2015. júl. 10.

Márai Sándor: A medvetánc






Egy ideje gondolnom kell a medvére. Nemcsak, mert a közelemben alszik. Végül is, megszoktam közellétét. De mostanában nyugtalanul alszom. Éjjel felébredek, figyelek. A sátor mellett, az alomban, ott hever. Hallom szuszogását. Néha megmozdul, s orrában ilyenkor megcsörren  láncos karika.

Most már tudom, hogy nem szökne meg, akkor sem, ha elengedném a láncról. Ez  lánc már csak jelkép. Éjjel, ha nem tudok aludni, s a medve szuszogását hallgatom, arra kell gondolnom: talán nem is őt kötözi már a lánc, hanem engem, a tulajdonost! Képtelen gondolat. De művészek vagyunk, a medve és én, a táncoltató: nem szabad megijednünk a képtelen gondolatoktól. Néha, mikor átvonulok a városon, látnom kell, hová vezették az embereket – akik nemrégen házakban laktak! -, a szabályos gondolatok… Ilyenkor eltűnődöm. Kár, hogy a rusnya dög nem tud beszélni. Bizonyos, hogy városokon át megyünk, ahol az emberek szabályosan gondolkoztak, s nem maradt egyebük, csak az üres tér, melynek közepén a medvét táncoltatom. Ilyenkor arra kell gondolnom, talán mégis a művésznek van igaza. Akármilyen képtelen is, amit néha gondol. De mit törődöm én a világgal?... Már régen elmerült számomra minden az életmódban, melyet élni vagyok kénytelen, hogy egyáltalán élni és táncolni tudjunk, a medve és én!

Sok gond között élek. A vándorlás sem könnyű manapság. A vándorlás sem könnyű manapság. A medve négy talpon jár és nem cipel terhet. De én viszem a dudát és bugyromat! A hatóságok is gyanakvók. Birkahúst, lódögöt sem tudok mindennap szerezni. S a mutatvány hatása sem a régi már: megfúvom a dudát a tér közepén, a medve két lábra áll, dülöng, mintha ivott volna, összecsapja mancsát a cintányérokkal, s táncolni kezd, ahogyan tanítottam. De a tér üres marad. Néhány gyerkőc sipítoz csak köröttünk, s öreg emberek bámészkodnak, mint aki emlékezik, együgyű vigyorral. Az emberek kézi kocsit tolnak, sietnek. Dudám szava elhal az őszi délután hidegében. Fázunk… de a havasokon, mikor foglyul ejtettem, bezzeg nem fáztunk! Jeges szél süvöltött a sziklákról, a medve a hóban fetrengett, a mély gödör alján, a csapdában; s a karikát ki fúrta orrába?... Az sem volt könnyű mesterség! Harapott a fenevad, de engem még apám, nagyapám tanított medvét karikázni! Így jöttünk le a havas hegyről, február közepe táján, jég és veszélyek között, s mindenfelé vércsöppek jelezték az utat, amerre mentünk le a völgybe, a városok és az emberek közé. Mert mindig vér folyik, mikor születik, vagy meghal valaki. Mi ketten akkor – a medve és én -, megszülettünk a művészt és meghaltunk az élet számára.

Mert miféle élet ez? Összeláncolva a táncoló fenevaddal? Szagát már megszoktam. Minden sorsnak szaga van. De ez a készenlét, két mutatvány között, melyre már alig felel a világ… s a duda szomorú, alvilági dünnyögése! Álmomban is hallom. Néha, mikor a tér közepén állunk, ki mutogatja a másikat? Mert már ő is közömbös. Unottan pislog; ismeri az embereket; szeme okos, barna; makkot majszol, ha nem kap diót; talán szeretne is segíteni nekem… S úgy kell tennem, mintha veszedelmes lenne. Rángatom a láncot, végighúzok irháján a korbáccsal. Mit gondol ilyenkor? Talán kinevet. Tudom én, hogy nincs már igazi hatalmam fölötte: mindketten ugyanegy dudaszóra táncolunk.

Elmehettem volna az államvasutakhoz is, felügyelőnek. De most már fog, kötöz a lánc. Így ballagunk, át a köztereken. Némelykor havazik; pajtában alszunk; hasának támasztom fejem. Az éjszak hosszú és hideg. Ha felnézek a sötétben, látom, hogy a csillagok a medve szemében is fénylenek.

Fényszóró 1. évf. 23. sz. (1945. december 25.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése