Negyvenhét esztendő ködén keresztül merül föl most bágyadó emlékezetemben az a szegény olasz család, melynek körébe a szabadságharc hajótörése dobott, nehány hétre, csak úgy vaktában.
Akkor a felső-olaszországi nagy hadgyakorlatot Villafranca környékén tartották, mert ott még legtöbb tér kínálkozott katonai nagyobb csapatok működésére ez ültetvényekkel és vízcsatornákkal kertté szépült tartományban. Mert akkor Olaszország e tájéka még csak „osztrák tartomány” volt.
A mi salzburgi származású, narancsszín hajtókás és sárga pitykés gyalogezredünket is, az 59-dik számút, mely akkor a baden-i nagyhercegé volt, most pedig a Rainer főhercegé, oda rendelte a parancsszó, s századunkat, melynél volt honvédtisztek hárman valánk nyolc esztendőre közlegényül besorozva, keserves büntetéséül a nagy bűnnek, hogy hazánkat a veszélyben fegyverrel szolgáltuk, magában Villafrancában szállásolták el, kispolgárok szűk lakásaiba.
Még jól emlékezem gazdánkra, signor Filippo-ra, ki igazi talián alak volt. Száraz, hosszú termet, bozontos deres haj, borotvált redős arc és a mesterségtől szurtos kéz. Majd átszúrt mind a kettőnket, a nagyfejű és rövid lábú salzburgi cserepárt és engemet, midőn a szállásmester alkonyatkor belódított hozzája:
- Filippo mester! Itt a porciója. Lással őket jó szívvel.
A gazda rámordult:
- Ugyan van-e lelkök így megnyomorítani ilyen szegény embert, ki úgy szolgálja a várost, amint csak szegény tüdeje bírja. hisz magunk is alig férünk el ebben a szűk zugolyban. Hová tegyem én és miből tápláljam ezt a két németet?
- Táplálnia nem kell, mert ezek a század menage-ába fognak járni. De hely okvetetlenül kell nekik s azért megfizet a község.
Erre a biztosításra enyhült egy kissé a haragja, de azért morgott folyvást akkor is, midőn kimutatta helyünket a szűk lakás melletti kamrában, mely éléstárul szolgálhatott volna, ha van benne eleség. Hoztak bele a városházától csakhamar egy a földre dobott széles szalmazsákot is, melyen a pihenés óráit kellett a német bajtárssal megosztanom. Tizenhét esztendős ifjúnak azonban a kő is jó vánkos, ha nagyon el van fáradva. S én egészen ki voltam merülve a hosszú gyaloglástól, úgy hogy eszembe sem jutott a vacsora. Lehet, hogy boldog éjszakám is volt, mert egy idő óta gyakran álmodtam vissza magamat a kényelmes szülei házba, melyet trombitaszóra és dobpergésre gyermekfővel hagytam el, de egészen más reménységben, mint hogy tizenhét hónap múlva idegen országban osztrák közlegény legyek.
Csak másnap kezdtem körültekinteni az új szálláson, hol nem könnyű volt boldogulnom. Bármint bújtam is már négy álló hónapja a Fornasari grammatikáját, az olasz beszédben nem vittem még a beszélgetésig; de azt, ami ez új helyen legjobban bántott, valahogyan mégis csak el tudtam hárítani magamtól.
- Donna Liberata! – hallottam már virradatkor Filippot, ki az övéinek címezgetéseiben, valamint egyébben is, fennhéjázni szeretett -, adj be a két németnek seprűt! Hadd tisztítsák ki a szobájukat.
Rosszul esett, hogy németnek tartott s fél óra múlva tört nyelven magyaráztam meg neki, hogy csak a másik német, én magyar vagyok, ki tavasz még hadnagyként szolgáltam szabadságharcunk seregében s a német büntetésből sorozott be közlegénynek, mikor a magyar zászló is épp úgy a porba esett, mint elébb az olasz.
Nyilatkozatom korántsem tett olyan hatást, aminőt vártam. Filippo nem borult a nyakamba testvéri csókkal, de legalább nyájasabban nézett rám s odaszólt a feleségének:
- A seprűt nyomd hát a német kezébe!
Lassanként megismerkedtünk. A „donna” korán elvénült, beteges,köhécselő, istenfélő asszony volt, ki reggelenként lelkiismeretesen megfőzte az egy napra való polentát, aztán templomba ment, egész nap csak csetlett-botlott a lakásban és az udvaron, de nem sokat lendített, este pedig füstös, ócska Madonna-képe előtt meggyújtotta a sercegve égő mécsest és imádkozott lelki üdvösségéért. Bevásárolni Filippo járt ki, noha volt a háznál felnőtt lány is, amint apja nevezte: „signora” Angelica, barna szemű, halvány képű nő, ki keveset dolgozott és sokat énekelt, mert – amint csakhamar megtudtam – a templom karba járt, vasárnaponként magánrészeket énekelni, s azokat próbálgatta otthon, közben nézegetve magát a legyektől éppen nem kímélt, hasadt fali tükörben. Volt egy jól felnyúlt siheder fiú is, ki csak ritkán fordult meg otthon,mert asztalos-műhelyben dolgozott, esténkint kocsmázni szeretett, amiért keményszívű apja néha el is husángolta, mikor az asztalosmestertől rossz hírt hallott felőle s a fiú mit sem hozott haza heti keresményéből.
Nagyon szűken élt a család. Sohasem láttam őket egyebet enni, mint polentát, salátát, kemény sajtot és szalámit. Meg fügét, melyet a szomszédságból, egy kibujdosott olasz hazafi elhagyott kertjéből, könnyű volt szerezni, mert annak a kerítését nagyon elpusztított a forradalmi harc zivatara. Esténkint oda ment Filippo mester, magát a kürt fúvásában gyakorolni, mert művészeti óráiban a városi zenekarban működött s mikor vasárnaponként a sétányon fújta rézkürtjét, végig gombolt feszes kabátjában olyan méltósággal állt a közönség előtt, hogy alig lehetett benne ráismerni a tőkénél szurtos ingujjban foltozgató cipészmesterre. S ez a nyilvános működése volt az a buzgó városi szolgálat, melyet különös érdeméül hányt a szállásmester szemére, mikor ez kettőnket őhozzá szállásolt.
A pusztuló úri kertbe néha, kivált vasárnapok délutánján, átsétált Angelica is s ilyenkor mindig legcsinosabb ruháját ölté föl s piros virágot tűzött fekete hajába. A hattyúiból kipusztított tó partján egy padon epedve várt már Ambrogio, az esztergályos legény, a leánynak már harmadfél év óta kitartó híve, ki minden alkalommal újra meg újra fogadta, hogy a „khórus angyalá”-t – amint kedvesét elnevezte – feleségül veszi, mihelyt műhelyet nyithat, mely ígéretében az egész család szentül bízott. Addig a boldog pár édesdeden suttogott és szerelmi dalokat dúdolt a tóparton.
E szegény család szurtos tanyáján is megvolt tehát a költészet: zeneszó, szép reménység és sóvárgó szerelem. S én vidám szemmel néztem, fogékony lévén a költészet minden fajtája iránt, mert hisz lealázott, sivár, keserves helyzetemben, a félbe szakadt iskolai pálya reménytelenségei közepett, távol hazámtól és szüleimtől, magamnak sem volt más vigasztalóm, csak épp egy – költő.
A szalmazsákon heverészve, vagy a fák alatt andalogva, sokszor enyhített bánatom súlyán egy néma s mégis oly sokatmondó jó barát: az a vékony füzet, melynek címlapján fölül ez a nagyon egyszerű szó állt: Versek.
 | |||
| Petőfi Debrecenben 1844-ben - Orlay festménye után |
