Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,
Édes, pihegő, bimbószinű lény.
Vér lüktet benne! Eleven valóság!
S nézem kétkedve, tanakodva én.
Vánkospihéit elzilálni félek,
Már szétterült az álmaim felett,
Már átölelem féltve, mikor ébred,
Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!
- A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.
Jött valakim, aki nem volt odáig,
- Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,
(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)
Csak nem rég is, be messzi járt a lelkem!
Hát vége volna a titáni hévnek?
Nagy száguldának a viharparipán?
Közelebb jöttek-é a messzeségek?
Nem! – Csakhogy itt... engem keres az Élet,
- Az csak a párna fodra, Csacsikám!
Már halkan úszik a soktornyú város,
A légemelte, rezgő, csalfa kép
Mindegyre messzebb. És nyomában szálldos
A vágy – szétfoszló, lenge párakép.
Viharzó tapsok zaja szerteszéled,
Homályba hullnak kísértő szemek,
Kilobban a tűz, elhallgat az ének,
Itthon maradtam – mindörökre véled.
Egy álom int még... Ne sírj! Nem megyek.
No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád!
Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!
Se lát, se hall egyébrül az anyád,
- Tejszagú, édes kis testeden át,
Csak azon át szabad az út már nékem.
Halkan hívó szók még kísértenek,
De a kiáltásnak ereje nincsen.
Szene lezárul. – Nem, nem mehetek!
Csitt... aluszik! És akkor jól van minden.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése