(1945 március Buda és Pest között)
Vízbedőlt roncsaiból kiemelve,
mint ferde torony, állt billegve, ferde
traverzein a romok közt a híd,
akár egy rögtönzött diadalív,
mellyel a munka fiai fogadták
győzelmes érkezésedet, szabadság.
A hídverő nép első nyert csatája!
Hány csata s hány győzelem jő utána!
A tépett hídfőnél a lüktető tér
úgy dadogott, mint lázas ütőér
a zihálva éledő szervezetben.
S lökte a friss vért egyre sebesebben.
Naphosszat tódult át az áradat.
A millió széttépett kapcsolat
egy százszálú összekuszált gomolyba kötve,
kereste egymást szívszorongva.
A széthasított ország két fele,
a termelés felbomlott szövete,
a szakadt szálként szétfoszlott családok,
s kik föld alatt titkon szőtték a pártot, -
a hídon át találtak újra össze,
a béke új szövetségébe kötve.
Hajnaltól késő estig dőlt az ember,
nehéz batyukkal és nehéz szívekkel,
a hátuk megett nem is egy halállal,
s előttük is – még isten tudja, hánnyal!
Keresve mind az elvesztett munkát,
s fialányát, férje-nejét, vagy anyját...
S kik bűneik szakállukba takarva
zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba,
hogy megpróbálják máris összezúzni
a békét, mely készült már egybefűzni
a jövendőt s az ezredévi harcot...
Reggeltől estig egyre így kavargott
a hídon át, cipelve régi gondját
és éledő reményeit,
az ország
Micsoda gondok és milyen remény!
Vele hogyan rohantam volna én,
De belepréselve e sűrű árba,
mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna,
én is tolongtam, álltam és dülöngtem
e végnélkül tajtékozó özönben.
A vékonyodó jéglapok felett
tavaszi szél árasztá a vizet,
messzirehordva már a vérhabot,
mely egész télen át belefagyott.
Társzekéren, teherautón, gyalog
mentek a hontalan honfoglalók,
s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok,
ki-ki amit épp kiragadhatott
az egekig kavargó pusztulásból,
vagy amit fel tudott kapkodni máshol –
itt hullámzott,mint tengeren dagálykor.
Így kelten én is Pestre át Budáról,
hogy annyi vész után hazataláljak.
És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat?
a téren már friss bucit kiabáltak.
A romok elé függönyt vont az alkony.
Szívszakadva fordultam be a sarkon,
még át az utcán és be a kapun,
s a lépcsőn fel...
S olyan váratlanul,
mintha oly rég nem ez kísértene,
az ajtórésen megláttam, ahogy
a homályos konyhából rámragyog
anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése