2015. szept. 24.

Füst Milán: Öregség




Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, - ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. --Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.

 Forrás: Füst Milán összes versei - Fekete Sas Könyvkiadó, Bp.
 

Gábor Ferenc: Ezért zokog bennem a hang (1977.)






Tudom én, a könny nem vagyon.
Én Sikát mégis megsiratom
mindég, amikor róla beszélek.
Nem csupán, mert sorsom a sorsa,
nem, mert minden igéje kín,
de
az igék mögött a múlt,
az ember,
az "alulsó Magyarország":
milliók jaja, szenvedése
tör fel bennem, mint szökőár.
Ez fáj!
Ez szorítja össze a torkom,
ezért zokog bennem a hang,
mert - sokak szerint - ma is bitang,
ki szólni mer.-
Hej,
már hány jajt, hány könnyet lenyelt
az a "réteg"!
Bennem ezek a könnyek égnek,
mert
ma sincs vége a szörnyűségnek.

Reményik Sándor: Kegyelem







Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
akarsz, eget ostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Marina Cvetajeva: Ha nézek... (1936.okt.20.)






Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,
hogy szállnak alá, lepik utca kövét,
s hogy törli le őket a piktor ecsetje -
így véglegesülhet a vásznon a kép -,

azt gondolom (ó, soha senki se vágyik
ölelni, simítani már fejemet),
lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,
levél vagyok én is - a fán feledett.

(Ford.: Baka István)

Komjáthy Aladár: Tűnt sugaradban tündökölve...






Tűnt sugaradban tündökölve
feléd nézek még olvatag,
hév ifjuságom. Elfutottál,
mint gyorsfolyású tűzpatak.

Lemenő nap az én napom már,
vörösben ég az alkonyat
az éj előtt, mely eltakarja
semmibe tűnő arcomat.

Nehéz lélekkel vándoroltam
a messze csillagok alatt,
minden évből valami bánat,
valami szépség megmaradt.

Bánat és szépség habverése
között ingott az életem.
Ki voltam én? Mi volt a sorsom? -
tünődve, fájva kérdezem.

Milyen fény marad a nyomomban?
Vagy milyen írígy sivatag
takarja be emlékemet, ha
a sors a földnek visszaad?

A halál és a végtelenség
nyomott, két szörnyű, bús titok,
hittem, hogy megfejthetem őket,
ha ajtót ajtóra nyitok.

Most látom csak, hogy minden évvel
tudatlanságom lett nagyobb,
a kétely dermesztő szelében
vergődöm és csonttá fagyok.

Valaha szép és barátságos
volt a világ, ma idegen;
zűrzavarával, mint nehéz kő
fekszik aléló szívemen.

Amit szerettem, összeomlott,
nem az én korom ez a kor,
a pusztulást hallom a mélyben,
amint zihálva zakatol.