Az
Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik
kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan
siklanak elő a kerekek alól a sínek.
Száma-sincs
utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két
katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel,
s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a
létszámban, a villamos úgy döcög át a városon - túlcsordulva a két oldalán -,
mint egy szénásszekér.
Aztán
kezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a
peronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú,
aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára
borítva. És az anya, kézen fogva, a kisfiával.
Magas
termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt
természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból,
ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy
gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit
vizsgálná szoros figyelemmel... Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába
megy.
A
fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete
a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe
barázdáit; csinos a ruhája, vasalt az úttörő-nyakkendője, s frissen pucolt az a
bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet
mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső
résztől. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló, nyári
szeplő, amitől minden gyerek arca - nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén -
valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme
barna, mint az anyjáé.
A
most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt
a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját.
A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára,
az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta
gyöngéden, csendesen:
- Lacika, szervusz.
- Szerbusz, anyu - mondta a kisfiú.
Az
anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két
irányba,
és azt mondta:
- Most átmehetsz, Lacika.
A
villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A
megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a
sínek,
s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.
Anyu
csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem
látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt, és
nézett a villamos után.
Anyu
aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. "Miért nem megy át az a gyerek?"
- töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult
be a szemközti kis utcába, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk
jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt.
Egyre
gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú
még mindig nem mozdult a helyről, ahol búcsút vett az anyjától – de ahogy nőtt
a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire
zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a
távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe,
szekerek, teherautómobilok, szembejövő villamosok és az úttesten átkelő
járókelők - mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul
az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna... Ekkor azonban megint
kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem
láthattunk közeledni, csak ő.
Harmadszor
is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve
folytattuk
utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem
láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte
Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a
szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr
alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából,
suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta
szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte,
nézte, nézte azt a gyereket... Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük
átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót
elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk...
Már
a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a
járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat.
De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a
homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve
hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről.
Mosolygós
szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti
veszély, semmiféle jármű nincs a látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan
megy át az úton, s tudtam - mert írva állt anyu homlokán -, hogy szerencsésen
átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat
fordított az ablaknak.
(Forrás: Aranyasszony antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése