Vértesy Gyula (1867-1925): Ősz ravatala

 

A hervadó park sárga útját járom;

A ravatalra tett Őszhöz megyek

Szegény halottól, hogy búcsút vegyek.

 

Borongó fény árad a ravatalra:

Lemenő nap rászórja sugarát,

Meleget nem, de fényességet ád.

 

S mintha az Ősz, az én halottam lenne.

Szomorú szemmel nézdegélem őt

S megigazítom rajt’ a szemfedőt.

 

A pirossárga ravatalterítőt

Lágyan, szeliden megsimogatom

S az utolsó rózsákat rárakom,

 

Majd nekem is, tudom, hogy jól fog esni,

Ha ravatalom elhagyatva áll

S kósza poéta rá rózsát dobál…

 

Forrás: Renaissance 1. évf. 15. sz. 1910. dec. 10.

Kosztolányi Dezső: Molnár Ferenc: A testőr

 

I.

Ki vette észre, hogy ez a darab három dimenzióban játszódik le? Az első dimenzió a valóság szilárd fundamentuma. Egy színész van a színpadon, aki egy színészt játszik. A színpadi színész már egy másik régióban mozog. De ez a színész is játszik éspedig azt játssza, hogy játszik, egy testőrt és így az egész élete és játéka háromfelé hasad. Minden szó, amely elhangzik, három médiumon fut keresztül, mielőtt hozzánk ér és ezekben megfürödve elferdül, új és mélyebb jelentőségében gyengülve ragyog ránk, mint a sugárkéve, amely háromszoros sugártörést szenvedett. Az arcokat egyszerre három tükörben látjuk. Molnár Ferenc egy szédületes tükör-labirintust rendezett be, amelyben emberek és sorsok, életek és életek projekciói viharozva kergetik egymást  végül minden egy bús kacajban pattan szét.

 

II.

Ez az útvesztő pedig nem játék.

Egy ravasz és hideg logikai folyamat útján egész odáig kell jutnunk – demonstracio ad absurdum -, hogy sohase tudhatjuk meg, minő apró manipulációk folynak le a női koponyában. tőrjük föl ezt a diót s lássuk be, hogy semmit se érünk el diótörővel és logikával. Ez a tükör-zavar a nő banális megfejthetetlenségéből születik. A férfi bizonyosságot kar. Abban a helyzetben van, hogy önmagának a vetélytársa lehet; a szíve jobb kamrájába zárja a feleségét, a balkamrába pedig a szeretőjét; mindenről önmaga győződhetik meg. Tanúi vagyunk a győzelmének és a kudarcának. Ha két darabra hasadnánk – gondoljuk néha – és magunk tennénk próbára az asszonyi hűséget, bizonyára megtudnók, hányadán vagyunk vele, hiszen a szívünk egyik fele csak nem csalja meg a másikat. Igazunk van. A szívünk egyik fele nem csalja meg a másikat.

De a nő megcsalja a szívünk egyik felét a másikkal. Nevetve és elhűlve hallgatjuk a csiklandós jelenetet, amelyben a nő túlgondolkozza a férfit s bebizonyítja, hogy nem a férfi játszott vele, hanem ő játszott a férfivel és ijedve látjuk, hogy az ösztönök csigaházában hogy törpül el minden, hogy szűnik meg számítás, ravaszkodás, hogy hígul levegővé magának a férfinek a realitása is. Mély és titokzatos ez a nő. Ennél igazabbat még nem rajzoltak magyar színpadon. nem naiv és önzetlen, nem is a szokott démoni típus, nem egy forró és fehér kis állat, de közönyös minden iránt, nem antimorális, de amorális. A bukfencező ötleteken túl egy bús és komor dallamot hallunk, kacagás és művészet között Weninger filozófiája szűrődik át, az a mondata, amely talán legbensőbb és legigazibb megállapítása nőgyűlölet apostolának: „A nőre nézve a valóság nem létezik”.

III.

Vajon igaz-e az ellenvetés, amit oly lázasan hangsúlyoztak mostanában az összevetők, az ellenőrzők, a valóság bús ugrifüles csőszei? Hogy ez a kettéválás lehetetlen és fiktív? Hogy a masztiksz és a bajusz nem okoz ilyen végzetes illúziót? Hogy a színész mindezt nem játszhatná el az életben? A megállapítás helyes, de az ellenvetés hazug és tudákos. Ne kotyogjanak bele a költészetbe. A színpad élete szuverén. ezeknek az ellenvetéseknek alapján minden szellemjárás és moliére-i komikum képtelenség. Az életnek nem hinném el, de a színpadnak elhiszem s ott lehetővé is válik, mert magasabb, feltranszformált élet, önmagában kedvét lelő művészi teljesség burkolja körül. A drámai beszéd nem sztenográfiai jegyzet. Inkább szellemírás, médiumok ákombákomjai, ultraviolett sugarak kirezgése, amely egy magasabb helyről, a lényünk elzárt és titkos mélyeiből sugárzik felénk. Szamarakkal szemben kézirat.

 

IV.

Ez a vígjáték is, amely látszatra vidám kielégülést ad viszkető tüdőnknek és nevető-kedvünknek, az utolsó gesztusával egyszerű magasságok felé ível. Nem véletlen, hogy a hőse éppen színész, aki élet és álom, valóság és képzelet között mozog s magában hordja minden művész-lélek tragikus kettősségét és – egy igénytelen téma keretében – drámai formában érzékelteti meg azt, ami a legfájóbb és legproblematikusabb problémánk. Egy ember párbajozik önmagával. A testúr, ha húsra és vérre egy is a színekkel, egy más ember, nem azonos vele. Elválnak az útjaik. Az egyik megnyer mindent. A másik elveszt mindent. A férj gyűlöli a férfit, a ragyogó fehér, sisakos csábítót. „lelövöm őt és így legalább magammal is végezek.” Ez az a pont, amelyen egy új horizontra látunk és egy pillanat extázisában megértünk egy szimbólumot, amely a művészet és az élet, a szerelem és a házasság, a tréfa és a komolyság mély kapcsolatát tünteti fel és megérteti Molnár Ferenc egyéniségének legmélyebb mélyét is. Emlékezünk szójátékaira, gyerekes vicceire, okoskodásaira, amelyeknek nyakatekert kacskaringóin kificamodik az értelem s az olvas szinte belebolondul a szavak keringésébe. Mostan mintha a tréfa komoly fonákját mutatná nekünk. „A testőr” útvesztőivel, tükreivel ugyanazokon a pszichológiai rugókon jár, mint minden írása. Ez a darab az övé. Nem ügyes, ötletes és szellemes, nem feladat, de költemény, nem egy színdarab csak, de mély, diszkrét és szomorú vallomás.

 

V.

Ilyen magaslaton, ilyen egyedüli, méltóságos piedesztálon még nem láttam Molnár Ferencet.

Forrás: Renaissance 1. évf. 14. sz. 1910. nov.25.

Manojlovitch Tivadar: Tolsztoj

 

(„… az út végén egy kolostor.”

Babits.)

 

A jasznaja-polyánai prófétának abban a búcsúlevelében, melyben tudatja feleségével romantikus elhatározását, hogy a világtól végleg elbújik, olvasható ez a jelentős mondat is: „Nekem ez az élet teher…”

 

Tolsztoj ezzel kimondta tanának utolsó szavát, megadta, elárulta egész filozófiájának a kulcsát. Most végre egészen őszinte volt, vagy talán sikerült szabatosan kifejeznie e három szóban azt, ami már évtizedek óta gyötri melancholikus, beteg lelkét, ami már régen kísértett minden írásában és tettében.

 

Tolsztojnak fájt az élet.

 

A megtört, halálosan fáradt aggastyán nehány piritív, gyámoltalan szóval kizokogta azt az ősrégi, gyógyíthatatlan fájdalmát, melyet eddig a fényes tollú író, a ravasz-dialektikájú moralista és az evangéliumi glóriától övezett „apostol” olyan zseniálisan el tudott rejteni, sőt éppen még úgy tudta föltüntetni, mint magasabb, világregeneráló, transzcendentális „isteni” erőt. És ez az „isteni erő”, mint már annyiszor, ezúttal is csak nagyon is emberi gyöngeségnek bizonyult: Csömör, utálat, életuntság, világgyűlölet.

 

Régi, nagy – és fájdalom, oly gyakori! – lelki betegség ez, mely épp a finomabb, magasabb rendű szellemeket mérgezi meg, sorvasztja el legkönnyebben. Mert ezeknél a spekulatív intellektus támogatja a beteg és életellenes ösztönöket, s ezt a vak, tisztán fiziológiai, illetőleg patológiai okokból származó ellenszenvet racionális érvekkel és utó-okokkal igyekszik igazolni. És ez többnyire sikerül is, mert évezredes, előkelő és legelőkelőbb agyvelők-alkotta eszközök, veszedelmes argumentumok egész arzenálja segíti. A pesszimisztikus filozófiai rendszerek, az aszketikus, antiegoisztikus vallások, a teozófia, a túlvilágkultusz és nirvánarajongás – mind ide tartoznak.

 

S valamennyinek igazi célja csak az, hogy ettől a való természetes élettől eltérítse, azaz helyesebben: a hívőben öntudatlanul már végbement elpártolást (a fizikum életundorát) erkölcsi és metafizikus belátások vagy inspirációk eredményeképpen megmagyarázza.

 

Tolsztoj késő leszármazottja volt egy régi mágnáscsaládnak, amely századokon át szerepelt minden irányban; harcolt, politizált, udvaronc volt, kegyetlenkedett, ivott, élvezett, szóval a legintenzívebbül élt, kitombolta és elhasználta magát, úgy, hogy Tolsztoj bizony nem születhetett sok életkedvvel és erővel erre a világra.

 

Ő is úgy kezdi életét, mint a legtöbb orosz nemes. Tiszt lesz, viveur, mulat, udvarol, kártyázik stb. Közbe sokszor támadnak szentimentális gerjedelmei, megáll és észbe kap, lelkifurdalásfélét érez és barátai excentrikusak, spleenesnek mondják. Ő maga persze ezekről a mozzanatokról, mint első „föleszméléseiről” emlékszik meg. Végre azután kitör rajta a nagy csömör és a gondtalan, felületes bonvivantból – Nechludov herceg lesz.

 

A „Föltámadás” rajongó hősében jövőbe látó szemekkel megrajzolta önmagát. Nechludov herceg is egy szép napon oda jut, hogy nem bírja már ki a „Pazar nagyvilági élet ürességét és hazugságát” és indul Szibériába szenvedni a szenvedőkkel, vezekelni a bűneiért. És az agg költő ugyanezt tette most: elhagyta titokban a kastélyát, pénz nélkül, szegényen, szinte kéjelegve a nyomorban és vándorolt kelet felé. Szenvedni, vezekelni akart.

 

Panaszosan tesz említést még utolsó levelében is „bűnös testéről” és hogy „nyomorban akarja végezni szerencsétlen életét”.

 

Egzaltált kijelentések. És ha már nyolcvankét éves ember kockáztatja meg, hát családja is, orvosa is gyorsan készek a diagnózissal és szépen – vagy nem szépen – lefogják és otthon tartják az öreget.

 

Tolsztojnál ez persze lehetetlen volt és helytelen is lett volna. Nála alig lehet szó szenilis elmegyöngülésről, vagy hirtelen meghibbanásról. Eljárása a leglogikusabb folyománya már évtizedek óta hirdetett nézeteinek és világfelfogásának.

 

Patologikus eset, igaz; de már a „Kreutzerszonáta” is patologikus eset volt és az volt minden, ami utána következett máig. Tolsztoj meghasonlott az élettel, megutálta és vaskonzekvenciával haladva igyekezett azt lépésről lépésre, pontról pontra megcáfolni és legyőzni.

 

Mint erkölcsjavító indul, aki prédikál az érzékiség, a léhaság, mint az emberiség fő baja ellen. Majd kissé Dosztojevszkij mintájára szociális reformeszméket kezd hirdetni és ezzel ér dicsősége delelőjére. A modern Oroszország benne látja vezetőjét, a nagy fölszabadító-forradalom szerzőjét.

 

Milyen tévedés! Tolsztoj abszolút ellentéte a forradalmárnak; nem az erő és brutalitás, hanem a gyöngeség, a lágyság embere. Az alsó néprétegekhez nem azoknak lappangó energiája, igazságért lángoló forradalmi lelke, hanem a földhöz ragadtság, a mindennemű nyomor látásától fölébredt részvétérzése vonzotta. A nép – és persze a szent szinódus is – félreértette őt, forradalmi szózatnak vette a platonikusan vigasztaló keresztény igét. Az orosz egyház kiközösítette, pedig alig volt nála hívebb, mélyebb görög-keleti keresztény.

 

Mikor pár év előtt az orosz forradalom már kitörőfélben volt, Tolsztoj nyíltan fegyverletételre intette híveit és imádkozást meg keresztényi türelmességet ajánlott nekik. akkor sok erős híve kiábrándult belőle, ő pedig azóta teljesen pietista lett. A küzdelmet kárhoztatta és minden földi baj orvosságául az Isten iránt való odaadást, a könyörületességet, a szeretetet és türelmet hirdette. Következetesen távolodott az élettől és valami titokzatos mennyei malaszt és a halál utáni üdvösség az egyedüli, amit még értékesnek tartott.

 

Közben megtámadott és fanatikus gyűlölettel értéktelennek nyilvánított minden reális életértéket. az intellektus produktumai ellen fordult legnagyobb dühvel. Az intellektusban látja az üdvösség fő akadályát és ellenségét (- és nem is olyan igaztalanul, - még ellenkező szempontból is!), az ellen kell küzdeni elsősorban. Egyszerűségre, naivságra kell törekedni. Ideál az orosz paraszt: az nem töpreng, az nem kételkedik, az hisz, dolgozik, végzi kötelességét, viseli az élet jármát, az könnyen fog meghalni, az üdvözül, az boldog! (Mert ő is csak boldogságra törekszik!) Tehát vissza a természethez, az ártatlansághoz!

 

A természetet egészen rousseaui szentimentalizmussal és tudománytalansággal nézi. Egy arisztokrata, aki leszáll a legalacsonyabb pórhoz, aki irigyli, aki ideáljává teszi a kasztja által eddig megvetett, még emberszámba se vett osztályt, - ez  mély, gyógyíthatatlan dekadencia jele. Belefáradni az uralkodásba és az élvezetbe annyi, mint belefáradni az életbe. Itt a halál filozofál.

 

Még a művészetet is máglyára ítélte és visszautasította (a „Mi a művészet?” című könyvében megtagadott minden igaz nagy művészt és műremeket egy általa koncipiált örömtelen, vérszegény, nazarénus „művészideál” kedvéért); a görögöket egy „középszerű, kis barbár népnek” nevezte, Shakespeare-t silánynak, Goethét értéktelennek ítélte; - mi marad még néki? – A másvilág. Itt, ezen a földön pedig legföljebb csak egy sötét orosz kolostor, vagy egy vallási hóbortban sínylődő félig vad szekta vendégszeretete a Kaukázusban.

 

Egészen ellentétes oldalról indulva tehát ugyanoda jutott, ahova életük végén a múlt század nagy dekadensei: Wagner, Verlaine, Huysmans, Wilde… Mért volt hát ellengésük?

 

Ugyanaz a fáradt, halálkereső vér folyt az ő ereiben is, mint amazokéban; ugyanaz a bomlasztó, nyughatatlan nihilista szellem gyötörte őt is, mint azokat. S míg ezek a régi kultúrájú, túlfinomodott nyugat-európaiak a szépségben, a hedonizmusban, a mámorban és más rafináltabb élvezetekben kerestek orvosságot a nagy üresség ellen, Tolsztoj, a hellén napsugaraktól soha nem ért borús lelkű barbár és rajongó szláv, a keresztényi lemondásban, az aszkézisben és nyomorúságban vélt megváltást találni.

 

„Rigorista” volt: tisztább, igazabb, szentebb, tökéletesebb akart lenni, mint maga a tiszta, az igaz, a szent, a tökéletes. Pedig a történelemből tudhatjuk, hogy a rigoristák mind, vaskövetkezetességgel csaptak át az ellenkező végletekbe s maguk döntötték halomra teóriáikat. Az első „keresztény” rigorista maga Júdás volt. Neki se volt esztétikai érzéke az illatos olajnak látszólag Pazar eltékozlása iránt: úgy vélte, hogy el kellene adni s az árát szétosztani a szegények között. Abban a törekvésében, hogy Krisztusnál is krisztusibb legyen, oda jutott, hogy végre elárulta Krisztust. És ki tudja: nem ide jutott volna-e Tolsztoj is, ha még pár esztendeig él? Az „igazság” keresése máris odáig vitte, hogy tagadnia kellett a társadalmi rend, a vallás, az egyházi és világi intézmények jogosultságát, célszerű voltát: - ettől pedig már csak egy lépés van a teljes anarchiáig.

 

Ezt a lépést már nem engedte megtennie a Gondviselés, melynek kiválasztott eszköze volt, épen úgy, mint Wilde… Mert Tolsztoj és Wilde – a XX. század két legnagyobb ellentéte – voltaképpen nem is ellentétek, legalább a halálukban nem: hiszen mind a ketten az egyedül üdvözítő Egyház ölében hajtották álomra fejüket, s a kereszt alatt találkoztak Wagnerrel, Huysmans-szal és Verlaine-nel. A kereszt ereje, vagy tulajdon gyöngeségük hozta-e össze ott a nagy dekadenseket: - ki merné eldönteni?...

 

Forrás: Renaissance 1. évf. 14. sz. 1910. nov. 25.

Büky György: Időhöz

 

Valahol kint a végtelenben

Egy őrült polyp-szörny pihen.

Az ezredik karját kinyújtja

S azt mindig összébb-összébb húzva

Lassan megfojtja a szivem.

 

Hatalmas karja rántásával

Lökdösi ezt a vén golyót

S ez tehetetlen dühhel száguld,

Bár kopott és bordája tágult,

Csak megússza a kék folyót.

 

S az a polyp-szörny hej, nagy úr ott,

Sok ezer karja messze ér.

A halálból életet szűr le,

Hogy az élőt halálba küldje:

Alkot és rombol  - semmiér.

 

Fukar kezekkel méri kincsét,

Életet csak a „Má”-nak ad.

Ezer halál és kész a „Tegnap”.

Ezer halál, vagy egypár perc csak

A „Holnap”… S szivünk elakad.

 

Pók teste ott ül, kint, a trónján

S körülfon mindent, ami él.

S körülfon mindent, ami meghalt.

Mindent bántott, mindenkit megcsalt

S tán tudja is, hogy – semmiér.

 

Ott fent, a kék folyó vizében

Ezüstvirágok szirma nyit,

Ha úgy tetszik, szakít is egyest

S eldobja messze, mint a gyermek

S tördeli csöpp játékait.

 

Nagy úr ő. Vas-kegyetlen. Pontos.

Most késik, majd rohanva jön,

Hóhér munkája folyik egyre

És átkozott lesz az az este,

Amikor hozzám beköszön.

 

Mert egyszer eszébe jutok majd

S szörnű karjával megragad,

Egyet ránt, a fülembe harsog,

Szörnyű kínban végsőt vonaglok

S elnyujtózom egy perc alatt…

 

Valahol kint, a végtelenben

Egy őrült polyp-szörny pihen.

az ezredik karját kinyújtja,

S azt mindig összébb-összébb húzva

Lassan megfojtja a szivem.

 

Forrás: Renaissance 1. évf. 11. sz. 1910. okt. 10.