Lengyel Géza: A régi mesterek

Mintha meg sem történt volna a múlt század, egy másolat kiállítás körül a legkomolyabban és roppant alapossággal vitatják, vajon mennyi haszna és művészi jelentősége van a régi mesterek egyszerű, pontos, szorgalmas másolásának. Olyan ez, mint mikor az iskolában megtanulja az ember, hogy felebarátját szeretni kell és roppantul meglepődik, hogy az iskolán, illetőleg a vallás-órán kívül élő lények a legkevésbé sem szeretik egymást. A tanár úr hazudott hát? Vagy az emberek hazudják egymásnak ellenséges indulataikat?

A mi iskolánkban azt tanultuk, hogy az ábrázoló művész mesterségének, fejlődésének, egyéniségének, stílusának alapja a természet. Nézni, figyelni, veséjébe vágni az embernek, a fának, a színnek, a levegőnek. Tanulni, szorgalmatoskodni, nyári napon sülni és télen gémberedő kézben tartani az ecsetet, vagy legalábbis a jegyzőkönyvet. És megfeledkezni róla, hogy más, tegnap, vagy ötven éve, ugyanazt az erdődarabot hogyan látta.

Az a kérdés, revízióra szorul-e ez a kétségen kívül iskola-szagú tanítás? Hiszen - mondhatnák a régi mesterek protektorai - a modern természettudománynak éppen úgy az eleven élet a forrása, mint a művészetnek, de van a természetszemléletnek könyvtárnyi igazság, amit az elődök már egészen megbízható módon összegyűjtöttek, aminek leszűrését tudósonként újra kezdeni botor is volna, lehetetlen is volna. Nem fogadhatja-e el a festő, a művész is mestersége alapvető törvényei gyanánt azt, amit jeles elődök tökéletes megbízhatósággal vászonra vetettek? Nem takarít meg így erőt a maga egyéniségének kellő kifejlesztése számára?

A művészi tekintélytan hirdetői, ha tekintély-elméletük mellett érvelni tudnának, ezen az úton, igaz, még találhatnak argumentumot. De nem tudnak, következetesen nem tudnak és szinte fölösleges is cáfolni az elképzelt okoskodást.

Nincs revízió, régi jogaiban marad a természet. Az, ami a művészetben az elődöktől több-kevesebb nyugalommal átvehető: az ecset, a vászon, a festék, a véső. Azután újra, örökké elölről kezdődik minden. A látás, a megfigyelés, az észrevevés, az átszűrés, a kifejezés. Kész képeket, kész műalkotásokat természetes, hogy szintén lehet látni, figyelni, egyéni temperamentumon átszorítva újratermelni. Csakhogy ez nem másolás, bár épp oly céltalan, mint a másolás. És egy iskolás kifejezéssel élve, nehezebb mint az eleven élet szemlélete és visszaadása. Gyönyörű dolog a zseni munkája, isteneknek való élvezet órákat tölteni előtte, elmerülni részleteibe, követni a forró temperamentum és vakmerő kéz útját, a megcsinálást, a szerszámok, az anyag játékát. De megfogni ugyanazt a szerszámot, ugyanazt az ecsetet, ugyanazt az olajat és megpróbálni a lehetetlent, hogy az utódnak a keze alól épp olyan ívben szökjék ki a szín: az rettenetes, az lelket nyomorító munka. Más anyaggal, más módon, színek után vonallal, vászon után karcoló tűvel: ez még valamennyire emberi. Ez felszabadítja bizonyos mértékben az egyéniséget a köteles utánzás állati kínja alól. Ez nagyjából annyi, mint idegen költő lefordítása. Színnyelvről, vonalnyelvre. Szükség persze nincs reá, mert a formák beszéde tökéletesen internacionális, közérthető, akár folt, akár szín, akár plasztikus formák révén cseng is a szava. Igaz, vannak jeles mesterek messze földön, idegen múzeumokban, akiket, ha nem is az alkotó művészet, de a minden iránt érdeklődő kultúrember ismerni szeretne. E lázas tudásvágyú ember és ezek a jeles mesterek valóban megkövetelnek bizonyos másoló tevékenységet. De minél gyorsabban járnak a vonatok, annál kevesebbet. Ma jelentékenyen csekélyebb fontosságú ez a szükséglet, mint ötven éve, amikor Erdélyből kocsin jöttek Budapestre és száz év múlva talán egészen elenyészik. A forradalom idején Barabás portretírozta az embereket. Ezt a munkát ma sokkal tökéletesebben végzi a fotografáló gép. Ez a gép a kultúrember számára elegendő tájékoztatást nyújt a nagy mesterek alkotásairól is. Hiszen, aki szereti és becsüli a művészetet, az nem igyekszik önmagát megcsalni, nem óhajt éppen olyan képet, mint az eredeti, csak útmutatást, hozzávetőleges irányítást. Számára a nagyon is hasonló kópia csalás, minél inkább hasonlít - minél verejtékszagúbb - annál inkább csalás. Nincs olyan kép a világon, amit kellő ügyességgel pontosan, csalódásig pontosan le ne lehetne másolni. De milyen alantas öröm az, hogy valaki, hozzáértő, vagy hozzá nem értő az eredetit a másolattal összetévesztette. Ez a csalódás megeshetik mindenkivel. De hiszen a képhamisítók üzlete is ezen alapul. Ha sikerül, a kitűnő férfiak képhamisítóknak elsőrangúak. Ebben a dicsőségben pedig, ugye nem akarnak részesedni a szorgalmas, becsületes másolók?

Annyi bizonyos, hogy egy pontos, megtévesztésig pontos másolat elkészítése szédületesen nyaktörő vállalkozás. (Az "egyéni" kópiáról itt ne is legyen szó. Az külön fejezet alá tartozó perverz eltévelyedés). Száz jeles művész közül öt ha ért hozzá, ha belé nem bukik. Minden bámulat annak, aki megcsinálja. Legalább is annyi bámulat, mint a trapéz, a légtorna hősének. Néki is vannak bámulói, ő is úgy véli, hogy az a legszebb mutatvány, ami borzasztóan nehéz - de a művészet történetébe aligha kerül majd be. A másoló sem. Pedig a legjelesebb, a legszigorúbb és a megkomplikáltabb technikával dolgozó művészet fáradtsága semmi ahhoz a gyötrelmes vergődéshez, ahogyan ennek a technikának, kifejezésmódnak friss, káprázatos drágakő-csillanásait a másoló utána pepecseli. Ez, ez a legnehezebb munka nem a művészetben, hanem az egész világon, az kétségtelen. Ez kapja az első díjat, mihelyt Olimpiádokat rendeznek a képgyártás terén is. Csak az kár, hogy egy jobbfajta színes fotografáló gép még az emlékét is kitörüli, míg maga a művészet meg fog maradni a legszédítőbb gépek korában is.

Minden termelésnek szükséglet az alapja. Ha ma, amidőn csak az egyszínű fotografálás emelkedett bizonyos nívóra, máris olyan jelentéktelen a kézzel alkotott kópiák szerepe, mi sors vár reájuk, ha majd színeket is tökéletesen fog föl az érzékeny lemez? Az elmúlás, a megsemmisülés. Hanem amilyen makacs lények a jókezű mesteremberek, görcsösen ragaszkodnak az akrobata-mutatványaikhoz a legkifogástalanabb színes fényképek idejében is, hangosan hirdetvén a régi mesterek nagyságát. Senki nem vonta kétségbe. Sőt a modern művészet-élvezés egyik legérdekesebb jelensége, hogy amíg egyrészt oltári szentséggé, dogmává tette a természetet, másrészt áhítatos szeretettel fordul minden kor lelkének hű tolmácsaihoz. Azokhoz ugyanis, akik a maguk korát csakugyan átérezték és szóhoz juttatták. Akik patinát kaphattak, elavulhattak, de nem porladtak el. Kétféleképpen szeretik ma ezeket az erős régieket. Szeretik az erős egyéniségek áhítatával, azzal a rokonérzéssel, amely azt mondja: testvéreim vagytok, mert beszéltek a ti időtökről, amint mi beszélünk a miénkről. És szeretik a temetőket bújó tehetetlenség zsarnokságával, kimondván, hogy nem lehet értékes művész, csak aki híven követ olyan mestereket, akik száz vagy ötszáz éve minden tradíció ellenére lettek nagyok. Amilyen hazug és értéktelen ez a szeretet, épp olyan bámulatos. Miért éppen a tegnapi, a százéves forradalmárok és mért nem a maiak? Miért a titokzatosan nagyszerű kép és mért nem az élet, amely egy tényezővel, az utánzandó művész egyéniségével mégis kevésbé komplikált? Miért Rembrandt és miért nem a levegő fényhatásai? Miért a folyó, mért nem a kristálytiszta forrás?

A régi szépségekben ezek az ócskaságot imádják. Elmennek utánozhatatlan bájai mellett és lázasan kutatják a fogásait. Lefoglalják maguknak a múltat, noha nem értik és olyan extázisban dicsérik megbarnult képeiket, mintha létrejöttük egyenesen az ő érdemük, az utánzók érdeme lenne. Pedig, mintha a rég porladó mestereknek is volna benne részük.

*

Mindezt pedig minden apropó nélkül meg lehetett írni, akár jónak látta a Nemzeti Szalon, hogy Velasquez-kópiákat állítson ki, akár nem.

(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)