2015. júl. 10.

Somlyó Zoltán: Prológus






Női arcok: rejtelmesek! Férfiarcok! komolyak!
Elkuszált szerelmi szálak, szép szeszélyes gomolyag!
Ti, kik sírtok, hogyha csók kell s hogyha van csók, nem elég –
s féltékenység borzolja fel szerelmetek ütemét:

látni fogtok itt egy embert, ki, miként hős Donkizsott,
lándzsaheggyel ront a légnek s részeg, bár bort nem ivott.
Hősszerelmes, ki a nőért egy világot nemesít;
hős bolond, ki mindent tudva, végül mindent elveszít.

Majd nevetni fogtok rajta, mert a nőt úgy őrzi ő,
mint a nyárnak lángemlékét a szomorú őszidő.
A szerelme minden, minden! – Nevetséges nézni már.
É az első csók ízében az utolsót érzi már.

Majd nevetni fogtok rajta: milyen bolond, mily szegény.
Szíve körül, amely reszket, egy örökös gyászszegély.
Nyughatatlan, mert szerelmes! Csak szerelmes, semmi más.
Donkizsottnak vihar minden szélvitorlafordulás.

Féltékenység! Szent naivság! Prófétai őrület!
Lovagok, kik öv helyett szívükben hordják tőrüket!
Féltékenység: sárga angyal, beteg virág csontmalom;
Nincs ellened, amíg nő lesz, soha semmi oltalom.

Ki szívéből tud kacagni, gyorsan hull a könnye ki.
S aki sír, azt igaz ember gúnnyal ki nem neveti.
Bús szerelmek hömpölyögnek e föld vidám völgyein
Uraim, az élet rút! – S, be szép az élet, hölgyeim!

Fényszóró 1. évf. 20. sz. (1945. december 4.)


Sík Sándor: Családfa





A költő 1930-ban írt verse, annak
idején nem jelenhetett meg.

A csőcselék e csúf korában,
Mikor az ember önmagában
Csak számnak kezd számítani,
S hogy mégis érőt érni bírjon,
Eget ver (bélyeges papíron)
Az ősvadászó hallali,
Múzsám, jövel ma, vallani.

Mert minket sem a gólya költött:
Vagy egy-két-harminc emberöltőt
Megértünk mink is, legalább.
Jöjj, fessük meg közös erővel
(Szemétdombról az égre nő fel)
A pókhálós családi fát,
Oly tarka, mint a délibáb!

A gyökere egy vén csavargó:
Az ágostai hétmagyartól
Magzott nevetlen ivadék.
Sátor alól sátorra járva
Tengette kobozán az árva
Vitézek-csúfja éltét,
Nótázva népe végzetét.

Nem fényesebb az asszonyság sem.
Nem kényesek az ősanyák sem:
Egy kis cseléd az ükanyám.
Nótázó ajka friss fuvalmát
- Ahogy őrlette kicsi malmát
Úr kenyerének úr-tanyán –
Püspökök lesték hajdanán.

Bizony a vér e szín turáni:
Kerülközött egy-egy Gvadányi,
Pázmány neméből németek,
Egy Zrínyi is, ki hősi horvát
Rögön emelte daca tornyát,
Volt rác is, tót is, egy sereg,
Mint ama Petrovics-gyerek.

Volt közte hős, volt áruló is,
Akadt egy-két cigány zsidó is,
Börtönt is ült nem egy üköm.
Nyugtalan nép! ki tehet róla!
Enyéim, s Isten a tudója:
E sokgöcsörtű dús tövön
Bútt napvilágra csepp gyököm.

S ha tudakolnád nagyapámat,
Ki megnyitotta szóra számat,
S ha kérdeznéd apámuram:
Amaz Mihály, a nagy Merengő,
A sasok útját túlkerengő,
S az apám János, - színarany,
A pecsétgyűrűm tőle van.

Ím a családom, ím a vérem,
Szavam elállja a szemérem,
Hogy így kiadtam mindenem,
De mindent rajtuk át öleltem,
Lelkükből lelkezett a lelkem,
És Istenük az Istenem.
Más örömet nem ismerem.

Fényszóró 1. évf. 20. sz. (1945. december 4.)


Balázs Béla: Őszülő ősz és drámai képek



Alighanem megint elkéstem. Mióta készülök már írni az őszről és íme itt az első hó.  Halogattam, mint a beteg barát meglátogatását és közben meghalt. Költősors ez. Mondják, hogy jövőbe is lát néha a költő. Emlékezni bizonyosan senki sem tud nála jobban. De jelene nincs!

Hogy is lehetne jelen a költőnek, mikor saját érzésit is csak akkor veszi tudomásul, mikor „élményekké” lettek? Mire rájuk eszmélt, mire körültapogatta, mire szóvá tette? Hiszen eszmélni csak arra lehet, ami már megtörtént, ami már nincsen. Még az ütés csiholta fájdalom is csak reakció. Akármilyen gyorsan követi is – egyidejű tudatosság lehetetlen. Saját életünket csak múltával észleljük. Jelenünk csak a nyelvtanban van. Eszméletlen álmunkban csókol csak meg az élet, mint az Árgirus királyfit kedvese, aki elhagyta őt mielőtt felébredt. Életünknek mi csak utóízét érezzük. Valóság?... Emlékezünk és rekonstruálunk.

**

Már régóta akartam valamit mondani az őszről, de nem várta meg. Mert a hervadásnak is van hervadása és őszülése az ősznek is. Minden évszaknak megvannak a maga belső évszakjai, de legkivált az ősznek. Nyár é tél hirtelen rikítással törnek ránk, kürttel, dobbal. Tavasz és ősz halkan lopva lopódzók: „beszöknek”, mint Ady Párizsába. A tavaz kezdetét meglesni a legnehezebb, legizgatóbb portyázások közé tartozik. Az ősszel pedig gyakran úgy vagyunk, hogy megérezzük jelenlétét, még mielőtt megláttuk volna. Csak valami elsuhanó borzongás, elfogódás, mintha egy láthatatlan idegen lépett volna hangtalanul szobánkba. Azután éjszaka kerülgeti a házat, mint a tolvaj. A nap még erősen tartja arany frontját a nyárnak. De éjszakai oldalunk fedetlenül nyitva van. Nyitva az éjszaka, mint hajónkon a lék. Ott ömlik be az ősz. Némán, lassan, hűvösen szivárog és nő az ár. Mi virrasztók olyankor tudjuk már, hogy nincs menekvés.

**

De az ősz is virulással kezdődik, az ő tavasz-évadján. Az egyhangú zöld lombozatban kivirulnak az  első sárga, barna, rozsdavörös színek, mint mezőn a tarka virágok. Aztán jön a dús színek bőségében pompázó erdő. Ez az ősz nyara. Aztán, hogy hullani kezd sűrűn a lomb, már hervad a hervadás is és a szép halál is meghal.

Költők mindig is gyakrabban énekelték meg a tavaszt meg az őszt, mint a többi évszakot. Mert ezek eseményesebbek. Van első és utolsó felvonásuk. A költők sokat készen kapnak és azt szeretik.

De van itt még valami, ami a színházra emlékeztet. A fák halála ugyanis az ő legegyénibb, legsajátosabb megnyilatkozásuk. Amíg frissek és ifjak, addig egyformán zöldek. A nyári erdő nagy tömegében nehéz volt őket, messziről nézve, egymástól megkülönböztetni. Tömeg volt. Személytelen nép. Ám halódva felszínlenek megkülönböztető egyéni színeik. Mindegyik a maga jelleme szerint hervad. Családi színeik dacos lobogóit tűzik ki halálra ostromolt sudár tornyaikra.

A haldokló erdő tarka hullafrontjain felismerhető minden növevényének egyéni élete. Hasonlatos ez valóban  a nagy tragédiák hőseinek nagy halálórájához, mely mindig legegyénibb életmegnyilvánulásuk: önmagára lelt lelkük megszólalása útjuk végén, mely haza vezetett. Az őszi erdő sugárzó pompájában ragyognak Othello, Lear, Machbeth búcsúszavai és Shakespeare-i színpompájú az őszi erdő halotti dísze.

**

Egészen más arculatja van a halálnak, ha a felbomló organizmus oldaláról nézzük. Mi szűnik meg? Csak a központi hatalom diktatúrája. A sejtek és elemek most kezdenek csak igazán élni. A halál zsilipeket nyit az erjedő-gerjedő vegyi folyamatok előtt. Hogy mi ezt bomlásnak vagy rothadásnak nevezzük, szempont dolga. Egyoldalú, centralisztikus imperialista előítélet. A halál a felszabadult nedvek és mikrobák forradalma: egy élet helyett, milliárd élt. Az őszi erdő színpompája is azonképpen.

Nem is nagyon szomorú, ha élet hal meg. De egyszer a hervadás is fonnyadni kezd és meghal a halál is. Az szomorú, mikor a síremlékek is bedőlnek és felszántják a temetőt. Sárba keveredik az esővizes lomb a seprő alatt. Akkor fordulj el és lássad a gallyakon az új rügyek csíráit.

Fényszóró 1. évf. 21. sz. (1945. december 11.)


Rajcsányi Károly: Betlehemi ének



Nem vagy az már, aki voltál:
csend, ajándék, otthon, oltár.

Nem örül a karácsonyfa:
könnyet hoztál karácsonyra.

Nem kísér a gyermek-ének:
nem hív senki gyermekének.

Csillag nem ragyog feletted:
elvesztetted, elfeledted…

Bölcsőd körül nem állnak ott
jámbor, jószívű állatok.

Istállódnak ajtajában
térdet nem hajlít  lábam,

csak nézlek… A lelkem gyászol,
holt kisdedet rejt a jászol.

Fényszóró 1. évf. 23. sz. (1945. december 25.)

Lukács Pál: Kép a tárlaton




 
Nem látni jól. Valami enyhe bánat
befátyolozza, titkolja a képet;
nincs szín sehol, mert minden kékbe árad:
a gyep is kék, az út, a fák is kékek.

És kék a lány is. S hirtelen tudom,
hogy csak Rá vártam, Ő az, kit kerestem:
engem vár épp e furcsa, kék úton,
ezen a csudás, azúrfényű esten.

Megindulok. Most megszűnik a távlat:
Ő mosolyog s már megyünk önfeledten.
- Mosolygok én is: mit szól majd a tárlat,
ha eltűnünk a képben mind a ketten?

Alkonyfényű, varázsos, néma táj.
Ösvény vezet hatalmas fák alatt
a semmibe. Borongó félhomály.
Elöl magányos, karcsú lányalak.

Fényszóró 1. évf. 23. sz. (1945. december 25.)

Márai Sándor: A medvetánc






Egy ideje gondolnom kell a medvére. Nemcsak, mert a közelemben alszik. Végül is, megszoktam közellétét. De mostanában nyugtalanul alszom. Éjjel felébredek, figyelek. A sátor mellett, az alomban, ott hever. Hallom szuszogását. Néha megmozdul, s orrában ilyenkor megcsörren  láncos karika.

Most már tudom, hogy nem szökne meg, akkor sem, ha elengedném a láncról. Ez  lánc már csak jelkép. Éjjel, ha nem tudok aludni, s a medve szuszogását hallgatom, arra kell gondolnom: talán nem is őt kötözi már a lánc, hanem engem, a tulajdonost! Képtelen gondolat. De művészek vagyunk, a medve és én, a táncoltató: nem szabad megijednünk a képtelen gondolatoktól. Néha, mikor átvonulok a városon, látnom kell, hová vezették az embereket – akik nemrégen házakban laktak! -, a szabályos gondolatok… Ilyenkor eltűnődöm. Kár, hogy a rusnya dög nem tud beszélni. Bizonyos, hogy városokon át megyünk, ahol az emberek szabályosan gondolkoztak, s nem maradt egyebük, csak az üres tér, melynek közepén a medvét táncoltatom. Ilyenkor arra kell gondolnom, talán mégis a művésznek van igaza. Akármilyen képtelen is, amit néha gondol. De mit törődöm én a világgal?... Már régen elmerült számomra minden az életmódban, melyet élni vagyok kénytelen, hogy egyáltalán élni és táncolni tudjunk, a medve és én!

Sok gond között élek. A vándorlás sem könnyű manapság. A vándorlás sem könnyű manapság. A medve négy talpon jár és nem cipel terhet. De én viszem a dudát és bugyromat! A hatóságok is gyanakvók. Birkahúst, lódögöt sem tudok mindennap szerezni. S a mutatvány hatása sem a régi már: megfúvom a dudát a tér közepén, a medve két lábra áll, dülöng, mintha ivott volna, összecsapja mancsát a cintányérokkal, s táncolni kezd, ahogyan tanítottam. De a tér üres marad. Néhány gyerkőc sipítoz csak köröttünk, s öreg emberek bámészkodnak, mint aki emlékezik, együgyű vigyorral. Az emberek kézi kocsit tolnak, sietnek. Dudám szava elhal az őszi délután hidegében. Fázunk… de a havasokon, mikor foglyul ejtettem, bezzeg nem fáztunk! Jeges szél süvöltött a sziklákról, a medve a hóban fetrengett, a mély gödör alján, a csapdában; s a karikát ki fúrta orrába?... Az sem volt könnyű mesterség! Harapott a fenevad, de engem még apám, nagyapám tanított medvét karikázni! Így jöttünk le a havas hegyről, február közepe táján, jég és veszélyek között, s mindenfelé vércsöppek jelezték az utat, amerre mentünk le a völgybe, a városok és az emberek közé. Mert mindig vér folyik, mikor születik, vagy meghal valaki. Mi ketten akkor – a medve és én -, megszülettünk a művészt és meghaltunk az élet számára.

Mert miféle élet ez? Összeláncolva a táncoló fenevaddal? Szagát már megszoktam. Minden sorsnak szaga van. De ez a készenlét, két mutatvány között, melyre már alig felel a világ… s a duda szomorú, alvilági dünnyögése! Álmomban is hallom. Néha, mikor a tér közepén állunk, ki mutogatja a másikat? Mert már ő is közömbös. Unottan pislog; ismeri az embereket; szeme okos, barna; makkot majszol, ha nem kap diót; talán szeretne is segíteni nekem… S úgy kell tennem, mintha veszedelmes lenne. Rángatom a láncot, végighúzok irháján a korbáccsal. Mit gondol ilyenkor? Talán kinevet. Tudom én, hogy nincs már igazi hatalmam fölötte: mindketten ugyanegy dudaszóra táncolunk.

Elmehettem volna az államvasutakhoz is, felügyelőnek. De most már fog, kötöz a lánc. Így ballagunk, át a köztereken. Némelykor havazik; pajtában alszunk; hasának támasztom fejem. Az éjszak hosszú és hideg. Ha felnézek a sötétben, látom, hogy a csillagok a medve szemében is fénylenek.

Fényszóró 1. évf. 23. sz. (1945. december 25.)