Sipos Domokos (1892-1927): Nagyanyám (1927)

A tornácon ült egy kicsi széken
S a napba nézett nagyanyám.
Vakság vont szürke függönyt két szemére,
S míg pergett a fény két kezére,
A színek lassan beosontak lelke ablakán.
Szürke haja csak gyérült-gyérült
És évről évre fehérült,
Ráncos kezén szántottak vén erek,
Sasorra volt és mosoly bujkált ajakán.
Egyéves voltam s azt mondják:
Kacagós, tömzsi szőke kis fiú.
Nyár volt, megindultam egy délután,
Akkor vakult meg nagyanyám,
Én nődögéltem, ő összement,
Mint késő ősszel fán felejtett szilva.
Ölébe vett, mesélt-mesélt
S a hajam simogatta.
Fonnyadt ajka lágyan fonta,
Sodorgatta szavak tiszta lenjét:
Keresztúton hogyan lobbant régi kincs
Hajdanában mit csinált a prikulics
Fehér ember merre járt
Szép lány szíve miért fájt
Róka hogy fogott nyulat
Hogy csapta be a vadászt
Hogy lopta el komámasszony kakasát.
Ó be szép volt a mese!
Hintázott rajta lelkem csónaka,
Csillaglámpákat gyújtott az este
S illatot vert a fodorménta.
Ő nem kért semmit, nem várt semmit,
Végpercében is nevem suttogta.
Jött a Halál, ellibbentette szeme fátyolát.
Mosolygott s indult. Látta már kis fiát.
Ó drága nagyanyám!
Ha utolsót kongat bús szívem,
Tegyétek testem, a lezuhant harangot,
Nagyanyám csontjai mellé!
Ha egyszer visszatér a hang belé
S vándor lelkem ijesztik föld alatti rémek,
Nagyanyám átnyújtja hozzám kis kezét
S csendesen suttog: Ne félj fiacskám!
Mondok egy mesét.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 16-17. old. – Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Salamon László (sz. 1890): Szülővárosom

Vonatunk széles völgyben fut már,
Közeleg szülővárosom,
A messzeségből idelátszik
Már egy-egy gyárkémény, torony.
A hasas domb zárt glédája
Feszesen áll, némán figyel,
Kövér füvén a hímes rétnek
Ménes és birkanyáj legel.
Még néhány perc és áthaladunk
A Körös hídján – ott a nap
Aranya csillan a tetőkön,
A vízen ezüstlik a hab.
Szép szülővárosom ez: Várad.
Minden zugát jól ismerem,
Itt voltam ifjú, itt lobbant fel
Bennem az első szerelem.
Anyám szeme itt sugározta
Reám jóságos melegét,
Itt olvastam diákos lázzal
A Holnap első kötetét.
Itt láttam poros utcácskákon
Juhász Gyulát bolyongani,
És itt hallottam élőszóval
Adyt versekben vallani.
A munkásosztály igazáról
Először itt beszélt nekem
Balogh bácsi, a cipészmunkás,
A jövőbe szerelmesen.
Itt láttam lengni lobogóid,
Proletárforradalom! Itt
Álmodtam telt, forrongó szívvel
Egy szebb világnak álmait.
Anyámat innen hurcolták el
A szörnyű kannibálkezek...
Örömöt s bánatot kavar fel
Bennem a friss emlékezet.
De percig csak, s már a jelen
Fogja meg biztatón kezem:
Én, egykori rab, szabad szívvel
Állok most szülőföldemen.
Mindig szerettem ezt a várost,
S nem voltam hozzá hűtelen,
De betelt álmaim fényében
Most még forróbban szeretem.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 14-15. old. – Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Olosz Lajos (1891-1977): Köszönet az ágyai erdőnek

TÖZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS
Határán kanyargott a lusta, szőke Tőz.
Mindkét partján kék erdő sötétlett.
Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.
Kertünk lenyúlott az erdő közelébe.
Csalogatott csodáival titokzatos mélye.
Ahogy cseperedtem, beljebb-beljebb merészkedtem.
Minden nappal jobban szerelmese lettem.
Nefelejccsel szegett Tőzparton hevertem.
Hal után villanó jégmadarat lestem.
Láttam a borzot megtérni várába,
Réti sast felszállni a legmagasabb fára,
Alkonyatkor őzeket jönni itatóra, cammogó emséket fürdeni a tóra,
Erdőnyiladékon fenséges aganccsal
Szarvasbikát állni égnek szegett nyakkal,
Szélerdőn sompolygó vörössárga rókát,
Fészkére leszálló szénfekete gólyát.
Hallottam kurrogni erdei szalonkát,
Jajgatni felhők közt vonuló vadlibát,
Csalogányok éjféli Mozart-áriáját,
Az égbe fúródó pacsirta trilláját,
Illatozó rétek kabócazenéjét,
Rezgő fűszálaknak selyemzizzenését.
Szaggattam szamócát, szedegettem szedret,
Csokorba virágot, világszépet ezret.
Megittasodtam akácok, hársak illatától,
Gyöngyvirág, ibolya, menta italától,
Napsugár fényétől, alkony bíborától,
Bodor bárányfelhők opálos fátylától.

Ezt a sok-sok kincset mind az erdő adta
És az a szomjas, álmodozó gyermekifjú kapta,
Akit elkísértek alkonyatszálltáig,
Esthajnali csillag égregyúlásáig,
Harangkondulásig.

(A kép forrása: Bölöni János felvétele - http://www.novenyzetiterkep.hu/fototar/belso/liget1.shtml?AA_SL_Session=82dfa93949bbda4525994c908110829b&x=36928)

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 12-13. old. – Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Mikszáth Kálmán: A jó palócok

I.

a) A hírnév születése
b) A palócokról
II.
a) Romantika és realizmus
b) B) A tizenöt novella
III. Összegzés

Ha Mikszáth novelláiról beszélünk, elegendő két kötetcímet említeni: Tót atyafiak és A jó palócok. E két kötet hozta meg 1881-ben, majd 1882-ben azt a várva várt sikert, amelyet a jobb sorsra érdemes író megérdemelt. „Nagy mondanivalója” formájának a „kis műfajt” választotta, a novellát. A novellák rövid és világos szerkesztésüknél fogva, érdekes és fordulatos cselekményük alapján, a paraszti világ „újszerű” ábrázolásával, országos hírnevet hoztak Mikszáthnak.

A JÓ PALÓCOK kötete a magyar irodalom egyik legegységesebb novellafüzére. A címe is pontos: a történetek hősei valóban a palócok, méghozzá többnyire jó palócok. Ezt a minősítő jelzőt nem csak azért kapák, mert „jóemberek”, hanem azért is, mert a rosszak is megjavulnak valamilyen nagy esemény vagy megérzés hatására.

A történetek a szerző szülőföldjére vezetnek el, ahol reális képeken át mutatja be az író a falu életét. A novellák szereplői mind hétköznapi foglalatosság közepette élnek: aratnak, csépelnek, őrölnek, kendert áztatnak, palántát öntöznek, lekvárt főznek. Élik mindennapi életüket, miközben örülnek és szomorkodnak, remélnek és csalódnak, jók és gonoszak, erkölcsösek és erkölcstelenek. Vagyis emberek.

Ez a felvidéki falu még zárt világ, a polgárosodás által alig megérintett, s így őrizhette meg a középkorban kialakult feudális világ formáit, kultúráját.

Mikszáth novelláiban a palóc parasztok, az egyszerű falusi emberek kerülnek a művek középpontjába. Az a látásmód tette művészetét újszerűvé. A falu világa és alakjai szereplőkké válnak, főhőssé nőnek. Igaz, az író még eszményíti őket, de Mikszáth fedezi fel első ízben a magyar prózában, hogy ezek az együgyűnek vélt, durvának, faragatlannak látott emberek is bonyolult és mély lelki életet élnek, hallgatag mogorvaságuk mögött melegség, emberi jóság lappang, ami egy alkalmas közben a felszínre is tör. Így alakul ki Mikszáth egyedülállóan romantikus-realista ábrázolásmódja.

Témái romantikusak, de a feldolgozás már realisztikus. A látás- és ábrázolásmódnak felel meg a beszédmód is. Általánossá teszi a szabad függő beszédet. Az író vagy az elbeszélő és a szereplő gondolatai, érzelmei nem különülnek el, hanem egymásba folynak. A novellák jól mutatják, hogy szerzőjük nem könyvből tanulta az irodalmat, hanem saját életéből, tapasztalataiból és az anekdotákból merített. A közvetlen élmények Mikszáth gyermekkorába nyúlnak vissza, és éppen ezáltal képesek arra, hogy író és hősei között természetes módon fejeződjék ki a személeti azonosság.

Egyszerű történetek ezek, amelyekkel az író azt képes érzékeltetni az olvasóval, hogy az a különleges világ, aminek a városi ember szemében a falu mutatkozik, erkölcsi erő, lelki nemesség és tisztaság tekintetében is méltó a figyelemre.

A jó palócok 15 története tömör. Mikszáth ekkor tanulta meg a sűrítés mesterségét. A sűrítés két tényezőre vezethető vissza: a környezet leírásának csökkentésére és az események kihagyásos elmesélésére. Ezek a történetek már nem a Fátra zord vidékén, hanem Nógrád megye lankásabb tájain játszódnak. A legtöbb írás mélyén, mintegy balladás sejtetéssel ott rejlik a hiedelmekkel teli világ nyugtalanító tragédiája. A babonák világát az elbeszélő átéli, csakis így sikerül meggyőznie az olvasókat, hogy a hiedelmek mekkora szerepet töltenek be a nép életében.

A jó palócokban a novellák egységes szerkezetbe illeszkednek: szinte egy falu,e gy táj és ezek alakjainak regényévé kerekednek. A szereplők sorsa is egymáshoz kapcsolódik, egy szereplő olykor több novellában is feltűnik.

A kötetben elsőként A NÉHAI BÁRÁNY című történetben nyerünk bepillantást a paraszti világba, oda, amibe belefér a mesebeli csoda, a népi babona, az emberi gyarlóság és a tisztesség, az együgyűség és a racionalitás. A természet erői felett uralkodó isteni csoda képein keresztül jutunk el a paraszti sors bemutatásához, amit Mikszáth úgy közvetít, mintha ő is egy lenne közülük. A szereplők tulajdonságait, a társadalmi környezetről alkotott értékítéletét az író a rá jellemző módon a szereplők szájába adja, s ezáltal az olvasó fülébe „beülteti a bogarat” a továbbgondolkodásra.

A történet helyszíne Bodok község, ahol Csuri Jóska – a falu bakterja – engedve a népi babonának, no meg odafigyelve az állatok viselkedésére, a harangozással „elfordította a veszedelmet” a falu felől. „Egész házakat mosott el a víz valahol!” S így jutott el a bágyi patak vizén Bodokra egy „tulipántos láda” és „tetején egy picike bárány”, aminek az éj leple alatt „Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész”. A sejtelmes, ellentétes mondatok fokozzák a fordulatokban gazdag eseménysort. Megismerkedünk a novella egyik főszereplőjével, Sós Pállal. A falu népe elfogadja „őkigyelme” szavát, mert ő tisztviselő. Nem lázadoznak ellene nyíltan, de a háta mögött lopással gyanúsítják. Az emberi kíváncsiság a gazdagság utáni vággyal párosulva olyan lehetetlen történeteket alkot, amelyet már az író is nyíltan elítél. A paraszti sors nehézségeit tükrözi a Baló család sorsa. Az ár elvitte mindenüket, még a házuk is összedőlt, s „elmosta a házasságot”, amire Ágnes annyira készült. A család megpróbálja erővel és furfanggal is visszaszerezni a báránykát és ládát, de mindhiába. S mit ad az Isten? Sós Pál, amikor a falu elöljáróságával éppen az új templomot szentelné fel, találkozik a kis Baló Boriskával. A népmesék felépítéséhez híven a legkisebb lány oldja meg azt, amit a felnőttek éreznek és tudnak, mégsem képesek – még a törvény erejével sem – bebizonyítani. Boriska nem tudja visszatartani érzéseit. Az igazság kiderülése keserű: az Istenre való esküvés közepette – mintegy isteni igazságszolgáltatásként – lehull a ködmön Sós Pálról, és Boriska rátalál kisbárányára.

Ebben a világban szigorú erkölcsi törvények uralkodnak. A bűnt, ha elkövették, jóvá kell tenni, vagy vállalni kell a büntetést, mert „... a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Bede Erzsi – a BEDE ANNA TARTOZÁSA című történetben egyszerű parasztlány, aki mélyen hisz a hiedelmekben, a túlvilág népies elképzeléseiben. Úgy próbálja biztosítani elhalt nővére nyugalmát „haló porában”, hogy „ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendőt” – vallja természetes lelki nyugalommal a bíróság előtt. Nővérét orgazdaságért félévi fegyházra ítélték, de közben meghalt. A család úgy akarta megteremteni a meghalt lány nyugalmát a túlvilágon, hogy jóvá teszi azt a bűnt, amit Anna a szeretője miatt követett el.

Ez a látszólagos naivság egy magasabb erkölcsi igazságot hordoz, mint a törvény betűi. A közömbösen ülő bírákat ez a nemes erkölcsi tisztaság ragadja meg: a bíró kegyes hazugsággal oldja meg a lány együgyűségét s kijelenti: „Odafönt másképp tudódott ki az igazság... Anna nénéd ártatlan volt.”

Különös igazságszolgáltatásról és önfeláldozó testvéri szeretetről kapunk hírt a PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL írt történetben. Az egyik lány azért veszíti el a másokat elbűvölő és irigykedést kiváltó aranyszőke hajkoronáját, mert enged a szerelmi kísértésnek, szerelembe esik egy házasemberrel. Nem tudjuk meg, hogyan történt a dolog, hiszen Mikszáth a konkrét eseményt elhallgatja, a történtekről csak testvére, Kati szemszögéből kapunk némi ízelítőt.

Kati pedig, hogy megmentse Juditot a halál torkából, önként áldozza fel gyönyörű haját azért, hogy az orvosságot ki tudja fizetni.

Az író a tömörítés mesteri fokán az apával mondatja ki a vigasztaló szót, és sejteti a szomorú tényt: „Szegény Katám! A te hajad kinő még!”

A KIS CSIZMA című novellának is kulcsszava a szeretet.

Hogy mi tud egy fösvény öregembert rávezetni arra, hogy egy didergő gyereken segítsen? Minden bizonnyal az a sok lelki fájdalom és anyagi kudarc, ami az idős embert érte, s az a felismerés, ha másokon segít, önmaga is elnyeri Isten kegyelmét. És máris enyhülnek a lelki sebek, a boldogságot meg lehet találni, ami „Milyen messze van és mégis milyen közel... Egy pár csizmával meg lehet járni egy óra alatt...” A kis csizmák története viszonylag rövid, de tartalmilag annál hosszabb. Az öregkorára jó útra tért kapzsi öregember a szeretete és a jósága miatt nyeri vissza Isten kegyelmét. Bizi apó egy „égiháború” után találkozik a temetőben a kis Andrissal, akit oltalma alá vesz, szeretetével eszi körül és gondoskodik róla.

Megrendítően fájdalmas történetet mond el Mikszáth a TÍMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE című novellában, ami a kötet egyik legtragikusabb alkotása. Nem az idill, hanem annak elvesztése nyomja rá bélyegét a történetre, amelynek témáját formálisan egy paraszti szerelmi háromszög adja. Ebből bomlik ki Zsófi és férje drámája. A novellán végigvonuló kontrasztos ellentétek kiélezik a történetet. A párhuzamosan futó cselekmény az események drámaiságát fokozza: a feleség szalmaözvegy állapotban, a férj szerető kapcsolatban él. A hűség és a hűtlenség ellentéte, az erkölcs és az erkölcsi vétség, az újbóli egymásra találás ígérete és a bűnbocsánat miatti öröm okozta halál a mű sarkalatos erkölcsi végletei. Mikszáth ezeket a mély lélektani összefüggéseket nem boncolgatja, nem elemzi, az események leírására koncentrál, s szavai súlyával és erejével hat az olvasóra, amikor azt írja: „Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva.”

Péter és Zsófi egyaránt megbűnhődik: egyikük halálával, másikuk végzetes özvegységével, a remény elvesztésével.

A novellafüzér összetartó kapcsa a palóc ember. A 15 kompozíció közül AZ A POGÁNY FILCSIK című történet azonban kilóg, s nem is véletlenül, hiszen Filcsik István tót, mégpedig nem akármilyen. Pogány.

Különös emberi jellemről vall az öreg csizmadia alakja. Nem szeretett dolgozni, csak hencegni, s „Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.” Kegyetlen volt „a saját egyetlen gyermekével”, akinek sohasem volt hajlandó megbocsátani, hogy a szolgabíró szeretője lett. „Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját során segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre.” Ő azonban megrögzötten, mindennél és mindenkinél többre becsülte ócska tulipános bundáját. Lelketlenül veszi le a már haldokló lányáról takaróként szolgáló gúnyát, amely után annyira vágyott. E pogány lélek mögött mégis érző szív dobog. Megsajnál egy fa tövében alvó koldusasszonyt, ölében gyermekével, akiket a féltett bundával betakar.

Ez a történet megszakítja ennek a tájegységnek népéről kialakított képünket. Vagy talán éppen azért teszi be Mikszáth ezt a történetet, hogy a többi hatását felerősítse?

Sejtelmes szerelmi történet bontakozik ki A BÁGYI CSODA című epizódban. A mindent tudó asszonyok locsogásából tudjuk meg, hogy a gyönyörű molnárné milyen ígérettel engedte el férjét a katonáskodásba. Újra találkozunk a szelíd Tímár Zsófival, aki védelmébe veszi a pletykálkodó asszonyok nyelvére került Vér Klárát: „Jó asszony az, ha szép is”. A csapodár Klári pirosodó arcára még a természet is sötét felhőkkel reagál.

Mikszáth különös finomsággal tudja szereplőinek gondolatait, érzelmeit, cselekedeteit a természet erejével, az ég jelenségeivel: felhővel, esővel, széllel; földi megnyilvánulásaival: fákkal, virágokkal, az út porával, a patak vizével közvetíteni. Vér Klári kacérkodását Gélyi Jánossal így mutatja be: „Hátha az akácfa virága a kacsintása... Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítni róla...”

Csak az tud így a természet nyelvén beszélni, aki azt érti. Márpedig Mikszáth, aki gyermekkorát a természet ölén élte, értette a felhők üzenetét, olvasott az égbolton tündöklő csillagokban, a mezőn ringatózó aranykalászok sorai között. Értette a suttogó lombok és a virágok bódító illatának üzenetét, s beszélte az állatok nyelvét. Klári és János románcának beteljesülését a természet jelenségeivel közvetíti: „A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket, s gúnyosan suttogják: fölfelé folyik a bágyi patak!...”

Az erkölcsi ítéletet az író az olvasóra bízza.

A SZŰCS PALI SZERENCSÉJE című novella bizonyítja, hogy az emberi természet alapjaiban nem tud megváltozni, különösen akkor, ha még a szerencse is megvillantja előtte a boldogság kék madarát. A megjavult korhely legény, Szűcs Pali a sikeres lánykérés örömében leissza magát a kocsmában, s máris odavan a remélt jövő. Se házasság, se munka, sőt még a már megszavazott bizalom is elvész egy átmulatott éjszaka után.

Fantasztikus, hogy Mikszáth, novellájának első mondatában rejlő intuíciójával mennyire fel tudja kelteni olvasója fantáziáját. A vagyon tudata s a szerencse reménye, no meg a felvillantott üzlet lehetősége biztatja Palit a lánykérésre. A siker a mámorba, a mámor pedig a kudarcba viszi a homályosan látó és érző fiatalembert: „Hátha nem is volt ő Gózonba, hanem csak úgy álmodta az egészet?” Az elbeszélés a hős kijózanodása előtt véget ér.

„A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban” – kezdi Mikszáth a GALANDÁNÉ ASSZONYOM című írását. S aki nem hisz a babonákban, az bizony bajban van annak értelmezésével is. Az egész történet a valóság és a babonás világ sejtelmes keveredése. Valószínűleg a novella írását egy természeti jelenség, az e vidékre jellemző kéngőz feltörése váltotta ki az íróból, aki összekapcsolta e valóságos jelenséget a vidék babonás, hiedelemmel teli világával. Ráadásul mindezt a gyermeki fantázián keresztül meséli el, teljes bizonytalanságban hagyva az olvasót.

A Luca-napi hiedelmek, Galandáné – a bodoki boszorkány – személye és az öreg Palyus kapcsán keverednek. „Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusr.” Ez a szó. „mosott”, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél egy viszony kifejezője. „Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka: megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.” A Luca-napi babonás szokások gyakorlása a magyarázata annak, hogy a temetőben „egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak”. A törvényszéki bírák is azért állnak tehetetlenül a jelenségekkel szemben, mert a babona az babona, a valóság pedig valóság.

A babonás hiedelmek mellett a keresztény hit hogyan fér meg a palóc ember lelkében? – „mert egy szép szőke asszony van az istenek közt”. A GÓZONI SZŰZ MÁRIA című novella balladás hangvételével egy szerelmi történetet mond el: hogyan szerzi vissza egy megesett lány egykori szerelmét.

Kovács Mari keresi, kutatja Csúz Gábort, akinek szíve titkon a „szentéletű” gyönyörű, hollóhajú Pannáért dobog, de vallásos lelke valahol érzi a „szűz” jelenlétét is, akit a környékbeli emberek valóban szentként tiszteltek, „nem hiába építették a gózoni gesztenyeerdőben a kilenc kápolnát a kálváriával”. A történet végére a szerelmi idill kiteljesedik: „Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is veszítesz el soha többé, ha megbocsátasz...” Mari jó keresztényként megbocsát Gábornak, és „nyájasan nyújtotta neki engesztelésül a gyermeket”. A „szentéletű” hazudós Panna pedig rémülten vallja be: „Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, nevedre hazudtam.”

Balladás hangulat jellemzi a KÉT MAJOR REGÉNYE című novellát. A tragédiát a szerelmi bánat okozza, s az a gyűlölet, amit két család egymás iránt érez, amióta csak egymás mellett él a két major. „Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeken.” A Veres major juhásza megalázkodva elmegy a Fekete majorba, mert azt reméli, hogy haldokló fián „valami nagy öröm, még tán segíthetne”, megkéri Fekete Boris kezét. Gyuri azt kéri apjától, „ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.”

A Fekete major juhásza is nagyon rátarti, de látva a Veres major juhászának ábrázatát, és ismerve lánya érzelmi kötődését a fiúhoz, beleegyezik: „Odaadom a leányt. Isten neki... legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.” Hiába keresik a leányt az Ipoly felé vezető úton, Borisnak csak a kendőjét és a csizmáját találják. Az író sejteti, hogy nagy baj van: a szomorú szép lány a folyóba vetette magát bánatában, mert ahová ő ment, ott „az angyalok mezítláb járnak odafönn...”

Mire a Veres major juhásza hazament, fia sem élt már. A csengők csilingelését Gyuri estére várta, de „Hallotta az már a szavukat délben, s meg is gyógyult tőle!”

A szerelem mellett a palócok életének másik meghatározó eleme a vagyon. A KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA című írásban Mikszáth hatalmas fordulatokkal mutatja be azt, hogy az ember hogyan tudja kiforgatni vagyonából azt, aki méltó lenne az örökségre, de azt is ilyen lendületes kanyarintással tárja elénk, hogy a szerencse hogyan tudja visszaadni az embernek egyik pillanatról a másikra azt, amit az emberi rosszindulat és a törvény furfangja elvett. A novella, mint egy mese, úgy végződik: a rossz megbűnhődik, és a jó elnyeri méltó jutalmát. Mindezt az író mély érzelmi hullámok közvetítésével teszi izgalmassá.

A „királyné szoknyája” nem más, mint egy csodálatosan szép, gazdag földű rét. A mostohaapa az osztásnál megrövidíti, kijátssza a Gyócsi árvákat, amin „minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság meghagyta”: „Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a „Csipke”, Erzsié a selyemrét, a „királyné szoknyája” lett. Gyócsi Imre egy határszemle alkalmával rájön arra, hogy „Nem kell ezt a földet mégsem lebecsmérelni”. Az igazi fordulatot az eseményeken egy öreg úr, a belédi gyáros megjelenése hozza, aki árendába kiveszi a Gyócsi árvák örökségét, és közli Imrével „tudod-e, hogy ti gazdag, de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok?” Ezután „mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát. Sőt, a magvát is kitalálták...”

A ballada-stílusra jellemző elhallgatással fejezi be novelláját Mikszáth, amit Gélyi Jánosról és Vér Kláráról írt a SZEGÉNY GÉLIY JÁNOS LOVAI című írásban. Alakjuk itt mint férj és feleség jelenik meg. A bágyi csodában kialakult románc itt tragikus véget ér. A vér nem válik vízzé! Klári maradt az a csapodár asszony, akinek korábban már megismertük.

A novella címe jelzi, hogy ennek a történetnek igazi vesztesei azok a gyönyörű lovak, amiket János oly gondosan, nagy szeretettel nevelt, büszke volt rájuk, akiknek csodájára jártak a környékbeliek. „Él-hal értük most is, és nem adná négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért”. Mégis feláldozza őket, mert ha az övé már nem lehetnek, másé se legyenek. Így gondolkozik felesége esetében is. Gyötri lelkét mindaz, amit az istállóban véletlenül meghallott: „elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek!” Tudta, hogy milyen volt Klári, és saját lelkiismeretét is próbálta megnyugtatni: „Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?” De az asszony szavai, hazudozása a lagziba menet még jobban felzaklatják Jánost, s amikor meglátja Klárin, hogy „nincs többé mellén a fehér mályvarózsa. Ereszté a gyeplőt ellankadó keze”... „vágtatnak szilajon Gélyi paripái: nem is paripák már a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnnyá, amely röpül.. röpül... Nem is szárny az, de a megvadult halál!”

A történet befejezése az olvasó számára egyértelmű.

A GYEREKEK című írásának üzenete akár a mai életünkre is példa értékkel bír: mindenek megvan a maga ideje Amíg a gyerekek éretlenek az önálló életre, addig maradjanak családjukban, mert hiába a vagyon, ha az élet legalapvetőbb dolgait nem ismerik, nem is fogják tudni élvezi az életet, csak nevetségessé válnak önmaguk előtt is és mindenki előtt. Egy faluban pedig semmi nem marad titokban, mindenki tud mindenkiről mindent, s ez oly sok esetben okoz bosszúságot. A novella ezeknek a nevetséges, de elgondolkodtató szituációknak, eseményeknek ad hangot.

A novellafüzért záró, HOVÁ LETT GÁL MAGDA? című írásnak egy közmondás a vezérlő elve: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Ez a novella is a szerelemről szól. Igaz, Magda még gyerek, de „úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.” „... amikor azok a lókupecek tanyáztak a faluban.”

Mikszáth mintha sommázná véleményét ebben az utolsó írásban, azt mondja: „Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád. Koronája hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak „az a kút az oka.”, melynek savanyúvize még a magasban repülő madarakat is megkábítja.”

Tudjuk, hogy abban az időben az emberek leggyakrabban a piacokon és a kutaknál találkoztak, és sok mindent megbeszéltek.

Magdát anyja hiába nevelte szép szóval és fenyegetéssel: „Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj ide többé!” A lányt „Önkéntelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve.”

Az, hogy hova lett Gál Magda, nem tudjuk meg, a történet végét az író elhallgatja, és az olvasó fantáziájára bízza a történet befejezését.

A novellák Mikszáth szülőföldjén, a palócság lakta vidéken játszódnak. Ezek persze kitalált földrajzi nevek, a térképen hiába is keresnénk őket. Mikszáth alakította ki azt a képzeletbeli térképet, ahol A JÓ PALÓCOK történetei zajlanak. A 15 novella ügyesen összemossa a valóságos és képzeletbeli helyeket. Az Ipoly, a Cserehát köti össze a valós helyszínekkel a mesebelit. Bodok alatt Mikszáth szülőfaluját, Szklabonyát képzelhetjük el, itt található a több novellában is emlegetett savanyúkút. Majornok neve mögött elesége faluja, Mohora rejtőzhet. A Bágy patak nem lehet más, csak a két falut valóban is összekötő Kürtös-patak.

Mikszáth írói ereje világosan megmutatkozik ezekben a rajzokban. Nem véletlen, hogy ezek az egyszerű, a városi ember számára különösen érdekes, olvasmányos írások elismert íróvá emelték Mikszáthot.

Mikszáth novelláskötete valóban új hangot jelent irodalmunkban. Írásaiban szakít a romantikus, csak cselekményre alapozott történetekkel, elutasítja a mesterségesen keltett izgalmakat, egyszerű embereket választ hőseiül.

A novellák irodalmunkban a parasztábrázolás új korszakát nyitják meg, az önmagáért való népi világ ábrázolását.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 21-28. old. – ITEM Könyvkiadó)

Ottlik Géza (1912-1990): Iskola a határon

Higgyük el Ottlik Gézának, és nyugodjunk is meg benne, hogy, mint ő maga mondja: „A hézagosság, az életrajzi adatok hiánya nem olyan nagy baj. Jobb, ha az íróról csak a műveiből tud a világ?” Higgyük el és fogadjuk el, nemcsak azért, mert éppen vele kapcsolatban oly szűkszavúak és semmitmondóak a lexikonok, nemcsak azért, mert ő maga túlságosan szemérmes volt, és ezt illik tiszteletben tartanunk, és nemcsak azért,m ert végső soron alig is kérdezték, tehát alig is nyilatkozhatott, hanem azért és csakis azért, mert – legalábbis Ottlikról – valóban mindent elmondanak a művek, sőt a hallgatások vagy, ha úgy tetszik, elhallgatások. Hogy mindjárt ez utóbbiakkal kezdjük, idézzük megint Ottlikot: „Hát amíg /az író/ hallgat, addig biztos, hogy nem mond ostobaságot vagy hazugságot. Vagy ami még rosszabb: fölösleges dolgot, olyat, amit már elmondtak. De hát ez nagyon bonyolult kérdés. Elhallgattam például barátaimmal és a magyar irodalommal együtt 1944 márciusában, amikor a náci csapatok megszállták az országot. Aztán megint, visszavettem az ISKOLA A HATÁRON című regényem első kéziratát a kiadótól, 1948-ban. (...) /Az író/. Elölről kezdi a világot. Tulajdonképpen a hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, a senki földjén, s csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthetőségébe azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni tartalmakból. Aztán megint elhallgat.” Mindennek tudatában kell tehát számba vennünk (nem megfeledkezve persze a történelmi, kultúrpolitikai háttérről) az egyes műveket és a kiadások időpontjait.

Ottlik első kötete, a HAMISJÁTÉKOSOK (elbeszélések) 1941-ben jelent meg, a HAJNALI HÁZTETŐK (kisregény és elbeszélések) 1957-ben, az ISKOLA A HATÁRON (regény) 1959-ben, a MIDEN MEGVAN (elbeszélések) 1969-ben, a PRÓZA (esszék, tanulmányok, cikkek, kritikák) 19980-ban, a GARABÓ GEREBEN (népmese-átdolgozások Debreczeni Gyöngyivel közösen) 1983-ban s végül a VALENCIA-REJTÉLY (négy kispróza) 1989-ben.

Ami pedig a szigorúan vett életrajzi adatokat illeti, rendelkezésünkre állnak, ha megmaradva kiindulópontunknál, a művekhez fordulunk.

„Másfél éves voltam, amikor apám meghalt. Egyedüli gyerekként, nők között nőttem fel.

Bár előbb nyilván mozdonyvezető vagy pilóta akartam lenni, hét-nyolc éves koromban végleg eldöntöttem, hogy semmi más nem leszek, mint író. Vonzó és igazán izgalmas számomra csak az irodalom volt gyerekkoromban, noha egy katonaiskolában nevelkedtem. /Ugyanakkor/ az intézet egyik legjobb atlétája is voltam.

Magyar-francia-matematika szakra akartam beiratkozni, de a tanárképzőben figyelmeztettek, hogy ez együtt nem megy, hiúzzam ki a matematikát. Dühömben kihúztam a magyar és franciát. Fejér Lipót tanítványa voltam. Matematikából abszolváltam.

1939-ben a Nyugat elfogadta a DRUGETH-LEGENDA című novellámat, és én olyan magas rangban érzem magam azóta is, mint semmi más kitüntetéssel, semmi más pályán nem érezhetném magam.

Ha ma Vas Pista barátom azt mondja, hogy /1944-ben/ megmentettük az életét – főként a feleségem érdeme ez, aki vállalni merte a kockázatot -, ki kell egészítenem, hogy ő meg az én életemet, a mi életünket mentette meg azzal, hogy segített megőrizni a normális ép eszünket. (...)

A „személyi kultusz” éveiben mindnyájunknak abból kellett megélnünk, hogy foredítani kezdtünk. G. B. Shaw színdarabjait egyébként pihenésnek fordítottam a napi hat-nyolc órai nehéz Dickens-szövegek után.”

Még két száraz adat: 1981-ben József Attila-, 1985-ben Kossuth-díjat kapott.

Noha Göncz Árpád megállapítása, miszerint „Ottlik nem egykönyvű író: Ottlik egyművű, egy-életű író”, maradéktalanul érvényes, az ISKOLA A HATÁRON mégis kiemelendő ebből az egységes egészből. Ez a regény ugyanis alapmű. A totalitáriánus rendszerek lényegét, mibenlétét tárja fel, azt, hogy miképpen alakul ezekben a struktúrákban, a felülről irányított, szigorúan szabályzott, zárt intézményben a közösség, a közösségek rejtett hálózata, milyen reakciók lehetségesek, a nyílt lázadástól az azonosulásig, milyen kapcsolatok születhetnek, és hogyan. Ez a regény minden titok nyitja, jóllehet semmit nem magyaráz el vagy meg, semmit sem értelmez, csak megmutat, csak ábrázol, csak sejtet és érzékeltet. Nem tartalma van, hanem tartalmai, megannyi fontos, nélkülözhetetlen mozzanat egy bonyolult szerkezetbe ágyazva.

ISKOLA A HATÁRON

1957-ben az elbeszélő, a továbbiakban Bébé (polgári nevén Both Benedek) a Lukács uszodában találkozik barátjával, Szeredy Danival. Tétova és furcsán néma, „rejtjeles”, ám fölöttébb meghitt beszélgetésük Szeredy ama bejelentését fonja körül, miszerint összeköltözött Magdával. A szóban forgó személyt Bébé 1944 nyarán ismerte meg Nagyváradon, ahol Szeredy akkor katonai szolgálatát teljesítette. Bébé Szeredy hívására, de közös barátjuk, a rajta kívül másik civil, Medve Gábor helyett utazott oda. Szeredy bajba került, eltűnt egy titkos katonai jelentés. A rejtély végül újabb rejtéllyel oldódott meg, ugyanis ketten is „bűnösnek” vallották magukat. Egyrészt – faggatásukra – a szép Teo, Szeredy szeretője, másrészt – faggatás nélkül, önként – az ártatlan Magda, a brassói zsidó fényképész lánya, akit Szeredy cselédként bújtatott lakásán. Szeredy nem Bébé véleményére kíváncsi a Lukács uszodában, hanem a sajátjára, csupán azt reméli, hogy Bébé közbeiktatásával majd maga is tisztábban lát mindent.

Bébé úgy véli, h valamire jutni s kérdéseikre választ akarnak, végig kell nézniük Medve kéziratát, amit barátja ráhagyott, s amit nem sokkal halála után meg is kapott, mert Szeredy története is úgy kezdődik, ahogy Medve kézirata: ezerkilencszázhuszonhárom őszén.

Ezen az őszön, szeptember 3-án vették fel hetüket, név szerint Bébét, Medve Gábort, Czakó Pált, Formes Attilát, Tóth Tibort, Orbán Elemért és Eynatten Vincét a határszéli kisváros katonai alreáliskolájának második évfolyamára.

Még az első nap délutánján, de már a fekete posztó egyenruhába bújtatva, nullásgéppel kopaszra nyírva, meghatározó élményben részesülnek Ahogy a kijelölt teremben tengnek-lengnek, egyszer csak kivágódik az ajtó, beront valaki, és egy nevet üvölt. Valami Hejnattert keres. Eynatten, mikor megérti, hogy róla van szó, jelentkezik, és helyreigazítja az egyenruhás fiút. Az még durvább hangra vált, letolja és rendreutasítja az újoncot, majd pattogó leckéztetésbe kezd. Medve azonban beavatkozik, felelősségre vonja a negyedévest a kiabálásért és a parancsolgatásért, de az nemhogy jobb belátásra térne, hanem Medvének támad, és a nevét tudakolja. Medve többszöri felszólításra ugyan megmondja, hogy hívják, de vissza is kérdez. A negyedéves válasz helyett iszonyú káromkodásban tör ki Ekkor a lányos arcú Tóth Tibor is megszólal, arra kéri a fiút, Isten nevét hiába fel ne vegye. Ettől a egyedéves igazi dühbe jön, és őrjöngve, sűrű káromkodások közepette kivágtat a teremből. Az újoncok megismerkednek Bognár tiszthelyettessel, aki vasi tájszólásban vezényel, kizárólag emelt hangon. Durva és közönséges. Ahogy zárt sorokban fel-lemasíroznak, szemügyre veszik az épületet. A folyosókon, a lépcsőház falain mindenütt olajnyomatok vagy régi növendékek rajzai. Az étterem nagy, bolthajtásos helyiség, a végében egy emelvénnyel.

Medve és Bébé kicsit másképp emlékeznek a részletekre...

Az elbeszélő (Bébé) visszakanyarodik Szeredyhez, az uszodához, Magdához, illetve Magda és Szeredy kapcsolatához, de megint csak arra a következtetésre jut, hogy ha meg akarják érteni az elmúlt 30-40 évet, akkor a legjobb, amit tehetnek, hogy végigmennek Medve kéziratán.

Az újoncok másnap átköltöznek végleges helyükre, a 82 ágyas hálóterembe. Bébé Halász Pétert várja, legjobb barátját, akivel együtt jártak elemibe, együtt játszottak, sőt vérszerződést is kötöttek, s akinek a kedvéért tulajdonképpen idejött. Megérkeznek a régi növendékek. Igaz, Halász Péter nincs egyedül, Bébé mégis odamegy hozzá, hogy boldogan üdvözölje, ám barátja hűvös és tartózkodó, Benedeknek szólítja, épphogy figyelemre méltatja, majd mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen hátat fordít. Bébé meg csak áll leforrázva.

Arra ocsúdik, hogy az egyik újonccal, Formes Attilával levétetik a véletlenül neki jutott új kincstári bakancsot. Merényi tart rá igényt, ellenkezésnek helye nincs. Még javában tart a huzavona, amikor hirtelen csend támad, megjelenik egy kefebajuszú alak. Máris pattog, s bár alig lehet érteni, amit mond, úgy elharapja a szavakat, mégis mindenki csinálja, amit kell: vigyázzba áll, pihen, vigyázzba áll. Bármennyire igyekszik is leplezni Formes, hogy a fél lábán nincs cipő, a kefebajuszú észreveszi, és maga elé parancsolja. Nem gorombán ordítozva, mint Bognár tiszthelyettes, hanem halkan és finoman. Rövid, gúnyos kérdéssorozat után alaposan megfuttatja Formest – talán tízszer is oda-vissza, de a többieket sem kíméli, legalább félórán át „gyakorlatoztatja” őket. Egy perc alatt kell felöltözni, levetkőzni, sorakozni, visszakozni, ágat szétdobni, rendbe rakni többször egymás után. Ahogy távozása után Bébé megtudja tömpe orrú ágyszomszédjától, Szeredytől, Schulze tiszthelyettes úrhoz volt szerencséjük.

Vacsora után a hálóteremben Merényi egy véletlen mozdulatot szándékosnak minősítve, felpofozza Eynattent. Medve, nyomában Czakóval, kérdőre vonja. Merényi választ helyett Medve karját hátracsavarva a földre kényszeríti. Czakó is megkapja a magáét a vörös Burgertől. Merényi és négy-öt társa még jól összerugdossa a két fiút, majd a bejárathoz vonszolják őket. Medve és Czakó ott fekszenek még, amikor belép Schulze. Azonnal „felállni”-t majd rögtön „leülni”-t parancsol. Medve nem engedelmeskedik, tiltakozni próbál. Aztán az utolsó pillanatban még mielőtt erőszakot alkalmaznának, csorgó könnyekkel leül. Schulze mindenkit a folyosóra vezényel, s megszámlálhatatlanul sokszor, a végkimerülésig leültet és felállít.

Még ugyanaznap este a vörös Burger, mert Orbán csak némi habozás után kínálja meg, kiborítja a süteményes dobozt, sőt össze is tapossa. Amikor az ismét betoppanó Schulze felelősségre vonja Orbánt, az árulkodik. Schulze kis büntetést – három ébresztőre jelentkezést – szab ki Burgerra, és nagyot – hét ébresztőre jelentkezést – Orbánra, de ez utóbbit még másnap reggel, a mosakodásnál is alaposan megleckézteti Merényivel és Burgerral. Bébé csak azt nem érti, miért éppen velük.

Medvével sok a probléma. Lassú, sokat ügyetlenkedik, s ezért Schulze az egész hálóteremmel újra végigcsináltat mindent, az öltözködéstől az ágyazásig. A kötelező levelet is újra kell írnia, mert akármilyen szelíd és jóindulatú Marcell főhadnagy, a magyartanár, nem engedheti meg, hogy Medve panaszkodjon az anyjának. Merényi és társai (Burger, Homola, Gereben, Varjú, Mufi), akik a focipályát is kizárólagosan uralják, „népítéletet” hoznak Medve ellen. Éjszaka végre is hajtják, tízen-húszan porolókorbáccsal, összecsavart törülközőkkel rátámadnak, és jól összeverik. Bár Medve úgy emlékszik, hogy gyáván viselkedett, jajgatott, sírt, és kegyelemért könyörgött, Bébé szerint éppen hogy félelmetes némaságával döbbentett meg mindenkit, és érte el, hogy soha többé nem verték meg így.

Öt hét után az újoncok is csukaszürke egyenruhát kapnak, mindegyikük a helyére kerül, vagyis rendes beosztásba a századokhoz. A napok egyformán, sőt egyre egyformábban telnek, s az apró eseményeket Bébé nem tudja ennyi év távlatából kifogástalan időrendben szedni nehéz őket a mindennap ismétlődő csuklógyakorlatokhoz vagy a szigorú és ugyancsak ismétlődő napi és heti rendhez viszonyítani. Az újoncok már egész jól tájékozódnak ebben a rendszerben. Csak Medve nem. Rugdossák is elegen és eleget. Bébé hamar megérti, hogy Schulze korlátlan teljhatalmát értelmetlen kétségbe vonni, és azt is hamar átlátja, hogy Merényiék a kegyencei, a segédei és helyettesei. Merényiék, noha ők is másodévesek, mind idősebek, mint Bébéék, mert megbuktak egyszer-kétszer.

Medve kedvence a zsíros kenyér. Egyik alkalommal, mikor épp vágyakozva nézi, hogy repetázik Matej saját külön kacsazsíros üvegéből, s ábrándozva gondol az otthoni, neki félretett pecsenyezsírra, Varjú kiüti a kezéből az uzsonnára kapott kenyeret. Merényi szétpasszírozza Medve padján, majd egy késre szúrva megteteti „Mufi kutyával”.Medve annyira magába roskad, hogy elfelejtkezik a zsírfoltról. A némettanár viszont véletlenül beletenyerel, és Medvének kihallgatásra kell jelentkeznie. A büntetés az, hogy egy héten át minden kihallgatáson jelentenie kell, hogy a tanterem nem disznóól. Még nem járt le a büntetés, amikor egy hétfői nap kivonulnak az iskola udvarára, és Medvét megszólítja az anyja. Medve haza akar menni. Az anyja nem viszi, nem érti igazán Medvét, aki a látogatás után szinte bele4betegszik ebbe, és teljes közönybe süpped. Bébé haragszik rá. Aztán egy alkalommal a ruhatár előtti tolongásban ülepen rúgja Medvét, noha Orbán Eleméren kívül még ezt senkivel sem tette. Meg is bája, jóllehet, a többieknek tetszik, s jóllehet, ezzel Medvéhez is megint közelebb kerül.

Október végén fényképészhez mennek. Amikor a kész képek kiosztására kerül sor, Marcell főhadnagy Öttevényit is szólítja. Ez hiba, öttevényi ugyanis már nincs az iskolába. Megbokrosodott. A barátja védelmében, teljesen váratlanul, felelősségre vonta Merényiéket, és végül panaszra ment ellenük. Jaks Kálmánnak hívták a barátját. Bébé 1944 nyarán Nagyváradon, Szeredy lakásán találkozott Jaks Kálmánnal. Jaks századosi egyenruhában jelent meg, röviden és halkan mondott valamit Szeredynek, üdvözölte Bébét, majd távozott. Látogatása után Szeredy, Magda és Bébé rögtön útnak indultak Budapestre. Öt és fél órával azelőtt, hogy az elfogatására – mármint Szeredyére – küldött tiszti járőr érte ment volna. Szeredyt aztán, immár távollétében, a hadbíróság hűtlenségért golyó általi halálra ítélte.

Öttevényivel pedig úgy történt, hogy miután Merényiék elszedték a noteszát, valamint Jaks Kálmán almáit, pogácsáit és ceruzáját, Öttevényi, amit még soha, senki sem tett meg, mert szigorú büntetéssel járt, beíratta magát a panaszrovatba az ügyeletes tiszttel. Ezután Öttevényit egységesen kiközösítették, még Jaks is. Majd mindenkit kihallgattak a notesz bejegyzései és rajzai alapján. Mindenki Öttevényi ellen vallott, Jaks is. Öttevényit erkölcsi romlottsága, sorozatos fegyelemsértései és veszedelmes bomlasztó befolyása miatt kizárták az ország összes középiskolájából legalább egy évre, a katonai álreálból természetesen örökre. Senki nem sajnálta őt.

Bébé lassan összebarátkozik Szeredyvel. Medve odavágja a zsíros kenyerét, mert Merényiék mint kiváltságosak már megint leszedték róla a zsír javát. Büntetése egynapi fogda. Schulze, még az Öttevényi-ügy utóhatásaként, megtorlást alkalmaz, razziát tart a tanszerládákban, s mindenkitől mindent elvesz, amit nem is ad vissza, a szünetekben pedig büntetőgyakorlatokat végeztet.

Egyik éjszaka riadó van. Próbariadó.

Néhány nappal később reggel bevetetlenül találják Medve ágyát. Őt magát sehol sem lelik, a kápolnában sem, ahová református létére reggelente éppen Schulzét elkerülendő jár a buzgó, mélyen vallásos, háromgombos, azaz tiszta jeles, példás magaviseletű Tóth Tiborral. Medve eltűnt. De magától vissza is jön. Senkinek sem hajlandó megmondani, hogy miért szökött meg, s ha már megszökött, akkor miért jött vissza. Majdnem botrány lesz belőle. Büntetésből megint fogdába kerül. Szabadulása délutánján meglátogatja az anyja. Haza akarja vinni, de Medve nem akar menni. Zsoldos, a padszomszédja barátságos vele, s nem csupán alkalmilag.

Mindannyiuk örömére leesik az első hó. Vége a folytonos sárdagasztásnak a kinti gyakorlatokon.

Miután Medve két napot ült a fogdában, hamarosan kórházba kerül. Felvágják az orra tövén meggyűlt sebet. A kórház egy más világ, hiába tartozik az iskolához. A béke, a boldogság szigete, és a szabadságé. Mindenki kedves, barátságos, még a fiúk is. Amikor már gyógyultan találkozik volt betegtársaival, azok éppolyan elutasítóan viselkednek, mintha mi sem történt volna. A karácsonyi szünetre Bébé már Szeredyel és Medvével egy kupéban utazik haza. A szabadság ideje alatt még a legjobb baráttal sem volt szokás találkozni. Egyszer Czakó Pali mégis elvitte magukhoz Bébét, s aztán moziba. Ott találkoztak Medvével. Végül Bébé elkísérte a Kálvin térig Medvét, az pedig megvárta vele a villamost. Minden szünetről visszautazva azt remélték, hogy Schulzét már nem találják ott. De a legkomolyabban 1925 őszén számítottak rá, amikor a nyári szünidőről negyedikesnek vonultak be. Mégis Schulze várja őket, és az a félelmük, hogy mint század-, szakasz- és rajparancsnoknak Schulze miatt nem lesz tekintélyük az alsóbb évesek előtt, be is igazolódik.

Bébé már második éve Szeredy mellett ül, erre van alapozva az élete. Medvével újságot szerkesztenek. Most pedig ők hárman többedmagukkal Mikulás-műsorra készülnek. Merényiék társasága tűri ezt a szórakozásukat, igaz, a közéjük tartozó Mufi is játszik. Csak Varjú viselkedik gyanúsan. Egyelőre minden a legjobban alakul. Az új századparancsnokkal, Menottival is elégedettek. Franciát tanít, jól, s különben is kellemes, intelligens tiszt. A Mikulás-műsor, noha szülők is jelen vannak, és ezért az utolsó pillanatban át kell írni a vaskos, trágár szövegeket, jól sikerül, osztatlan sikert arat.

Az utóbbi időben üzletelés indult az osztályban, ezt Mufi Halász Petárral és Kmettyvel továbbfejlesztette vállalkozássá, börzét nyitottak. A közvetítő kereskedelem jól működött, általában dupla tízórait ettek. Ebbe piszkált bele Varjú. Mufi pedig egyre idegesebb lett.

A Mikulás-előadás napján Merényi, Homola és Varjú kikutatják Mufi tanszerládáját, sőt Merényi elveszi az üzleti naplót is. Végül Merényi és Varjú átveszik az üzletet. Mufi lassan elszigetelődik, mindenki leszakad róla, és olyanok ugráltatják, akik eddig a hierarchiában lejjebb voltak. Végül párbaj lesz a dologból. Mufi sokkal erősebb, mint Varjú. Este a párbaj előtt Mufit Merényi, Burger és Gereben kiviszi az árnyékszékre, kilógatják az ablakon, jól összeverik, s úgy eresztik össze a nyamvadt Varjúval, aki már azt csinál vele, amit akar.

Medve és Bébé között egyre nagyobb a barátság. Együtt írnak egy kockás füzetbe, s amikor a kórházban is összekerülnek, akkor pompásan telik az idő a közös írással. Ám a kórházból visszatérve vészjósló hangulat fogadja Bébét. Szeredy tudatja vele a német szótár segítségével, hogy a kockás füzet fáj Merényiéknek. El is veszik tőle. Csak azért ússza meg nagyobb verés nélkül, mert Szeredy addig ügyeskedik, míg sikerül leszerelnie, illetve kiütnie a támadókat Medve haragszik Bébére a füzet miatt. Amikor a tavaszi szünetről visszajönnek, kiderül, hogy Schulze ezúttal valóban elmegy. Az új tiszthelyettes, Balabán, jóindulatú, de nem nagyon bír a társasággal. Merényiék az urak, rendszeresen megdézsmálják a csomagokat a többiek távollétében.

Bébé, aki fontos helyet foglal el a futballcsapatban, és tűrhető viszonyba kerül Szabó Gerzsonnal, Gerebennel, sőt magával Merényivel is, aki már többször is felvitte magával a toronyba, visszakéri a kockás füzetet. Medve nemhogy örülne, miszlikbe tépi. Újabban a „szenteskedő szűznek” gúnyolt Tóth Tibor barátságát keresi. Noha nemigen tudnak miről beszélgetni, s közben egy kiránduláson Bébével is kibékül, állandóan Tóth Tibor körül lebzsel. Aztán Varjú egyszerre csak kiszorítja Tóth Tibor mellől. Merényiék is pártfogásukba veszik Varjú újdonsült barátját, Halász Péter helyére ültetik az asztalukhoz, magukkal viszik a dézsmálásokhoz. Bébét kiteszik a csapatból. A közelgő házi sportbajnokságon Merényiéknek nem túl jók az esélyeik. Medvének, Szeredynek annál inkább. Homola addig provokálja Medvét, míg az párbajt kezdeményez, holott Homolával ezt még soha senki ne merte. Merényi ideges lesz, beavatkozik, erre Medve őt hívja ki, illetve belekényszeríti a párbajba. Merényi csak úgy tud győzni, hogy előrántja bicskáját, bár végül a saját tenyerét sérti fel vele. Nem is indul a bajnokságon. Medve, Szeredy, Bébé nyernek a legtöbb számban. Bébé rá akarja venni Medvét – úgy látja ugyanis, hogy megérett rá a helyzet -, intézzék el Merényiéket, különben majd ők intézik el Medvét. De Medve elutasítja a javaslatot, sőt még szinte haragszik is érte.

Merényi kilöki az asztaluktól Tóth Tibort, és visszaülteti Halász Pétert. Varjú is támogatja. Másnap visszahívják Bébét a csapatba, de ő nem megy.

Néhány nap múlva szokatlan módon a tanteremben kell maradniuk délután. Aztán egymás után szólítani kezdik őket. Hanák főtisztelendő úrhoz kell menniük kihallgatásra. Tóth Tibor már négy napja állandóan nála ült. Homolát, Gerebent, továbbá Merényit, Burgert, Halász Pétert és Szabó Gerzsont kicsapják, csak Varjút nem. De néhány nap múlva vakbélpanaszokkal kórházba utaltatja magát, s aztán végképp távozik. Békés napok következnek, Tóthnak nem esik bántódása, Szeredy és Medve megvédik, de nem barátságból, hanem hogy elejét vegyék a további dulakodásoknak, amikből egyszer s mindenkorra elegük van. S noha Merényiék nyomában rejtélyek maradtak, soha senki nem beszélt senkivel erről az esetről, még később, évek múlva sem.

Amikor Bébé, immár 1958-ban, ismét találkozik Szeredyvel a Lukács uszodában, az éppen megint Magdával él, bár időközben már vidékre is menekült, ugyanis egyik nőt sem tudja végleg elhagyni, sem a feleségét, sem a szeretőjét, sem Magdát. Bébé arra kíváncsi, hogy hívták azt a furcsa hangszert, amit negyedév végén a hajókirándulásra magával hozott. Azt pengette éjszaka a fedélzeten, mikor Medve őrségben volt, s ők felmentek hozzá, s hárman együtt elszívták Bébé utolsó cigarettáját.

HAVASY FANNY

(Forrás: 66 híres magyar regény 459-468. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)

Zrínyi Miklós (1620-1664): A szigeti veszedelem

Családja dalmát eredetű nemesi család, amely horvátországi birtokait Nagy Lajos királytól kapta, s híressé a költő dédapjának, a szigetvári hősnek tetteiért vált. A család a XVII. század elején rekatolizált, udvarhű politikát folytat, s mikor 1626-ban a családfő, György meghal, fiainak gyámja II. Ferdinánd és a magyarországi katolikus egyház feje, Pázmány Péter lesz. A Zrínyi-árvákat, Miklóst és Pétert Grazban, Bécsben és Nagyszombatban nevelik, szigorú katolikus szellemben, de mint a család rangja követeli: a legmagasabb szinten.

Miklós tizenhat esztendős korában itáliai utat tesz, valószínűleg Velencében veti meg későbbi híres könyvtára alapjait; majd 1637-ben átveszi birtokai igazgatását. Ettől fogva szakadatlanul részt esz a török elleni harcokban – birtokainak fekvése is erre kényszeríti -, de részt kell vennie a harmincéves háborúban is I. Rákóczi György ellen. Ekkor kezd világossá válni előtte, hogy a testvérháború idegen érdekeknek kedvez, hazájának az összefogás, a török elleni hadviselés állna érdekében.

1646-ban tábornoki rangot nyer, majd egy év múlva horvát bűn lesz, s ennek révén mind katonai, mind államigazgatási áttekintése megnő. Tapasztalatai rendre azt igazolják, hogy az udvar nem buzgólkodik a török hatalmának megtörésén, az ország újraegyesítésén, de ha egyszer mégis erre kényszerülne, a nemzeti királyság helyett a német befolyás érvényesítésére törekednék. Az erős nemzeti királyság érdekében igyekszik megszerezni a nádori megbízatást, majd amikor ehhez nem nyeri el az udvar jóváhagyását, az erdélyi fejedelmet támogatja, és saját várat (Új-Zerinvár) építtet. 1663-ban a török birodalom nyugati hadjáratba fog, célja Bécs elfoglalása. Érsekújvárt be is veszi, mire a megszeppent bécsi udvar Zrínyi Miklós horvát bánt a magyarországi hadak fővezérévé nevezi ki. 1664 elején a Dunántúl déli részeit felszabadítja, a téli hadjárat sikerét azonban már csak alacsonyabb beosztásban ünnepelheti: az udvar sürgősen leváltja, és az elért sikereket nem tudják az idegen tábornokok kamatoztatni. Sőt Zrínyi birtokait is feldúlja a Montecuccoli tábornok közönye folytán erőre kapó török. A hadjárat végén, 1664 őszén olyan silány békét köt Vasváron a bécsi udvar, hogy az addig még Habsburg-hű magyar főurak is szervezkedni kezdenek. Valószínű, hogy az ellenzéki mozgolódás középpontjában már korábban is Zrínyi Miklós állt, nyilván most is ő és hívei – Wesselényi Ferenc, Frangepán – állhattak, ám 1664. november 18-án egy Csáktornya környéki vadászaton a bán halálos balesetet szenved. Már kortársai is úgy vélték, hogy a baleset nem volt véletlen műve. A cui prodest elve alapján vélték, hogy a bécsi udvarnak erősen érdekében állhatott Zrínyi Miklós elveszejtése.

Az államférfi és hadvezér életművének máig hatalmas részét jelenti írói termése. Valószínű, hogy már 1640 körül verselni kezdet, elsősorban klasszikus és kortárs – főként olasz – mintákat követve. Epigrammákat, rövidebb elbeszélő költeményeket írt. 1645-46 telén azonban hosszabb mű alkotására vállalkozott: dédapjának, a szigetvári Zrínyi Mikósnak hősi halálát örökítette meg hőskölteményben A SZIGETI VESZEDELEM címen. Az eposz tizenöt énekben, rímes tizenkettesekben mondja el a hős előd helytállásának történetét, méghozzá úgy, hogy az esemény messze meghaladja a családi történet, sőt a magyar história kereteit is. A kereszténység történelmének fontos eseményévé válik: a végveszéllyel fenyegető pogány török támadása megtörik a maroknyi védőhelytállásán, a szultán is meghal, Isten a szigetiek halálát áldozatként fogadja el, s megkegyelmez a veszendőnek tartott magyarságnak. Rövidebb verseit és eposzát 1651-ben Bécsben adatta ki közös kötetben ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA címen. E kötet különösebb hatást kortársaira nem tett, csak százötven évvel később fedezik fel – Ráday Gedeon, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc -, hogy még később Vörösmarty szívesen hivatkozott olvasmánya legyen, Arany pedig tanulmányban is méltassa.

A török 1566. augusztus 5-től szeptember 8-ig tartó szigetvári ostroma – mint Istvánffy Miklós történeti munkájából is, de korabeli históriás énekekből is tudható volt – a védők hősiessége révén nagyszabású török hódító háborút akasztott meg. A költő tehát ebben politikai elképzelésének példaképét láttathatja. De az már alkotó képzeletének nagyságát mutatja, hogy az eseményt az egész kereszténység jelentős eseményévé avatja, s hogy a korabeli barokk minták – Tasso és Marino művei – fölé nőve, az epizódokat is a vezérfonálhoz tudta szőni: a szerelmi mozzanatok sem válnak betétekké, a hőskölteménytől elütő idillekké, hanem ahhoz tökéletesen ízesülnek. Ugyanígy: az iskolázott, a klasszikus tanulmányokból merítő nyelvet természetes könnyedséggel szövi át népnyelvi fordulatokkal, szólásokkal, képekkel.

Később ilyen terjedelmű és igényű költői munkára nem vállalkozott, de prózai művei (BÁTORI KIS TRACTA, 16464 után; VITÉZ HADNAGY, 1650-53 között; MÁTYÁS KIRÁLY ÉLETÉRŐL VALÓ ELMÉLKEDÉSEK, 1656-57 telén; AZ TÖRÖK ÁFIUM ELLEN VALÓ ORVOSSÁG, 1660-61) azt bizonyítják, hogy mint politikus is kitűnő szerkesztő és stiliszta volt.

A SZIGETI VESZEDELEM

A prepozícióban (tárgymegjelölés) tudtunkra adja a szerző, hogy Viola kegyetlenségéről verselt eddig, de most már „Mársnak hangasabb versével / Fegyvert s vitézt éneklek”, azt, aki Szolimán haragját kivívta. Verséhez segítségül hívja múzsáját (invikáció), aki nem „zöld laurusból” visel koszorút, hanem csillagokból: az ő múzsája tehát – a pogány eredetű istenségek helyett – a keresztény Szűzanya.

A cselekmény az elbeszélendők jelentősége szerint a mennyben veszi kezdetét: Isten letekint a földre, s úgy találja, hogy nagyon megromlottak a magyarok. Istentelenség, széthúzás, irigység él közöttük. Büntetésből megparancsolja Mihály arkangyalnak, hogy egy haragos fúriát bocsásson reájuk. Mihály, bár szabódva, de engedelmeskedik: Alektó fúriát elküldi Szolimán szultánhoz, de engedelmeskedik: Alektó fúriát elküldi Szolimán szultánhoz, hogy a magyarok ellen tüzelje a pogány törökök császárát. Az okos Alektó a szultán apjának, Szelimnek alakjában jelenik meg, s meggyőzi a hódításokra vágyó szultánt, hogy sehol olyan könnyen nem érhet el eredményt, mint az erkölcseikben megromlott magyarok között. A budai basától, Arszlántól is ilyen információkat kap Szolimán, tehát a birodalom minden tájáról összehívatja seregeit. Gyülekezik a had, rendre bemutatja a jelesebb vitézeket és vezíreket a költő (enumeráció – seregszemle): itt a tatár Delimán, aki a szultán leányába, Kumillába szerelmes, ám azt már Rusztán béghez adták nőül; ott Demirhám, a szerecsen lovasok vezetője, és barátja, Hamvíván, s még sokan, akiket majd egy-egy villanásra láthatunk. Fényes öltözetek, fegyverek és híres paripák mutatják a példátlan készülődést.

Arszlán bég hallva mindezeket, nem férhet Budában: szeretné kitüntetni magát még a fősereg érkezte előtt. Megtámadja hát Palotát, ám ott Turi György kiüt a várból, s alapos pusztítást visz végbe a budai törökök között. Amikor hírét veszi ennek Arszlán, persze el akarja tiporni Turit, mivel azonban a dühöngő bég folyton mámoros – bortól és áfiumtól -, nem tud eredményt elérni.

Közben megindulnak Nápolyból a szultáni hadak: most láthatjuk a különféle hadigépek és szállítóeszközök, igavonó barmok – köztük tevék és elefántok – vonulását is, mígnem az előhadak élén Petráf eléri Gyulát. Ostrom alá eszi, a védők megadják magukat, s a kapitány, Kerecseni László, bízva a török ígéretében, megpróbál elvonulni. Csakhogy a törökök nem tartják be az ígéretüket, s rabságra vetik Kerecseniéket. Szigetvárban Zrínyi Miklós kapitány imádkozik: ha a török erre venné útját, hadd haljon a kereszténység oltalmára hősi halált. A feszület háromszor Zrínyi felé hajlik, s a kapitány szózatot hall: megadatik majd neki a mártírhalál.

Szolimán Fehérváron (Nándorfehérvár) azon tűnődik, hogy Egerre menjen-e hadával, s akkor keljenek-e át a Dunán, vagy Szigetnek. Az előbbit választja, s a palotai kaland után visszarendelt Arszlán helyett Mehmetet küldi a Dunántúlra. Mehmet Siklós közelében a szabad ég alatt ver tábort, hiába inti a helyi viszonyokat jobban ismerő Szkander, hogy a gyaurok rajtaüthetnek. A hitetlenkedő Mehmet keservesen tanulja meg, hogy érdemes lett volna a tanácsot megfogadni: Szigetvárból a tábor közelébe lopózik Zrínyi a vitézeivel. Százat – csaléteknek – Mehmet táborához küld, mire a harcra kélsz törökök űzni kezdik őket; ekkor az addig rejtőző derékhad hátba támadja Mehmet megzavarodott harcosait. A kibontakozó harc a későbbieknek főpróbája: a legvitézebb szigeti harcosokat – Cserei Pált, Farkasicsot – és magát Zrínyit látjuk küzdeni akkora sikerrel, hogy a török sereg java elesik, más része megfut, Rahmat vég pedig megadja magát.

A győztesek elégedetten térnek meg Szigetvárba: halottaiknak végtisztesség jár, istentiszteleti hálaadás az élőknek, ünnepi lakoma, a harci események megbeszélése, a sarccal dicsekvés; végül a béget kicserélik Radován vajdára, Zrínyi emberére. Amikor minderről Szolimán értesül, menten megváltoztatja tervét: Eger helyett Sziget ellen fordul. Hadjáratának sikere érdekében ezer juhot levágat, és jóslás végett a nyúzott állati tetemeket kirakatja a mezőre. Elébb gyülekeznek a különféle dögmadarak, de hamarost megjelenik egy hatalmas sas, elkergeti a lakmározni vágyó madarakat, majd leszáll, de nem eszik, csak járkál a leölt juhok között. Ezt a jövőt ismerő Kedildes dervis rossz előjelnek tekinti: nem fogják tudni Szigetvárt bevenni, bár úgy fogja őket hajtani a szultán, mint a sas a többi madarat, és bizony ő maga sem fog bejutni Szigetbe, amint a nagy sas sem evett a prédából. Ez a magyarázat nem fordítja meg Szolimán szándékát, noha a jóslat még egy kellemetlen előjellel párosul: éjjel elszabadul egy ló, szétrúg néhány sátrat, és ebben a megrettent török harcosok Zrínyi támadását vélvén fölfedezni, egymásnak esnek, és óriási fejvesztettség, mészárlás tör ki a táborban, melyest csak nagy sokára tudnak a vezérek lecsillapítani. Az eredmény háromezer halott.

Zrínyi tisztában van vele, hogy a török nem bátorságával, fegyelmével, hanem túlerejével számít a győzelemre. Emlékezteti katonáit, hányszor sikerült fegyelemmel, csellel, rendíthetetlen hittel a túlerő fölébe kerekedni. A korábbi sikerekkel biztatja most is övéit, s azzal, hogy „mindenfelől ránk néz az nagy köröszténység”, bennük van bizodalma. „Harcolnunk peniglen nem akármi okért / Kell, hanem szerelmes körösztény hazánkért / Urunkért, feleségünkért s gyermekeinkért, / Magunk tisztességéért és életünkért.” A várbeliek rendre hűséget esküsznek Zrínyinek, felsorakoznak, s a szigetvári seregszemlének lehetünk tanúi: Farkasics Péter, Juranics Lőrinc, Radivoj, Deli Vid s mások sorban esküt tesznek. Ezután Zrínyi jelentést ír a királynak, s fiával, a szabódó gyermek Györggyel együtt elküldi a várból.

Halul béget és a dühös természetű Demirhámot követségbe meneszti a szultán: adják át a várat. Halul, aki nagyon érti a szófűzést, ügyesen azt is elmondja, hogy bizony a német császár kedvéért kár lenne a hősi halált választani. „Bizol-e németben, te okos horvát bán, / Hogy hamar segítséget küld neked talán? / Német, mely tégedet az föld alatt kiván / Lenni, segítséget hoz kárával talán?” Zrínyi kereken visszautasítja az ajánlatot, mert törökkel nem alkuszik, a császár kegye se fontos, a hitükért halnak örömest.

A vár alá sereglő törökök előőrseit a várból kiütő vitézek az Almás-patakba szorítják, csata bontakozik ki. Deli Vid megöli Hamvívánt. A fiatal szíriai vezér miatt sorra jönnek a szerecsen végek bosszút állni, Kamber, a hű szolga végzi a legvéresebben, őt hűségéért magasztalják még a magyar táborban is.

Demirhám, amikor hírül veszi az Almás-patak melletti vérengzést, követeli, hogy mielőbb vonuljon a vár alá maga a fősereg, és takarítsák el ezt a „szarkafészket”. Ő különösen feni kardját Deli Vidre. A várat körülfogó támadókba nagy kedvvel lövöldöznek a szigeti pattantyúsok, csak Farkasics kesereg, hogy sebesüléséből nem gyógyul, s ágyban kell meghalnia. Őt tisztességgel társai eltemetik, majd ismét kicsapnak a várból. Most is csudás hősiességgel és sikerrel küzdenek a várbeliek, csakhogy már a nevesebb török vitézek és céltudatosan keresik a maguk emberét: Demirhám Deli Videt, Zrínyit meg Delimán szemeli ki magának. Esteledvén Demirhám felajánlja Deli Vidnek, hogy menlevelet szerez a szultántól, s a seregek szeme láttára megvívhatnak egymással. Deli Vid elfogadja a kihívást.

A hajnal mint szép harci mén léptet el a tegnapi csatamező felett, és hatalmas pusztítást lát. Ezen kesereg a szultán is, és tanácskozást hív egybe, de ő maga, a megszégyenítéstől félve, egy oldalsátorban hallgatja vezérei javaslatait. Van, aki azt javasolja, hogy vegyék tűz alá a várat; Rusztán vérontás helyett inkább a körülárkolást javallja, s a várakozást: a kiéheztetett, -szomjaztatott védők majd megadják magukat. Ezt Delimán szégyenletesnek tartja, s kigúnyolja Rusztánt, a szultáni vőt a harcoshoz méltatlan viselkedésért. Demirhám – bár még nincs rajta a szólás joga – szintén Delimán pártjára áll. Összeszólalkozás lesz belőle, mire Petráf meginti őket, hogy ilyen méltatlanul ne viseljék magukat a hadban, és várakozzanak inkább a sáncokban. Csakhogy Demirhám megkeresi a szultánt, és harcot javasol. Szilimán az egység megőrzése kedvéért kombinálva fogadja meg a tanácsot: tüzérségi előkészítés után rohanják meg a várat.

A kilencedik ének elején a költő kis kitérőt tesz. Időközben meg kellett szakítani a verses históriát, mert magának is hadba kellett mennie: a kanizsai török üszköt vetett várára, s azt kellett megtorolnia.

Zrínyi Deli Viddel tanácskozik, hogyan lehetne a magyar királynak üzenetet vinni és segítséget hozni. Radivoj és Juranics, a ét ügyes ifjú harcos jelentkezik, hogy átvágják magukat az ostromgyűrűn, és elviszik az üzenetet. Éjjel kiszöknek a várból, s a sötétben némán gyilkolva a törökök soraiban, már elérik az erdőt, amikor Juranicsot elkapják a janicsárok. Radivoj visszafordul társáért, s mindkettőjüket lekaszabolják.

Eközben Deli Vid álmot lát: megálmodja, hogy a kélt fiatal harcost megölték. Jelenti álmát Zrínyinek, akivel együtt a várfalról látják, hogy a török táborban nagy a riadalom, felfedezték Radivoj és Juranics pusztításait, és most hatalmas a gyász és kavarodás a törökök soraiban.

A török tüzérség nem működött hiába: a város és néhány bástya már leomlott, a vár árkát is megcsapolták, kezdődik az ostrom. A leomlott bástyákon megjelenik a sok török kopja, de bejutni még nem sikerül a falak mögé. Azaz: csak azok jutnak be, akiket a védők csellel bebocsátanak, hogy aztán a hirtelen becsapott kapuk mögött – elvágva a visszavonulás útját – végezzenek velük. Delimán, aki a gyermek török dalnok haláláért akar bosszút állni, vakon követi Badankovicsot, s így nem veszi észre, hogy a kapun belülre verekedte magát. Vágja a védőket, közben megfeledkezik róla, hogy társait maga után engedje. Mire észbe kap, már nem tehet egyebet, mint hátát mutatja az ellennek, és kapun kívülre iszkol. E megfutását nagyon szégyenli, kivált, hogy arra gondol: ezért Rusztán gúnyolni fogja. Az első találkozásnál ez meg is történik, mire a hiúságában sértett Delimán kardot ránt, és levágja Rusztánt. Ez nagy zavart kelt a török vezérkarban: Delimán igen fontos fezér, de Rusztán meg a szultán veje. Bármi legyen Szolimán döntése, árt a seregnek. Demirhám békítgetve viszi meg a hírt a török császárnak, aki tekintélyén esett sérelemként fogja föl a történteket, de szerencsére Halul bég elsimítja a dolgot: Delimánt gyorsan elküldi a táborból; ha nem lesz szem előtt, a szultán megenyhülhet iránta.

Demirhám hitlevelet kér a szultántól, s párviadalra hívja ki Deli Videt. A két vitéz a vár és a tábor közötti mezsgyén vívni kezd, de amikor a török nézők úgy látják, hogy Demirhámnak hamarost buknia kell, félredobják az adott szót: százával támadnak Deli Vidre. Ezt Zrínyi sem nézheti tétlenül: kiront vitézeivel a várból, s szilaj haddelhadd veszi kezdetét. Deli Vid csak úgy menekülhet, hogy a rárontó törököt lelöki a híres Karabul nevű lóról, és egy török föveget csapva saját fejére, a törökök közt elvágtat.

A bujdosó Delimán Fejérvár felé tart, amikor a játékos Cupido szíven lövi nyilával, s elaltatott szerelme újra eltámad Kumilla iránt. Ugyanakkor Kumilla szerelme is föllobban. Dajkáját faggatja a Rusztán halálával már özveggyé lett szultánlány, mitévő legyen. A válasz egyértelmű, mikor Fejérváron találkoznak a szerelmesek: egymás keblére omlanak.

A török táborban lázadáshoz közeli elégedetlenség tör ki: Zrínyi megint sok főembert levágott, míg Deli Vid védelmére kelt; mások a vén szultán tehetetlenségét emlegetik, aki őket, a harcosokat mészároltatja, mert tehetetlenségében másra nem képes, mint tekintélyét őrizni; Demirhám azt keserüli, hogy ilyen csúful szószegő lett Deli Vid szemében, ráadásul azt sem tudja, hol lehet nemes ellenfele. Átlátván saját súlyos helyzetét is, Szolimán úgy dönt, hogy Delimánt visszahívatja a táborba. Az invitáció nagy dilemma elé állítja a harcost: vágyik a harcmezőre is, de szerelmétől sem tud megválni. Kumilla végül úgy dönt, hogy elkíséri szerelmesét. Egy tisztáson pihenőt tartanak, Kumilla forrásvizet merít Delimán szomakjával (kígyóbőr pohár), nem sejtve, hogy abban sárkányméreg van még abból az időből, amikor Delimán egy sárkánnyal viaskodott. Kumilla ezt a mérget a forrásvízzel megissza s meghal. Delimán mondhatatlan fájdalmában eldobálja fegyvereit, és napokig gyászol őrjöngve az erdőben.

Deli Vid álruhában időzik a török táborban, nem tudja, hogyan lehetne feltűnés nélkül visszajutni a várba. Felesége, Borbála kétségbeesve várja. Végül kieszeli, hogy töröknek öltözve férje után megy. Ezt annál könnyebben teheti, mivel ő maga török leány volt, Haiszénnek hívták, s szerelmes ura miatt tért keresztény hitre. Törökül kérdezget, tájékozódik, míg összeakad egy szerecsennel, aki eldicsekszik vele, hogy egy sátorban éppen most pillantotta meg az alvó Deli Videt, s megy jelenteni, hogy jutalom üsse a markát. Borbála kiáltozni kezd, állítván, hogy tolvajt fogott. Ezt Deli Vid meghallja, kisiet, de már akkor egy kádi is a helyszínre ér, s épp az igazat kívánja kideríteni. Deli Vid nem tehet egyebet, mint csodás lova hátára kapja feleségét, és beverekedi magát és asszonyát a várba.

Szolimán újabb haditanácsot hív össze: az elkeseredett vezírek egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, már Szolimán füle hallatára gyalázzák a hadvezetést, s igen közel állnak a tábor teljes bomlásához, amikor jelentik, hogy kedvező fordulat állt be: az ostromlók elfogtak egy várból felröppentett galambot. A madárnál levél lapult, Zrínyi küldte Kanizsára azzal, hogy mondják meg a bécsi császárnak, már csak ötszázan vannak a várban, de azok sem egészségesek: sebesült a többség, csak két napig tarthatják magukat. Készen állnak a halálra, s bizonyára meg is halnak, ha nem érkezik felmentő sereg. Ujjong a török tábor, s újult erővel dobálják a gránátokat, lövetik az omló falakat.

A tizennegyedik ének elején ismét személyes kitérőt tesz a költő: Zrínyi nemzetsége, mint a nemes sólyomé is, fiairól megismerszik. Most Zrínyi Péter rettenté meg Bosznia és Hercegovinában a törököt. De kívüle is vannak még jeles magyarok! Vitéz Wesselényi és Bottyáni „maga virtusábul tesz elegendő jót”.

Eközben a török birodalom egyiptusi részéből Alderán, akinek hatalma volt az alvilág erőin, megkereste a szultánt, és felajánlotta neki tudományát: feltámasztja a setét erőket, és megrontja a szultán ellenségeit. Evégből tizenkét keresztény ifjút egy erdei tisztásra hurcol, torkukat elmetszi, s vérükből varázsolva életre hívja a Furiákat, Harpiákat, Briareusokat, Styx és Léthe urait meg Belbuzelt, Plútót és Sterapont. A különféle mitológiákból ismerős gonosz szellemek készséggel állnak az egyiptusi varázsló rendelkezésére, Hazret Alit is előhozzák a föld gyomrából, de minden hiába, mert „Szigetben nem laknak olyan körösztények / Kiknek árthassanak Alkorán-levelek; / Sem a pokolbéli és koporsós lelkek, / Nagyobb Mahomentnél istene ezeknek.” – Astragora szorultságában eloldja láncaikról a nagy szeleket – Boreast, Oriont, Eurust -, ezek felélénkítik a várat emésztő tüzeket, közben a setét lelkek is ott surrognak a védők körül. De Zrínyi megnyugtatja népét: ez a sok megpróbáltatás csak helytállásuk nagyságát öregbíti. A hős szigetiek rettenthetetlenül rohannak a támadókra.

Az utolsó csatán Demirhám is keresi Deli Videt. Egymásra találnak, s kimennek egy tisztásra, hogy döntő csatájukat tanúk nélkül a becsületért megvívják. Hatalmas tusa a két bajnok utolsó erőpróbája: halálos sebeket ejtenek egymáson, s elébb Demirhám adja ki lelkét, majd közel hozzá, néhány pillanattal később Deli Vid.

Zrínyi bán is érzi végóráját közeledni: magához szólítja maradék harcosait, emlékezteti őket arra, hogy Isten kiengesztelése végett vállalták a harcot. „Nem haragszik már ránk, mert itt büntetését / Megvette büneinkért, s igaz törvényét / Bételjesitette: most hüvség érdemét / Az nagy mennyben késziti s oda visz minket.” „Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk / Egész ez világnak evvel példát hagyjunk...”

Sziget ura szép fegyvereket választ, karjára aranyperecet csatol, dolmánya zsebébe 100 aranyat tesz, hogy majdani gyilkosát így jutalmazza, a többi kincsét máglyába rakatja s megégetteti: semmi ne legyen a pogány török martaléka.

A mennyei seregek előtt trónusán ülve Jehova isten elmondja, hogy érte szenvedtek, harcoltak s halnak meg most a szigetvári védők. Gábrielt küldi angyalai élén, hogy azokat a setét lelkeket, akik ellene támadtak, s hű szolgáin akarnak bosszút állni, kergessék el. „Nézd osztán hu vannak szigeti vitézek? / Ha testi köntösbül levetkőzik lölkek, / Az ti kezeteken előmbe jöjjenek / Itt rendelt helyekben örökké legyenek!” Gábriel elűzi Alderán alvilági figuráit, Zrínyi és maradék katonái pedig kirontanak a várból. Delimán egyenest a bánnak tart, de erejét az angyali seregek megtörik, Zrínyi levágja. De a szigetvári hős nem éri be ennyivel: Szolimán felé küzdi magát. A rettegő szultán érzi, hogy a legjobb elmenekülni, de Zrínyi beéri s kettéhasítja; a gonosz pogány átkozódva leheli ki lelkét.

Zrínyit már nem fogja török fegyver, senki sem tud közelébe kerülni. Távoli janicsárlövedék találja el. Halála pillanatában angyali sereg veszi körül, lelkét Gábriel arkangyal, a többiekét közrendű angyalok viszik az égbe.

Az ének utolsó soraiban vitézek istenét szólítja a költő, emlékeztetve, hogy hitét véráldozatával hitelesítette a szigeti hős: „Ő vitéz véréért vedd kedvedben fiát.”

A Berekesztés (peroráció) A SZIGETI VESZEDELEM záradéka: „Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat” – hírleli a szerző írott alkotásáról, s ezt megtoldja a szintoly büszkeségre okot adó hadvezéri érdemeivel: „De híremet nemcsak keresem pennámmal / Hanem rettenetes baj-vivó szablyámmal; / Míg élek, harcolok az ottomán haddal, / Vigan burittatom hazám hamujával.”

BERKES ERZSÉBET

(Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 299-309. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)

Szentimrei Jenő (1891-1959): Vallomás (részlet)

Nemcsak téged
szeretlek akitől jutalmul s bűnhődésül kaptam ezt az életet.

Bár tisztán látom, mit köszönhetek neked.
A mindennapos újraébredést,
a reggel szivárványos, mindent elöntő örömét,
madarak harsány kardalát az erdőn,
sugarak záporát, ha jő a nyár, s alkonyatok
zengő harangszavát.
A néma éjet és a sárga holdat, mely felé
virágok illathimnusza lebeg föl. Jó simogatásodat
és aranybarna szemedet, mely ma is
bízó szeretettel nyugszik meg rajtam.
Neked köszönöm egész magamat:
a férfitisztaság felé sóvárgó szívet s a szirtet is megostromló
akaratot, melynek nyugalma nincs, míg másnak
élni kell e földön kínos-nyugtalan.
A csókjaidat köszönöm s érettem elfolyt véredet.
Tudom: egyedül te meg tudsz bocsátani nekem, azért ha
nemcsak téged szeretlek.

Nemcsak a várost szeretem, bár mindig mindenünnen
emlékeim oda ragadnak vissza.
A régi kerthez, az alkonyattal hazacammogó bivalycsordához,
a főutcához, mely poros vadgesztenyefákkal szegett,
a templomhoz, mely karcsú és mégis zömök
tornyával bennem biztosabban és tovább él,
mint töredezett bástyák gyűrűjében ott, ahol van.
Álmaimban ma is még olyan sokszor
botorkálok fel a vén temetőn,
fel egészen a Szarukán Józéfa sírjáig, ki hogy valaha élt,
csak sírkövéről tudtam akkor is.
És feljebb, feljebb, az Őrhegytetőre,
a szőlőnk mellett, a felső mogyorófákhoz.
Ott nyílt meg a csodálatos Marosvölgy szemeimnek először,
ott omlottak belém távolok, titkok,
máshonnan jövő s másüvé,
végtelenbe siető életek.
Onnan hívattam el újabb tetőkre s ott tudtam meg:
én nemcsak ezt a várost szeretem.

És nemcsak a többi városokat és falvakat,
Kolozsvár ódon házait és ifjú szíveit,
Brassót a Cenk süvegére nyomott erdőbokrétával,
Segesvárt, ezt a kastély ablakából
völgybe alátekintő királylányt.
Nemcsak Vásárhelyt s benne a széles korzót,
melyen három legszebb évemet átsétáltam,
Nemcsak Hunyadot a havas alatt, templom köré bútt csibeházaival,
Vincet s a rámosolygó borbereki partot,
nemcsak a városokat és falvakat,
nemcsak a nyájas Marosvölgyet s a Küküllők
kopár-agyagos dombszegélyeit,
fenyődárdákkal őrzött Olthercegnőt,
keservesen sóhajtozó Rikát,
hermelinvállú Szebent, Fogarast,
nemcsak ezt az áldott s vert, nyomorú kicsi földet,
már nemcsak Erdélyt szeretem.

(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 12-14. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)