"Csak a derű óráit számolom",
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe... Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél... A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!... Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én... csak testben öreg...
(Nono! - mordul bennem a szörnyeteg
igazság)... Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utolérni, a könyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik s annyit én; -
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki - "Non numero
horas nisi serenas!" - drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
"Csak derűs órát veszek tudomásul!"
A Mozart hallgatása közben hatvanhat sora 1956 elején, úgy másfél esztendővel a költő halála előtt született.
A vers igazán meglepheti Szabó Lőrincnek azokat a híveit, akik elsősorban 1945 előtti lírájából ismerik. A Te meg a világ (1932), a költő ötödik kötete óta elemző elmének, a jelenségeket bizalmatlanul átvilágító, szétbontó értelemnek, a tapasztalat alatt a lét törvényeinek szerkezetéig fúró agynak tarthatták számon olvasói. Költői énje az öt érzék élményeire éhesen is a világot meghatározó összefüggéseket fürkészte, személyes tudatát, így költészetét is tükörszínjátéknak tekintette, nevezte. Jellemző, hogy a másfél évtized alatt írt verseinek nyelvében a leggyakoribb szófajok az elvont főnevek, kötő- és határozószavak. Versbeszéde kifejtő, élőbeszédszerű, nemegyszer viszonylatokat, kapcsolatokat magyarázó, még gyermektörténeteiben, távol-keleti tárgyú költeményeiben is.
Mi sem állt távolabb ettől a megismerés vágyát tükröző, már-már didaktikus, tanító magatartású lírától, mint a zene. Márpedig Szabó Lőrinc vallomásaiból és a Tücsökzene megnyilatkozásaiból is tudjuk, a muzsika korántsem volt közömbös neki. Halála után Vers és valóság címen előkerült – egyébként Babits példáját követő – igen hasznos vállalkozása, verseinek keletkezéstörténetét tartalmazó magyarázatgyűjteményes. Itt többször is úgy emlékezik, ifjúkorában rajongott Wagnerért, ami egybevág az akaratot és életvágyat dicsőítő első négy kötetének szemléletével.
De hogy kerül Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791),az emberfölötti harmóniák művésze, az anyagi lét gondjai fölött lebegő önfeledés zenei megfogalmazója z örökké kétkedő, folyamatosan kérdező költő tollára?
Szabó Lőrinc nyilatkozatából tudjuk, Mozart, bár a lista végén, Wagner, Beethoven, Berlioz után áll, mégis legkedvesebb zeneszerzői közé tartozott. A Harc az ünnepért (1938) kötet élén a Rádiózene a szobában is a borzongató túlvilág fölötti – tündéri játékot ünnepli, mely a teremtést építi át.
Az a zene, mely a Mozart hallgatása közbent elragadtatással, a mindenséget és benne a költőt átható boldogsággal járja át, a divertimentók, a klarinétötös, a Varázsfuvola dallamvilágának ellenállhatatlan örömmámora. Pedig a vers kiindulópontja, egy napóra felirata, egyszersmind a nyitány – „Csak a derű óráit számolom” -, költői ötlet, fikció. „Hol láthattam én ilyen napórát? Nem emlékszem. És ilyen felírást? Saját találmányom?” – írja Szabó Lőrinc a vers keletkezéséről, és a felelet alighanem a kérdés maga. Azaz: sehol, a jelige a bölcsesség vágyából ered, a költő tudatában visszhangzik.
Át szoktunk siklani azon a formai sajátságon, hogy egy vers szakozott vagy szakozatlan, holott a költői megnyilatkozás lényegbevágó eltérését jelzi. A strófánkénti szakozás általában tételesen kifejtő, tanító jellegre vall, a szakozatlanság az áradó vagy éppenséggel hullámzó életérzés lenyomata, himnikus magatartás vagy a rapszódiák forrón lüktető ritmusa. A szakozatlan Mozart hallgatása közben is a himnikusan emelkedett pillanatokat váltogatja a rapszodikus ujjongással, és párrímei ugyancsak az érzések korlátlanul hullámzó áradását mélyítik el.
Figyeljünk a címre is! A vers korántsem Mozartról szól, hanem a salaktalan zene hatására az élet adakozó gyönyörűségeit, a természet ritka képeit, a lélek egyszeri állapotait, a szerelmi szenvedélyt örökíti meg a költészet képeivel, utalásaival. Az ész sebészkésével boncoló Szabó Lőrinc kivételes pillanatokat érzékel – új szóösszetételeket, egyéni szószerkezeteket, sőt a szimbolisták példájára, az együttérzékelés (szünesztézia) elve szerint szokatlan képzetfűzéseket teremt. Így olvashatunk „az édes könnyelmüség lepkeszárnycsókú pillanatai”-ról; „kékzománc tűz”-ről; „láng-delek”-ről; sőt még a költő képzeletéről-agyáról is, és távoli benyomásokat egymáshoz ölelő mozzanatként „az élő lomb tengerzöldjé”-ről; az érzékek bűvöletes szerepcseréjeként „a nap arany árvizé”-ről; „illatok táncá”-ról, s mint valami tündérszótárból vett fogalomként „szélhalk őziké”-ről. A „Testtelen úszás, lebegés” pedig, ahogy a költő utal rá, a szerelmi szenvedély önfeledését írja körül.
Az újjáteremtett, újonnan alkotott szókincsű nyelvvel Szabó Lőrinc a lét pazarló gazdagságát hirdeti. Az életmű csúcsán, és mi már tudjuk, pályája alkonyán egyszerre a számadás gesztusa és a visszavonásé is. A vers kereken ki is mondja, a mozarti varázs a súlyos árnyakat tagadtatja meg vele, és „grönlandi szörnyek” közül menekíti ki. A célzások vonatkozhatnak az egyén bajaira, emberközi nehézségeire, társadalmi elszigeteltségére; a Mozart hallgatása közben az örök kétkedő szemléletétől gyökeresen eltérő magatartásformája egy másik Szabó Lőrincet állít elénk.
Nem kivétel, nem is áll egyedül a költő életművében. Egyívású, szintén a negyvenes-ötvenes esztendők fordulóján született több társa ugyancsak a természeti lét mámorító jelenlétét kottázza le, azt az eleven világot, amelyben a fájó Én önmagát mintegy megszüntetve, a személy fölötti létbe olvad. Így A földvári mólón a természeti erők lélekemelőn örökmozgó ritmusát sugallja, a Ficseri-füsti a fecske „nyílgyors” röptében földek és tengerek „áldó igézetét” mintázza át, A forzicia éneke a virágzó formák és színek tavaszi zsongásával kápráztat, a Májusi orgonaszag pedig ópium-ittas szellemek illatmámorával kábít. A mindent átvilágító és leleplező értelem meg az akarat keserű tapasztalatai után a tenyészetnek ezeket az öntudatlan, boldog ünnepélyeit emeli felső fokra a Mozart hallgatása közben.
De már tulajdonképpen Szabó Lőrinc elbeszélő költeményét, a Tücsökzenét – „Rajzok egy élet tájairól”, így nevezi-jellemzi az alcím – a tematikai tagolás ellenére a jelen gondjait-bajait föloldó emlékezés téren és időn kívüli révült harmóniával hatja át, és költői előadásának ugyanaz a párrímes ritmusterve, mint a Mozart hallgatása közbené. Amennyivel az utóbbi terjedelmesebb a Tücsökzene tagverseinél, annyival tágabb teret nyit az emlékező ujjongását és eszmélkedését visszapillantva cserélgető számadásnak.
Úgy látszik, 1945 után Szabó Lőrinc újabb korszakával, költői megújulásával kell számolnunk. Fölhagyott a csaknem természettudományos kíváncsiság sarkallta szellemi műtéteivel, és verseiben is elsősorban élni akart, a valóság örömét megsokszorozva, az ösztönös lét gyönyörébe feledkezve. Ennek a magatartásnak legnagyszerűbb megvalósítója pedig a zenében Mozart.
A vers igazán meglepheti Szabó Lőrincnek azokat a híveit, akik elsősorban 1945 előtti lírájából ismerik. A Te meg a világ (1932), a költő ötödik kötete óta elemző elmének, a jelenségeket bizalmatlanul átvilágító, szétbontó értelemnek, a tapasztalat alatt a lét törvényeinek szerkezetéig fúró agynak tarthatták számon olvasói. Költői énje az öt érzék élményeire éhesen is a világot meghatározó összefüggéseket fürkészte, személyes tudatát, így költészetét is tükörszínjátéknak tekintette, nevezte. Jellemző, hogy a másfél évtized alatt írt verseinek nyelvében a leggyakoribb szófajok az elvont főnevek, kötő- és határozószavak. Versbeszéde kifejtő, élőbeszédszerű, nemegyszer viszonylatokat, kapcsolatokat magyarázó, még gyermektörténeteiben, távol-keleti tárgyú költeményeiben is.
Mi sem állt távolabb ettől a megismerés vágyát tükröző, már-már didaktikus, tanító magatartású lírától, mint a zene. Márpedig Szabó Lőrinc vallomásaiból és a Tücsökzene megnyilatkozásaiból is tudjuk, a muzsika korántsem volt közömbös neki. Halála után Vers és valóság címen előkerült – egyébként Babits példáját követő – igen hasznos vállalkozása, verseinek keletkezéstörténetét tartalmazó magyarázatgyűjteményes. Itt többször is úgy emlékezik, ifjúkorában rajongott Wagnerért, ami egybevág az akaratot és életvágyat dicsőítő első négy kötetének szemléletével.
De hogy kerül Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791),az emberfölötti harmóniák művésze, az anyagi lét gondjai fölött lebegő önfeledés zenei megfogalmazója z örökké kétkedő, folyamatosan kérdező költő tollára?
Szabó Lőrinc nyilatkozatából tudjuk, Mozart, bár a lista végén, Wagner, Beethoven, Berlioz után áll, mégis legkedvesebb zeneszerzői közé tartozott. A Harc az ünnepért (1938) kötet élén a Rádiózene a szobában is a borzongató túlvilág fölötti – tündéri játékot ünnepli, mely a teremtést építi át.
Az a zene, mely a Mozart hallgatása közbent elragadtatással, a mindenséget és benne a költőt átható boldogsággal járja át, a divertimentók, a klarinétötös, a Varázsfuvola dallamvilágának ellenállhatatlan örömmámora. Pedig a vers kiindulópontja, egy napóra felirata, egyszersmind a nyitány – „Csak a derű óráit számolom” -, költői ötlet, fikció. „Hol láthattam én ilyen napórát? Nem emlékszem. És ilyen felírást? Saját találmányom?” – írja Szabó Lőrinc a vers keletkezéséről, és a felelet alighanem a kérdés maga. Azaz: sehol, a jelige a bölcsesség vágyából ered, a költő tudatában visszhangzik.
Át szoktunk siklani azon a formai sajátságon, hogy egy vers szakozott vagy szakozatlan, holott a költői megnyilatkozás lényegbevágó eltérését jelzi. A strófánkénti szakozás általában tételesen kifejtő, tanító jellegre vall, a szakozatlanság az áradó vagy éppenséggel hullámzó életérzés lenyomata, himnikus magatartás vagy a rapszódiák forrón lüktető ritmusa. A szakozatlan Mozart hallgatása közben is a himnikusan emelkedett pillanatokat váltogatja a rapszodikus ujjongással, és párrímei ugyancsak az érzések korlátlanul hullámzó áradását mélyítik el.
Figyeljünk a címre is! A vers korántsem Mozartról szól, hanem a salaktalan zene hatására az élet adakozó gyönyörűségeit, a természet ritka képeit, a lélek egyszeri állapotait, a szerelmi szenvedélyt örökíti meg a költészet képeivel, utalásaival. Az ész sebészkésével boncoló Szabó Lőrinc kivételes pillanatokat érzékel – új szóösszetételeket, egyéni szószerkezeteket, sőt a szimbolisták példájára, az együttérzékelés (szünesztézia) elve szerint szokatlan képzetfűzéseket teremt. Így olvashatunk „az édes könnyelmüség lepkeszárnycsókú pillanatai”-ról; „kékzománc tűz”-ről; „láng-delek”-ről; sőt még a költő képzeletéről-agyáról is, és távoli benyomásokat egymáshoz ölelő mozzanatként „az élő lomb tengerzöldjé”-ről; az érzékek bűvöletes szerepcseréjeként „a nap arany árvizé”-ről; „illatok táncá”-ról, s mint valami tündérszótárból vett fogalomként „szélhalk őziké”-ről. A „Testtelen úszás, lebegés” pedig, ahogy a költő utal rá, a szerelmi szenvedély önfeledését írja körül.
Az újjáteremtett, újonnan alkotott szókincsű nyelvvel Szabó Lőrinc a lét pazarló gazdagságát hirdeti. Az életmű csúcsán, és mi már tudjuk, pályája alkonyán egyszerre a számadás gesztusa és a visszavonásé is. A vers kereken ki is mondja, a mozarti varázs a súlyos árnyakat tagadtatja meg vele, és „grönlandi szörnyek” közül menekíti ki. A célzások vonatkozhatnak az egyén bajaira, emberközi nehézségeire, társadalmi elszigeteltségére; a Mozart hallgatása közben az örök kétkedő szemléletétől gyökeresen eltérő magatartásformája egy másik Szabó Lőrincet állít elénk.
Nem kivétel, nem is áll egyedül a költő életművében. Egyívású, szintén a negyvenes-ötvenes esztendők fordulóján született több társa ugyancsak a természeti lét mámorító jelenlétét kottázza le, azt az eleven világot, amelyben a fájó Én önmagát mintegy megszüntetve, a személy fölötti létbe olvad. Így A földvári mólón a természeti erők lélekemelőn örökmozgó ritmusát sugallja, a Ficseri-füsti a fecske „nyílgyors” röptében földek és tengerek „áldó igézetét” mintázza át, A forzicia éneke a virágzó formák és színek tavaszi zsongásával kápráztat, a Májusi orgonaszag pedig ópium-ittas szellemek illatmámorával kábít. A mindent átvilágító és leleplező értelem meg az akarat keserű tapasztalatai után a tenyészetnek ezeket az öntudatlan, boldog ünnepélyeit emeli felső fokra a Mozart hallgatása közben.
De már tulajdonképpen Szabó Lőrinc elbeszélő költeményét, a Tücsökzenét – „Rajzok egy élet tájairól”, így nevezi-jellemzi az alcím – a tematikai tagolás ellenére a jelen gondjait-bajait föloldó emlékezés téren és időn kívüli révült harmóniával hatja át, és költői előadásának ugyanaz a párrímes ritmusterve, mint a Mozart hallgatása közbené. Amennyivel az utóbbi terjedelmesebb a Tücsökzene tagverseinél, annyival tágabb teret nyit az emlékező ujjongását és eszmélkedését visszapillantva cserélgető számadásnak.
Úgy látszik, 1945 után Szabó Lőrinc újabb korszakával, költői megújulásával kell számolnunk. Fölhagyott a csaknem természettudományos kíváncsiság sarkallta szellemi műtéteivel, és verseiben is elsősorban élni akart, a valóság örömét megsokszorozva, az ösztönös lét gyönyörébe feledkezve. Ennek a magatartásnak legnagyszerűbb megvalósítója pedig a zenében Mozart.
RÁBA GYÖRGY
SZABÓ LŐRINC (1900-1957) költő, műfordító. Miskolcon született. Debreceni diákévek után a budapesti bölcsészkaron tanult. A költészetben Babits tanítványa, mestere másfél évre otthonába fogadta. Kenyerét Az Est-lapoknál mint újságíró kereste. Szenvedélyes utazóként főként a német nyelvterületet járta be, de eljutott az Adriától az egyiptomi piramisokig. 1945 után a politikai hatalom korábbi megnyilatkozásai miatt, másokkal együtt, háttérbe szorította a Nyugat második nemzedékének talán legeredetibb képviselőjét is.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers 326-329. old.) – Versek és versmagyarázatok – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése