2017. okt. 16.

Örkény István: Anyu



Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek.
 
Száma-sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon - túlcsordulva a két oldalán -, mint egy szénásszekér.

Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva. És az anya, kézen fogva, a kisfiával.

Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel... Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy.

A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit; csinos a ruhája, vasalt az úttörő-nyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső résztől. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca - nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén - valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé.

A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen:
  - Lacika, szervusz.
  - Szerbusz, anyu - mondta a kisfiú.

Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két
irányba, és azt mondta:
  - Most átmehetsz, Lacika.

A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a
sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.

Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt, és nézett a villamos után.



Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. "Miért nem megy át az a gyerek?" - töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcába, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt.

Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyről, ahol búcsút vett az anyjától – de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek, teherautómobilok, szembejövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők - mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna... Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.

Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve
folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk...

Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről.

Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs a látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam - mert írva állt anyu homlokán -, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.


(Forrás: Aranyasszony antológia)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése