Képes volt elhitetni,
hogy nem szereti a cukrozott földiepret,
képes volt elhitetni, hogy mi teszünk vele jót,
ha megesszük az egészet,
mert neki – úgymond – ártalmára is lenne.
Ilyen volt anyám: úgy hozott áldozatot,
hogy az áldozatvállalás örömét is átengedte azoknak,
akikért az áldozatot hozta.
És ez a képesség az anyák legmegindítóbb tulajdonsága.
Mert többféle módon
és többféle indítékból lehet áldozatot hozni.
Leggyakrabban – eléggé látványos módon –
a saját lelkiismeretünk tetszésének kivívása az indíték.
Meg aztán – valljuk be – szeretünk is szenvelegni,
sőt tetszelegni az áldozathozók pózában.
Tüntetően vagy diszkréten,
de majdnem mindig gondoskodunk arról,
hogy akiért „önzetlenül” teszünk valamit,
az lehetőleg tudja is meg:
ki tette érte, amit tett.
Önzetlenségeink nagy része raffinált
és jól álcázott önzés,
mert nincs nagyobb és kétesebb öröm,
mint meghatódni a saját jóságunktól.
Az anyák önzetlensége és áldozata a legszemélytelenebb.
A hivalkodva hozott áldozatok is
meghatóak, mert áldozatok.
Ám a legigazibb áldozatok azok,
amelyektől meghatódni sem tudunk,
mert észre sem vesszük őket.
Ünnepeljük hát ebben az antológiában
az észrevétlenül áldozókat.
A versek, a novellák, a grafikák és a szobrok a szülésről,
a neveltetésről, a gondoskodásról
és a fáradhatatlanságról vallanak –
összességükben pedig „leleplezik”
az édesanyák jól álcázott áldozathozatalait,
megkísérlik lemérni a lemérhetetlent,
rajtakapni a rajtakaphatatlant: az anyák önzetlenségét.
(Forrás: Aranyasszony antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése