Egy
ideje gondolnom kell a medvére. Nemcsak, mert a közelemben alszik. Végül is,
megszoktam közellétét. De mostanában nyugtalanul alszom. Éjjel felébredek,
figyelek. A sátor mellett, az alomban, ott hever. Hallom szuszogását. Néha
megmozdul, s orrában ilyenkor megcsörren
láncos karika.
Most
már tudom, hogy nem szökne meg, akkor sem, ha elengedném a láncról. Ez lánc már csak jelkép. Éjjel, ha nem tudok
aludni, s a medve szuszogását hallgatom, arra kell gondolnom: talán nem is őt
kötözi már a lánc, hanem engem, a tulajdonost! Képtelen gondolat. De művészek
vagyunk, a medve és én, a táncoltató: nem szabad megijednünk a képtelen
gondolatoktól. Néha, mikor átvonulok a városon, látnom kell, hová vezették az
embereket – akik nemrégen házakban laktak! -, a szabályos gondolatok… Ilyenkor
eltűnődöm. Kár, hogy a rusnya dög nem tud beszélni. Bizonyos, hogy városokon át
megyünk, ahol az emberek szabályosan gondolkoztak, s nem maradt egyebük, csak
az üres tér, melynek közepén a medvét táncoltatom. Ilyenkor arra kell
gondolnom, talán mégis a művésznek van igaza. Akármilyen képtelen is, amit néha
gondol. De mit törődöm én a világgal?... Már régen elmerült számomra minden az
életmódban, melyet élni vagyok kénytelen, hogy egyáltalán élni és táncolni
tudjunk, a medve és én!
Sok
gond között élek. A vándorlás sem könnyű manapság. A vándorlás sem könnyű
manapság. A medve négy talpon jár és nem cipel terhet. De én viszem a dudát és
bugyromat! A hatóságok is gyanakvók. Birkahúst, lódögöt sem tudok mindennap
szerezni. S a mutatvány hatása sem a régi már: megfúvom a dudát a tér közepén,
a medve két lábra áll, dülöng, mintha ivott volna, összecsapja mancsát a
cintányérokkal, s táncolni kezd, ahogyan tanítottam. De a tér üres marad.
Néhány gyerkőc sipítoz csak köröttünk, s öreg emberek bámészkodnak, mint aki
emlékezik, együgyű vigyorral. Az emberek kézi kocsit tolnak, sietnek. Dudám
szava elhal az őszi délután hidegében. Fázunk… de a havasokon, mikor foglyul
ejtettem, bezzeg nem fáztunk! Jeges szél süvöltött a sziklákról, a medve a
hóban fetrengett, a mély gödör alján, a csapdában; s a karikát ki fúrta
orrába?... Az sem volt könnyű mesterség! Harapott a fenevad, de engem még apám,
nagyapám tanított medvét karikázni! Így jöttünk le a havas hegyről, február
közepe táján, jég és veszélyek között, s mindenfelé vércsöppek jelezték az
utat, amerre mentünk le a völgybe, a városok és az emberek közé. Mert mindig vér
folyik, mikor születik, vagy meghal valaki. Mi ketten akkor – a medve és én -,
megszülettünk a művészt és meghaltunk az élet számára.
Mert
miféle élet ez? Összeláncolva a táncoló fenevaddal? Szagát már megszoktam.
Minden sorsnak szaga van. De ez a készenlét, két mutatvány között, melyre már
alig felel a világ… s a duda szomorú, alvilági dünnyögése! Álmomban is hallom.
Néha, mikor a tér közepén állunk, ki mutogatja a másikat? Mert már ő is
közömbös. Unottan pislog; ismeri az embereket; szeme okos, barna; makkot
majszol, ha nem kap diót; talán szeretne is segíteni nekem… S úgy kell tennem,
mintha veszedelmes lenne. Rángatom a láncot, végighúzok irháján a korbáccsal.
Mit gondol ilyenkor? Talán kinevet. Tudom én, hogy nincs már igazi hatalmam
fölötte: mindketten ugyanegy dudaszóra táncolunk.
Elmehettem
volna az államvasutakhoz is, felügyelőnek. De most már fog, kötöz a lánc. Így
ballagunk, át a köztereken. Némelykor havazik; pajtában alszunk; hasának
támasztom fejem. Az éjszak hosszú és hideg. Ha felnézek a sötétben, látom, hogy
a csillagok a medve szemében is fénylenek.
Fényszóró 1. évf. 23. sz. (1945. december 25.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése