzselő marás.
Vígy el, hatalmas Hádés,
Ó Zeus villáma, verj le,
Rázd meg, Hatalmas, s sújtsd alá a menny kövét,
Atyám, mert látod, újra rág a kín, megint
Mardosva kezdi már. Ó jaj, kezek, kezek!
Ó hátam, mellem! Ó ti kedves karjaim!
Ti vagytok hát, kik meggyilkolták hajdanán
A pásztor-irtó nemea-i oroszlánt,
Az ijesztő, mogorva baromállatot,
És Lerna Hydráját, s kentaurok felemás,
Fennhéjázó, szilaj hadát, a föld alatt
A győzhetetlen, háromfejű Kerberoszt,
Ekhidna sarját, Erymanthos vadkanát
És azt a sárkányt, mely a föld határain
Hesperiai aranyalmák őre volt.
S ízleltem én ezernyi harcot, másokat,
S markomból senki nem vitt diadalmi jelt.
De most a testem egyberoppant, s nyomorult
Tagjaimat egy névtelen kór marja szét,
A legjobb anya gyermekének mondanak,
S a csillagok között lakó Zeus volt atyám,
De tudjátok meg: ámbár semmisem vagyok,
S még mászni sem tudok, de azt a nőt, aki
Ezt tette, megkerítem én; elő vele,
Hadd tudja meg s hirdesse szét világ szerint,
Hogy élve-halva visszatorlom a gonoszt.
„Mindez Zeus keze műve”
HÉRAKLÉS
Vigyetek hát, mígnem újra mardos
A kín. Ó te lelkem, légy most szilárd,
Sziklán edzett acélzabolával
Fojtsd vissza a jajt, kényszerű sorsod
Végezd be vidáman.
HYLLOS
Rajta, fiúk, haragos ne legyen
Majd senki azért, amit én teszek itt,
Csak az égi szeszély e csapások oka,
Vád s panasz érje az isteneket,
Kik nemzenek és kik atyáink,
S elnézik a kínokat itt lent.
A jövőbe az emberi szem sose lát,
Ami itt megesett, minekünk csak gyász,
Az Égre gyalázat,
De a legsúlyosabb mindőnk közül
Csak néki, akit gyötör a kór.
KAR (IOLÉHOZ)
Hadd el te is, leányom, a házat,
Csupa szörnyű halálra talál a szemed,
Rengeteg itt a baj és szomorúság,
És mindez Zeus keze műve.
(Ford.: Kardos László)
*
SOPHOKLES, görög tragédia-író (i.e. 496-406). Az athéni demokrácia fénykorában élt, de tisztán látta a rabszolgatartó demokrácia kibékíthetetlen ellentmondásait. Hét tragédiája maradt ránk. (A trachisi nők Héraklés és Deianeira mítoszát dolgozza föl lélektani eszközökkel.
Deianeira: Héraklés felesége, akiért Akheloós folyamistennel kellett megvívnia.
Héraklés: Zeus isten és Alkméné királyné fia. Halála után atyja az istenek közé emelte. Felesége, Deianeira ölte meg, akaratlanul: hogy szerelmét visszaszerezze, Nessos kentaur (félig ember, félig ló) vérébe mártott köpenyt adott neki, s a mérgezett köpeny szörnyű kínok közt megölve a hőst.
Diké: a jog és igazság istennője.
Hadés: az Alvilág királya.)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 5-15. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése