(„… az út végén egy kolostor.”
Babits.)
A jasznaja-polyánai prófétának abban a búcsúlevelében, melyben tudatja feleségével romantikus elhatározását, hogy a világtól végleg elbújik, olvasható ez a jelentős mondat is: „Nekem ez az élet teher…”
Tolsztoj ezzel kimondta tanának utolsó szavát, megadta, elárulta egész filozófiájának a kulcsát. Most végre egészen őszinte volt, vagy talán sikerült szabatosan kifejeznie e három szóban azt, ami már évtizedek óta gyötri melancholikus, beteg lelkét, ami már régen kísértett minden írásában és tettében.
Tolsztojnak fájt az élet.
A megtört, halálosan fáradt aggastyán nehány piritív, gyámoltalan szóval kizokogta azt az ősrégi, gyógyíthatatlan fájdalmát, melyet eddig a fényes tollú író, a ravasz-dialektikájú moralista és az evangéliumi glóriától övezett „apostol” olyan zseniálisan el tudott rejteni, sőt éppen még úgy tudta föltüntetni, mint magasabb, világregeneráló, transzcendentális „isteni” erőt. És ez az „isteni erő”, mint már annyiszor, ezúttal is csak nagyon is emberi gyöngeségnek bizonyult: Csömör, utálat, életuntság, világgyűlölet.
Régi, nagy – és fájdalom, oly gyakori! – lelki betegség ez, mely épp a finomabb, magasabb rendű szellemeket mérgezi meg, sorvasztja el legkönnyebben. Mert ezeknél a spekulatív intellektus támogatja a beteg és életellenes ösztönöket, s ezt a vak, tisztán fiziológiai, illetőleg patológiai okokból származó ellenszenvet racionális érvekkel és utó-okokkal igyekszik igazolni. És ez többnyire sikerül is, mert évezredes, előkelő és legelőkelőbb agyvelők-alkotta eszközök, veszedelmes argumentumok egész arzenálja segíti. A pesszimisztikus filozófiai rendszerek, az aszketikus, antiegoisztikus vallások, a teozófia, a túlvilágkultusz és nirvánarajongás – mind ide tartoznak.
S valamennyinek igazi célja csak az, hogy ettől a való természetes élettől eltérítse, azaz helyesebben: a hívőben öntudatlanul már végbement elpártolást (a fizikum életundorát) erkölcsi és metafizikus belátások vagy inspirációk eredményeképpen megmagyarázza.
Tolsztoj késő leszármazottja volt egy régi mágnáscsaládnak, amely századokon át szerepelt minden irányban; harcolt, politizált, udvaronc volt, kegyetlenkedett, ivott, élvezett, szóval a legintenzívebbül élt, kitombolta és elhasználta magát, úgy, hogy Tolsztoj bizony nem születhetett sok életkedvvel és erővel erre a világra.
Ő is úgy kezdi életét, mint a legtöbb orosz nemes. Tiszt lesz, viveur, mulat, udvarol, kártyázik stb. Közbe sokszor támadnak szentimentális gerjedelmei, megáll és észbe kap, lelkifurdalásfélét érez és barátai excentrikusak, spleenesnek mondják. Ő maga persze ezekről a mozzanatokról, mint első „föleszméléseiről” emlékszik meg. Végre azután kitör rajta a nagy csömör és a gondtalan, felületes bonvivantból – Nechludov herceg lesz.
A „Föltámadás” rajongó hősében jövőbe látó szemekkel megrajzolta önmagát. Nechludov herceg is egy szép napon oda jut, hogy nem bírja már ki a „Pazar nagyvilági élet ürességét és hazugságát” és indul Szibériába szenvedni a szenvedőkkel, vezekelni a bűneiért. És az agg költő ugyanezt tette most: elhagyta titokban a kastélyát, pénz nélkül, szegényen, szinte kéjelegve a nyomorban és vándorolt kelet felé. Szenvedni, vezekelni akart.
Panaszosan tesz említést még utolsó levelében is „bűnös testéről” és hogy „nyomorban akarja végezni szerencsétlen életét”.
Egzaltált kijelentések. És ha már nyolcvankét éves ember kockáztatja meg, hát családja is, orvosa is gyorsan készek a diagnózissal és szépen – vagy nem szépen – lefogják és otthon tartják az öreget.
Tolsztojnál ez persze lehetetlen volt és helytelen is lett volna. Nála alig lehet szó szenilis elmegyöngülésről, vagy hirtelen meghibbanásról. Eljárása a leglogikusabb folyománya már évtizedek óta hirdetett nézeteinek és világfelfogásának.
Patologikus eset, igaz; de már a „Kreutzerszonáta” is patologikus eset volt és az volt minden, ami utána következett máig. Tolsztoj meghasonlott az élettel, megutálta és vaskonzekvenciával haladva igyekezett azt lépésről lépésre, pontról pontra megcáfolni és legyőzni.
Mint erkölcsjavító indul, aki prédikál az érzékiség, a léhaság, mint az emberiség fő baja ellen. Majd kissé Dosztojevszkij mintájára szociális reformeszméket kezd hirdetni és ezzel ér dicsősége delelőjére. A modern Oroszország benne látja vezetőjét, a nagy fölszabadító-forradalom szerzőjét.
Milyen tévedés! Tolsztoj abszolút ellentéte a forradalmárnak; nem az erő és brutalitás, hanem a gyöngeség, a lágyság embere. Az alsó néprétegekhez nem azoknak lappangó energiája, igazságért lángoló forradalmi lelke, hanem a földhöz ragadtság, a mindennemű nyomor látásától fölébredt részvétérzése vonzotta. A nép – és persze a szent szinódus is – félreértette őt, forradalmi szózatnak vette a platonikusan vigasztaló keresztény igét. Az orosz egyház kiközösítette, pedig alig volt nála hívebb, mélyebb görög-keleti keresztény.
Mikor pár év előtt az orosz forradalom már kitörőfélben volt, Tolsztoj nyíltan fegyverletételre intette híveit és imádkozást meg keresztényi türelmességet ajánlott nekik. akkor sok erős híve kiábrándult belőle, ő pedig azóta teljesen pietista lett. A küzdelmet kárhoztatta és minden földi baj orvosságául az Isten iránt való odaadást, a könyörületességet, a szeretetet és türelmet hirdette. Következetesen távolodott az élettől és valami titokzatos mennyei malaszt és a halál utáni üdvösség az egyedüli, amit még értékesnek tartott.
Közben megtámadott és fanatikus gyűlölettel értéktelennek nyilvánított minden reális életértéket. az intellektus produktumai ellen fordult legnagyobb dühvel. Az intellektusban látja az üdvösség fő akadályát és ellenségét (- és nem is olyan igaztalanul, - még ellenkező szempontból is!), az ellen kell küzdeni elsősorban. Egyszerűségre, naivságra kell törekedni. Ideál az orosz paraszt: az nem töpreng, az nem kételkedik, az hisz, dolgozik, végzi kötelességét, viseli az élet jármát, az könnyen fog meghalni, az üdvözül, az boldog! (Mert ő is csak boldogságra törekszik!) Tehát vissza a természethez, az ártatlansághoz!
A természetet egészen rousseaui szentimentalizmussal és tudománytalansággal nézi. Egy arisztokrata, aki leszáll a legalacsonyabb pórhoz, aki irigyli, aki ideáljává teszi a kasztja által eddig megvetett, még emberszámba se vett osztályt, - ez mély, gyógyíthatatlan dekadencia jele. Belefáradni az uralkodásba és az élvezetbe annyi, mint belefáradni az életbe. Itt a halál filozofál.
Még a művészetet is máglyára ítélte és visszautasította (a „Mi a művészet?” című könyvében megtagadott minden igaz nagy művészt és műremeket egy általa koncipiált örömtelen, vérszegény, nazarénus „művészideál” kedvéért); a görögöket egy „középszerű, kis barbár népnek” nevezte, Shakespeare-t silánynak, Goethét értéktelennek ítélte; - mi marad még néki? – A másvilág. Itt, ezen a földön pedig legföljebb csak egy sötét orosz kolostor, vagy egy vallási hóbortban sínylődő félig vad szekta vendégszeretete a Kaukázusban.
Egészen ellentétes oldalról indulva tehát ugyanoda jutott, ahova életük végén a múlt század nagy dekadensei: Wagner, Verlaine, Huysmans, Wilde… Mért volt hát ellengésük?
Ugyanaz a fáradt, halálkereső vér folyt az ő ereiben is, mint amazokéban; ugyanaz a bomlasztó, nyughatatlan nihilista szellem gyötörte őt is, mint azokat. S míg ezek a régi kultúrájú, túlfinomodott nyugat-európaiak a szépségben, a hedonizmusban, a mámorban és más rafináltabb élvezetekben kerestek orvosságot a nagy üresség ellen, Tolsztoj, a hellén napsugaraktól soha nem ért borús lelkű barbár és rajongó szláv, a keresztényi lemondásban, az aszkézisben és nyomorúságban vélt megváltást találni.
„Rigorista” volt: tisztább, igazabb, szentebb, tökéletesebb akart lenni, mint maga a tiszta, az igaz, a szent, a tökéletes. Pedig a történelemből tudhatjuk, hogy a rigoristák mind, vaskövetkezetességgel csaptak át az ellenkező végletekbe s maguk döntötték halomra teóriáikat. Az első „keresztény” rigorista maga Júdás volt. Neki se volt esztétikai érzéke az illatos olajnak látszólag Pazar eltékozlása iránt: úgy vélte, hogy el kellene adni s az árát szétosztani a szegények között. Abban a törekvésében, hogy Krisztusnál is krisztusibb legyen, oda jutott, hogy végre elárulta Krisztust. És ki tudja: nem ide jutott volna-e Tolsztoj is, ha még pár esztendeig él? Az „igazság” keresése máris odáig vitte, hogy tagadnia kellett a társadalmi rend, a vallás, az egyházi és világi intézmények jogosultságát, célszerű voltát: - ettől pedig már csak egy lépés van a teljes anarchiáig.
Ezt a lépést már nem engedte megtennie a Gondviselés, melynek kiválasztott eszköze volt, épen úgy, mint Wilde… Mert Tolsztoj és Wilde – a XX. század két legnagyobb ellentéte – voltaképpen nem is ellentétek, legalább a halálukban nem: hiszen mind a ketten az egyedül üdvözítő Egyház ölében hajtották álomra fejüket, s a kereszt alatt találkoztak Wagnerrel, Huysmans-szal és Verlaine-nel. A kereszt ereje, vagy tulajdon gyöngeségük hozta-e össze ott a nagy dekadenseket: - ki merné eldönteni?...
Forrás: Renaissance 1. évf. 14. sz. 1910. nov. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése