Szabó Endre a kép jobb oldalán a 2. sorban. Középen Jókai Mór látható
Bevezetés
A
kinek véletlenül orosz nyomtatvány jut kezébe, bizonyosan azt mondja rá, hogy
beh furcsa ákom-bákom! S ez még a legkevesebb. A legnagyobb rész arról is
szentül meg van győződve, hogy ezekkel a betűkkel nem is lehet irodalmat
produkálni. Nem csoda, hiszen mindnyájan ebben a hitben nőttünk fel s kivált a
jelenlegi nemzedék látatlanban el szokott utasítani mindent, a minek a neve
orosz.
Valamit
absolute nem ismerni, nem olyan nagy hiba, a mit valakinek a szemére lehetne
vetni; valaminek a megismerésétől konokul elzárkózni, már beszámíthatóbb
ferdeség, de valamit megismerni s azt, ha jó, jónak nem tartani: kész nevetség.
Nem okozhatunk senkit, hogy az oroszok irodalma eddig csaknem teljesen
ismeretlen volt előttünk, tehát nem okozhatjuk magunkat sem; hogy mereven
visszautasítottuk volna azt, a mihez hozzáférhettünk, azzal sem vagyunk vádolhatók,
(hiszen mikor Puskin „Anyégin”-je magyarul megjelent, a magyar olvasó közönség
a legnagyobb rokonszenvvel fogadta azt, annyira, hogy új kiadást is kellett
belőle rendezni), s ha mindez így van, én teljes bátorsággal állok az olvasó
közönség elé ezzel a kötettel, mert egész biztosan számíthatok rá, hogy abban a
szépet és jót szépnek és jónak fogja elismerni.
Ime
egy kötet abból a nyelvből, melyről az nálunk az általános felfogás, hogy
kitörik belé az ember nyelve s a melyben olyan veszedelmes kinézésű nevek
fordulnak elő, mint Ogareff, Lermontoff, Ignatieff, sőt Turgényijeff, (ez
utóbbit még az oroszul tudó Bérczy is így írta!) Meglátjuk ebből a kötetből,
hogy valamintségesen ezeket az effegető neveket egyszerűen Ogarev-nek
Lermontov-nak Ignatyev-nek és Turgenyev-nek kell olvasni is, kiejteni is, (mert
úgy is vannak írva az orosz alfabet szerint), azonképen az orosz költők versei
is éppen oly szörnyűségek nélkül való dolgok s épp úgy játszanak az érzelmek
minden skáláján, mint akármelyik európai irodalomban.
Mindjárt
felemlítem azt is, hogy az orosz nyelv éppenséggel nem olyan nyelvtörő, mint
általában hiszik, sőt dallamos, ha kell, lágy is, bár inkább bizonyos
erőteljesség, hősiesség képezi jellemvonását. Például idézek itt Puskinból egy
strófát, természetesen átírva a mi betüinkkel:
Voljsebnoj szíloj pjesznopjénja
V tumannoj pamjatji* majej
Tak azsivljajutszja vidjénja
To szvjetlyh, to pecsaljnyh dnjej.
V sztránje, gdje dolgo, dolgo branji
Uzsasznyj gul nje umolkal,
Gdje povelitelnya granji
Sztambúlu Ruszkij ukazal
Gdje sztaryj nás arjol dvuglavoj
Jescso sumit minuvsej szlavoj,
Vsztrjecsal já poszredji sztepej
Nad rubezsami drevnjih sztanov
Teljegi mírnyja Cziganov
Szmirennoj voljnosztji djetjej.
Egyben
pedig kiemelem azt is, hogy az orosz nyelv az ütemes, hangsúlyos verselésre épp
oly alkalmas, mint a magyar s a klasszikus formákra is jobban rátermett, mint
például a német. Az ütemes vers példájára felhozok egy katona-éneket:
„Kak prijehal | bjelíj czarj
Alexander | gaszudarj...
Nas bataljon- | kamandjir
Csorno-glazij | gaszpadjin
Nje szpal | nje dremal
Szvoj bataljon | abucsal.”
Vagy
egy népdalt:
„Kak u nasih | u varót
Sztajal djevok | haravod
Ej, ljulji | haravod,
Ej, ljulji | haravod.”
Innen
van, hogy népdalaik is nagyon hasonlítanak a mienkhez és „trepak” nevű
tánczukban sok olyan motivum van, a mely a mi friss csárdásunkra emlékeztet.
Ebben
a kötetben csak a vers-költőket mutatom ugyan be, (azt sem mindet, mert ha
minden jelentékenyebb poétától fel akarnék venni csak egy-egy verset is, arra
legalább két kötetnyi hely kellene), hanem azért szükségesnek tartom röviden az
egész orosz irodalomról megemlékezni.