„... üres a vég s mind
hiú a gyász:
Jaj nincs holnap! Jaj,
nincs föltámadás.”
(Szabó Lőrinc)
1985. február 23-án
az anyák megmentője nevét viselő
kórházban meghalt az anyám.
A Bükk ormain kését fente a fagy,
vércseppek izzottak a hóban.
Zsákmányával iszkolt a Nagy Vadász
s nem nézett vissza távozóban.
„Ha még beszélni akarsz vele...”
de elkésett a telefon –
Szorongatta a kezemet:
hajótörött az utolsó szál deszkát,
ott, a kórházi folyosón.
„Megjött a fia Pestről...” – mondták.
Mondhatták. Én is mondtam.
Nem ismert meg. Nem tudta, ki vagyok
s talán azt se, hogy fia – voltam.
Egy hang, már nem tudom, kié:
„Jobb lesz, kedves, ha megpihenhet végre,
beszélni úgyse tudna már,
akármeddig élne...”
Valami szakadt inget-rongyot
akasztottak rája
s költöztették szobáról-szobára,
keskeny életből még szűkebb halálba.
Néhány nővér egy nyitott fülke lőtt
kedélyesen tereferélt.
Szerettem volna kérni valamit, de
közbevágott egy balta-hang,
mint a sarkköri szél:
„Mit vannak úgy oda... az én anyám
hatvan évet se élt...”
Anyám hetven elmúlt,
s tán bűne az, hogy túlélt másokat?!
Nyikorgott a csapóajtó.
Aztán jött a vonat.
Később a távirat.
1985. február 23-án
az anyák megmentője nevét viselő
kórházban meghalt az anyám.
Harminc koszorú virágait
tiporta el vastalpával a tél
húszfokos hidege.
A ravatalnál álltunk, apánk mellett,
hat felnőtt gyermeke
és száz év felé tartó nagymamánk,
ki egyszem lányát mindhiába óvta;
madáretetőre kis feketerigó:
rebbent s borul a koporsóra.
A sírásó is vígaszra szorult:
beletört a földbe a csákány.
Angyalok fagyott könnye csillogott
örökzöld bokrok koronáján
s a síremlékre, aminek az árát
apámmal kuporgatták össze:
„Ne legyen majd ránk gondotok fiam,
ha le kell költözni a földbe...”
1985. február 23-án
az anyák megmentője nevét viselő
kórházban meghalt az anyám.
Azóta, ha arra visz az utam,
elfordítom a fejemet;
az a vaskapu, az a téglafal
emlékeimből kitöröltetett;
kórházakat nem is látok, csupán
siralomházat,vérmezőt,
összkomfortos vesztőhelyet.
Elárvult a szülői ház,
mint nyár múltán a gerlefészek;
udvarát fölveri a gaz,
de, hű tanúja hetven évnek;
Aranyos legszebb eperfája
azóta küldi egyre-másra
- valakinek, ki sose várta! –
gyűrött, vérfoltos levelét,
számonkérve a Hatalmastól:
hova szállhat a madár akkor,
ha már nincs föld, se ég...?
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése