Ül az Anyám a templomban,
térdeplő, guggoló padban.
Imádkozik s feleletre
sem méltatja a isten, de
ő szegényke egyre szédül
a távoli üdvösségtől.
Szegény, papot – énbelőlem! –
azt akart nevelni ő. Nem,
nem azért, mert a szentegyház
hatalmát vagy tán ilyen más
szervezetet támogatna,
csak mert azokról hallotta,
hogy áldott gyertyák fényénél
mind isten nagy bőségén él.
Nem lettem pap. Térítgetni
nem fogok, - sem engem senki.
Csak egy nagy missziót bánok:
egy meleg, csendes világot
nem jártam be, térden kérve,
térdeplő mély alázattal,
nem rogytam le lágy szavakkal
anyám előtt, és szívemre
tett kézzel az én hitemre
forró szóval nem eskettem
azt, kit annyira szerettem!
Nem istenét elrabolni,
sem szép hitét letarolni
nem akartam: - nem lehet
úgysem azt a nagy eget
benne elérni s rombolni.
De az fáj, jaj! csak az fájna
ha meghalni úgy találna,
hogy mindarra, mit én hittem,
hiszek s mire sorsom tettem,
áldását ő nem adná rá,
két szent karját ki nem tárná,
mosolyogva, életünkre,
s nem tenné kezét fejemre,
elrebegve: - „Hát segítsen
meg titeket a jó Isten!”
Ó mert akkor tudom, biztos
győz, ami küszködik itt most:
- hogyha ő és minden anya
mireánk áldását adja;
ha minden egyszerű ember
mélyen meghatódva elkel,
s karjaikat felénk tárják:
- Legyen munkátokon áldás!
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése