Az a fa vonzza most a szememet,
Mely ott a tetőn a tavaszban remeg.
Oly ifjú, merész, egyenes, derék - -
S fölötte kéken a végtelen ég!
Fény ütközik ki gallyai hegyén -
Oh, bár lennék e fiatal fa: én!
Feledve mindent, mi kedvetlenít,
Szívhatnám a föld áldott nedveit.
S duzzadva tőlük, minden hajnalon,
A szabad űrbe nyúlna száz karom.
Tövemmel földben, amely éltetőm,
Földieken túl látnék e tetőn.
Derűsen tűrnék - akár hópalást,
Akár lomb födjön - minden változást.
Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan
Őrült üstöke lobogna hajam.
S rá a reggelbe repesve zengenék:
Fuvalomhalk, s rejtelmes-mély zenét...
(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 5. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése