Rákóczi kurucai a majtényi síkon letették a fegyvert és elbúcsúztak nemcsak a szabadságtól, hanem a középkortól is. A magyar középkor vége összeesik a franciák klasszikus századának végével. Belépünk a nyugati kultúra fényes épületének kellős közepébe; az őszi búbánatos harmat után rettegő csodálkozás permetezi be a kurucot; izgatott, ideges vágy üti tarkón, nézni siet kapkodva, bizonytalan szemmel. Mire levetjük egészen a daliás gúnyát, nyugaton már nagy idők szele jár szárnysuhogtatva. Európa eszmeáramlata gátszakító, zuhatagos folyó, a parton állt magyar belekerül egyszerre a közepébe; a ragadó árban hadonászva úszik. Csakugyan. Mindenképp teremteni akarunk: igyekszünk politikát csinálni, összeesküszünk, költői irányokat kezdünk és mindent mintakép után, előre kidolgozott tervezet nyomán. Mintha az eddig sötét agy egyszerre kivilágosodott volna, merünk nagyot is gondolni. De a francia forradalom tomboló hullámai elől visszahúzódunk s a vezér-taraj harsogása előtt bedugjuk a fülünket. A hab elsöpör, hadseregünk utolsó középkori maradványát elönti iszappal. Európa beteg testén újra kiüt a kór; szívéből szétlüktet a sötéten bugyborékoló vér és a szomorú magyar földön is nyílik tőle egy halvány bimbó. Másoknak sikerült, nekünk ez se. Lefagyasztotta a bimbót az orosz puszták éles, hideg szele. A hatalom térde mellünkre nyomódott; mi kértük, hogy eresszen el. Megalkuvással, egyezkedéssel, engedékenységgel, kérleléssel kezdtük meg a szabadabb levegő szívását; de a nyomorúság nem veszett ki a szittya szívekből, csak mélyebbre húzódott bennük.
Titkos elégedetlenség, szomorúság a mélyen; alkudozás, udvariasság, engedékenység, szolgálatkészség az előtérben: ezek XIX. századi társadalmunk kontúrjai.
Közben megint elmaradtunk. Kettős igyekezettel kellett a munkához fognunk. De a szomorúság nehéz lánc a szolgálatkészség könnyű cipőjén. Most is haladni akartunk, újra meg újra, de már nem kapkodtunk; udvariasan, kész örömmel, de a lánctól úrias lassúsággal próbáltuk ezt, kísértettük azt.
Kevesen voltak, akik indultak, szívükben bánattal, modorukban simasággal, agyukban szabad, új irányú elvekkel.
Minden iránt érdeklődtek, sokszerűen, sokfelé, mert belőlük kellett minden irányú agyvelő-működésnek kikerülni. Kíméletesek voltak, mert a taglós kezű Igazság nem volt emberek közé ereszthető. És ők, akiknek nem bocsátottak meg, mindenkinek megbocsátottak.
A címnek tett név tiszteletreméltó viselője ekkor és így indult; mint a többiek, ő sem valami széles, egyenes úton vágott neki a messzeségnek, hanem száz egymást keresztező, egybefonódó, együtt futó apró ösvény szövevényén. Majd egyiknek, majd másiknak nyomait követte; az irányuk egy volt.
Hogy Beöthy Zsolt ennek a kornak az embere, akkor éreztem meg, mikor évekkel ezelőtt bementem az egyetem kupolatermébe egy előadására. Egy törvény fejtegetésénél idézte Arany "Szilveszter-éjen" című, maró, fekete epével itatott költeményét. 1851. végén siratja a bús bárd a rongy életet, a csalódó, de küzdő embert, a magyar szabadságharcot, a börtönben sínylődőket.
"Mit bánjuk, hogy lejár az év!
Énekre ajk és táncra láb!
Használja, ki mozogni tud,
Ezt az előnyét legalább.
Hajrá fiúk! ez a pohár...
Föl a kehelyt, koccantsatok!
Csörgése szóljon, hogy kikért,
És szóljon az, hogy hallgatok."
A hangja fátyolosan rezgett. A nagy csöndben megesküdtem volna, hogy sír valami a szavában, mert ez a megindulás nem irodalmi volt. - Aztán sokáig magyarázta a szöveget.
Ebben az időben már régóta az esztétikánál tartott. Nemcsak őt, de a kort jellemzi, hogy a sokféle érdeklődés - melynek ágai itt-ott gyakorlati irányúak, az élettel szorosan kapcsolatosak - ösvényei ritkulnak s éppen azok gyepesednek be, amelyek a gyorsan forgó élet mellett vezetnek el. Mintha nem lenne érdemes (csakugyan nem az!) valami közösséget vállalni az idővel, mintha a tiszta elmélet lenne csak vigasztaló.
Az emberekben ketté válik valami. Ami a nyilvánosság bizalmatlan, mindig magyar módra gyanakvó színe elé kerül, módszeres, elvont elmélet. Kapcsolatot úgy keres az engedékeny magyar XIX. század, hogy távoli vagy idegen elméletet csak az imént feltűnt jelenségekkel magyaráz, mint példákkal.
Ami belül marad, amit csak kevesen láthatnak meg, színesebb, egységesebb, érdekesebb. A levegője is szabadabb. Mindnyájan így vannak az akkoriak, nem vállalják a közösséget az idővel és egy másik közösség alakul belőlük. Később annyian lesznek, hogy az idő képükre formálódik.
Nagyon jól megértem és szeretem, mert megértettem őket. Akkor nevekedtek, mikor bűn volt a hangos szó, amikor a bitófák árnyéka végigvágódott az országúton. Akkor serdültek, amikor óvatos, diplomáciai táncot tanult a magyar medve. Férfikoruk arra az időre esik, amikor a kötött kezű sebesült annyira megerősödött, hogy csodát művelt azzal a kézzel.
A Ma sohasem tekint lelkesedéssel vissza a Tegnapra. Oka van, de joga nincs. A múlt történelem. A történelmet pedig nem bírálnunk kell, hanem megértenünk.
A Ma bírálgatja a még élő Tegnapot, feltűnik benne az életek kétirányúsága. De elfelejti, hogy a mi serdülő korunk álmát néha a jog nevében eldördülő jogtalan pisztolylövések zavarják. Az Idő azóta újra lépni készül. A futni induló csodálkozik az ülőn; pedig ha apáink, anyáink nem pihentek volna, nem lenne se kedvünk, se erőnk a futásra.
Pedig ők se pihentek ültükben, csak másként dolgoztak, mint mi, fiatalok, zavaros láthatárú új század gyermekei.
Beöthy Zsolt pályájának dereka a minden áron lábra állni akaró XIX. századunkra esik. Munkás szorgalommal fog a dologhoz. Száraz, metodikus irodalomtörténetünkben keresi a lelket, vizsgálódó szeretettel kutatja a szépet, a magyar szépet. Nyesegeti a fattyúhajtásokat művészetünkben. Sokáig kíséri bíráló szemmel színmű-irodalmunkat...
Tisztelem őt, mint a többieket, mert ott hagyták a meddő kacagányos búsongást; mivelhogy nem kaptak márványt az új épület kiépítéséhez, mintsem hogy fullasztották volna tettvágyukat, tehetségüket, elfogadták a téglát is; és építettek vele és tudtak vele építeni.
Beöthy Zsolt olyan munkása ennek az időnek, hogy az épületnek alig van része, ahol ne tett volna le egy-egy sor téglát.
Sokáig időzött az irodalomnál és szerető gondja éppen azok felé fordult, akiknek hazafiúi bánatát a kényszerű valóság szorítja a szív legmélyére. Hallottam beszélni a kuruc-nótákról; ő megértette a leigázott, de élni akaró XVIII. századi magyar panaszos dalát. Mikes Kelemen bájos, enyelgő bánata benne talált a legjobb megértőre, magyarázóra. Rokon hangulata nagy átértő erővel fordítja összes intellektuális képességét a székely bujdosó bánatára. Zrínyi Miklósnak függő függetlenségét senki sem érttette meg velem jobban, mint ő; ez a hős költő, akinek szívében dobogó németgyűlölet él, mikor letiltják a vár ostromától, földhöz vágja a kardját - és hazamegy. Titkosan dobogó örömmel olvasom Beöthy Zsolt irodalomtörténeti kézikönyvében dőlt betűkkel nyomtatva, hogy Kemény Zsigmond a legnagyobb regényíró; csak az szomorít el, hogy ezt dőlt betűkkel kell feltüntetni. A zord báró részt vesz a szabadságharc mozgalmaiban, de utána nem vásárol külföldön ládaszám fegyvert titokban, hanem jéghideg okoskodás mögé rejtett sötétlángú bánattal bizonygat itthon nemzeti jogokat. Arany hazafias allegóriáit Beöthy magyarázza legjobban. - És hangját visszhangozza öntudatlanul vagy tudatosan vizsgáztató keze alól kikerült sok-sok tanár. Így aztán munkálkodásának a múltban gyökerező fája a jövőben is fog gyümölcsöt hozni.
A többi sor téglát, a többi óvatos, ezer irányú munkát betekinteni nem tudom egy pillantással. Nem szólok róluk, mert nem akarok se a hideg méltánylás, se a zabolátlan dicséret hibájába esni.
Erről beszélhettem, mert ezt magam láttam.
Áldjon meg az Isten mindenkit, aki az áldatlan rögű magyar ugart tördeli.
És talán nem hiába.
(Forrás: Nyugat 1908. 20. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése