Elkészültünk volna már vele csakugyan? Igazán Pantheonban vannak elhelyezve a csontjai és nem küldi ki többé az ő rengeteg ereje pusztító, partot maró és új földeket teremtő hullámait a ma tengerébe? Végleg "világirodalmi nagysággá" vált volna Ibsen Henrik, akit tisztelünk, talán szeretünk is még, de akinek nem jut már szerep a mi életünkben? Bizonyos: vannak gyanús jelek. Az egyetemek akceptálták már, szabad róla - akár több órás - kollégiumot is tartani; még az őt tárgyaló disszertációkat is elfogadják már; el van látva ebben a tekintetben és buzgó filológusok gondoskodni fognak arról, hogy semmi izgalom ne támadhasson körülötte. A még meg nem érkezettek pedig - és talán az ő véleményük itt a legfontosabb - igen, ezek egy részénél nagy az oppozíció ellene. Akik a legerősebben impresszionisták közöttük, akik igazán élőnek, éppen csak a jelen másodpercre aktuálisat érzik, egyenesen a múltnak adják őt át - gyorsan levonva a hivatalos tudomány szeretetének minden konzekvenciáját. Talán egy kissé nagyon is gyorsan. Persze ki tudná most megírni, hogy mi nekünk Ibsen? Vagy talán kik? Mert bizonyos, hogy ennek a problémának - és én legalább nagyon is annak érzem - oly sok és sokféle oldala van, hogy nem igen remélhető, hogy egy ember akadjon, aki elintézné, aki megírná az Ibsen-könyvet, a mi könyvünket Ibsenről.
Persze mi mindennek kellene benn lenni ebben a könyvben. Benne lenne a modern polgárság erkölcsi lezüllése és liberalizmusának (a "Népgyűlölőben" megjósolt) politikai csődje, családi életének széttörése és összeomlása és minden ideáljának sárosan piszkos elpusztulása. Benne lennének az új ember legmélyebb fájdalmai: egyedüllétek és egymást nem értések; elmenések egymás mellett és az egymás holttestén keresztül; benne lenne a modern művészet, a modern ember nagy leszámolása önmagával. És benne kellene lenni mindannak a szépségnek, amit ő hozott nekünk; az új mitológiának, a ma életéből, piszkosságaiból, betegségeiből, babonáiból és hazugságaiból kinövő, félelmetes és gyönyörű mitológiájának; éreznünk kellene azt a végtelenül sok lágyan elsuhanó lírát, amit az ő nyelve szürke, hétköznapi emberek szürke és hétköznapi beszélgetéseinek ad; látnunk kellene azt a sok és nagy és megrázó képszerűséget, amivé az a kezei között nő, a mi rendes, színtelenül intellektuális és az abszolút festőietlenségig konvencionális életünk. És a színházról is szólnia kellene ennek a könyvnek és az új dráma fejlődéséről. Arról, hogy mit adott Ibsen hozzá, eddig nem volt értékekből, hogy mit hozott magával régi fejlődésekből és hogy folytathatók-e és hová vezetnek azok az utak, amelyeken ő megindult.
Ezt a könyvet még nem írta meg eddig senki (egy pár töredék, egy pár kezdet van hozzá csupán és egy pár ember, aki egy részét meg tudná írni - talán az egészet is). A közt a pár könyv között, amikről én itt, mint "új Ibsen-irodalomról" akarok referálni, egy sincs, ami még csak komoly kísérlet is lehetne e felé a valamikor talán mégis megírandó könyv felé. Kezdjük a legszerényebbel (és mellesleg: a leghasznosabbal) Dr. Rudolf Franz "Der Monolog und Ibsen" címmel írt könyvet (megjelent Max Niemeyer kiadásában Halleban). Lelkiismeretes könyv, jó könyv, unalmas könyv, sokat lehet belőle tanulni - és tulajdonképpen mégis semmit. Két része van: "Der Monolog vor Ibsen" és "Der Monolog bei Ibsen". Az első lelkiismeretes osztályozása mindenféle kis és nagy ember véleményének a monológ drámai voltáról és lelkiismeretes osztályozása annak, hogy (Ibsen előtt) az írók, hol, mennyi és milyen monológokat használtak. Csak összefoglalás. Kevés szemponttal, kevés új hipotézissel; de azok aztán olyan merészek, amilyenek csak egy filológuséi lehetnek, ha nem ténybeli részletkérdésről van szó. Jó dolog, hasznos dolog, unalmas dolog. De unalmas a második rész is - anélkül, hogy igazán hasznos volna (az első rész hasznos volta: jó összefoglalása sok olyan forrásnak, amit nem mindenki ismert eddig). Amint az ő módszerével, azzal ha lelkiismeretesen felsorolja, hogy minden darabban mennyi és milyen monológ van, azzal nem lehet a dolgok lényegében még a közelébe sem eljutni. Minden színházbajáró megállapíthatja - emlékezetből - azt, amire neki egy ilyen könyv nagy apparátusa kell és ez a nagy apparátus nem hoz közelebb semmit, nem magyaráz semmit jobban, nem tesz világosabbá semmit.
Mindegy. Itt legalább csak részletkérdésről volt szó és abban a könyvben, ami az Ibsen drámai technikájáról fog megíródni, jut talán egy jegyzet ennek a könyvnek is és akkor mégsem íródott egészen hiába. A másik két könyv, ami a kezemben van... de nem, nem akarok igazságtalan lenni: Bernhard Münz könyvéről ("Ibsen als Erzieher" a címe) igazán nem lehet beszélni: tehát a Schmitt nagy Ibsen könyvének ("Ibsen als Prophet"; megjelent Fritz Eckard kiadásában. Leipzig), tehát a Schmitt Jenő nagy könyvének az a szép és nagy programja van, megmondani, hogy mit jelent ma nekünk Ibsen: "die Beantwortung der Frage" írja "warum die Wirksamkeit des "nordischen Magus" die Gemüter aller Gebildeten so mächtig ergriffen". Igen, ez a mi könyvünknek készült és a bevezetés nagy nekiiramlású bőbeszédűségéből, merész világhistóriai konstrukcióiból és levegőben úszó miszticizmusaiból itt is, ott is annyi mélyebb megérzés, a művészetnek az emberre való jelentőségének oly komoly megértése csillan fel, hogy nem vesztettünk el minden reményt akkor sem, amikor végre - nagy fáradságok után - végre Ibsenhez magához jutunk el.
Az egyes drámák analízisei mégis csalódást hoznak. Ha Franz nagyon is közelről nézte a dolgokat, oly közelről, hogy artisztikumukból nem láthatott meg még semmit, Schmitt túlságosan nagy messzeségekből néz le rájuk. Olyan messziről, hogy értékkülönbségek egyenesen elmosódnak és a szép teóriák fényében ezer dolog jön bele különösen ifjúkori drámákba, ami nem volt meg bennük soha; hogy mély elvontságokat, egész világnézeteket vonultat fel megmagyarázni olyan részleteket, amikről mindenki tudja, hogy a fiatal Ibsen-epigonromantikájának többé-kevésbé eredeti rekvizitumai voltak (elsősorban a Catilina analízisére gondolok itt). Ez kis baj volna csak, ha ez a nagy távolság olyan perspektívákat is adna a darabok egymással és a mai élettel való összefüggéseinek, amilyeneket eddig nem bírt meglátni senki. De erre hiába várunk. Van egy csomó okos megjegyzés bennük és sok, nagyon sok abszolút banális, az Ibsen-irodalom örök közhelyei. Intelligens közhelyek az igaz és sehol sem mélyen hamis meglátások vagy igazi ízléstelenségek, de sehol semmi célbataláló, semmi végleges, mindent megoldó formulázás, sehol kérdéseket megszüntető, vagy új kérdéseket támasztó megállapítások.
Az Ibsen-könyvre, az Ibsen-könyvekre még várnunk kell és várjuk is türelmesen és amíg megjönnek, csak hitünket szegezzük szembe azokkal, akik egy kézmozdulattal szeretnék a hangosan tisztelt és örökre bebalzsamozott halottak közé helyezni a mi nagy poétánkat. Várjuk ezeket a könyveket és amíg megjönnek, vegyük elő azt a keveset, amink van: technikájáról a Paul Ernst kemény, éles, úgy a fődologban, mint a részletekben igazságosan kegyetlen és kíméletlenül igazságtalan kis könyvét. Lírájáról azt a pár versbe átmenő cikket, amiket Kerr írt meg egy pár drámája margójára, életéről és élete tudományos problémáiról pedig az Otto Brahm nemesen tartózkodó, előkelően soktudású, ezer szempontot adó esszéjét a "Neue Rundschau" két év előtti Ibsen-számából. És egy pár elszórtan megjelent cikket; egy párat; keveset.
(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése