Az ember észrevétlen
járkál egy pengeélen,
ezüstté vált világon,
és nem több, mint az álom.
Csak épp az nem világos;
álmodja-e a város,
vagy ha nem, milyen erő
hívta a fényre elő.
Miféle szenvedésre,
meg se kérdezve, kér-e
a kéjből és a könnyből,
amíg a szél dörömböl.
Előtte ott a csésze,
várja, itala kész-e,
megédesíti mézzel
amit halála érlel.
S az isten napja fölszáll,
akár egy régi zsoltár,
mint Dávid és a hárfa,
amíg az ember árva.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése