I.
Arany János Bihar-megye szülötte. Az érdekes történelmi múlttal dicsekvő nagy „Biharország” sok jeles íróval ajándékozta meg az országot; itt született többek közt: Pázmány Péter, Kazinczy Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Földi János, Csengery Antal, Csató Pál, Pálffy Albert és Szigligeti Ede.
Az Arany-család valószínűleg bihari eredetű s a Toldiak fészkéből, Nagyfaluból származik, bár mások szerint a szilágysági Nagyfaluból szakadtak Biharba. Az bizonyos, hogy már a XVII-ik században Nagyszalontán találjuk az Aranyokat, akik ugyanebben az időben, 1634-ben nyerték nemes-levelüket I. Rákóczy György fejedelemtől. Nagyszalontát ekkor Bocskai hajdúi lakták, kiket a fejedelem tömegesen nemességre emelt. Ők építették fel újra a Toldiak várát, melynek maradványa a híres „csonka torony”. A hajdúk ivadékainak nemességét később nem ismerték el s emiatt óriási pör támadt, melyben az Aranyok is a hajdúk pártján szerepelnek. Később külön, nemes-levelük alapján pörlenek nemességükért, de hiába.
Arany György, költőnk atyja, még folytatja a pört, ami egyebet nem eredményez, mint azt, hogy a szegény földmíves még szegényebbé lesz. Szerencsére felesége, Megyeri Sára jó gazdasszony, ki a kis gazdaságot rendben tartja. Erre szükség is van, mert családjuk nagy s fenntartása elég gondot okoz. Mikor tizedik gyermekük, Arany János 1817. március 2-án megszületik, a szülők már elég öregek: az apa majdnem ötven éves, az anya negyvenöt. Gyermekeik közül ekkor már csak Sára, a legidősebb él, ki maga is férjes asszony s törődött édesanyja helyett kis öccsét szoptathatja. 1823-ban házuk (Arany szülőháza) leég s helyette már csak igen szegényes házacskát építhetnek. Az öreg szülők, „kik patriárchai kegyességgel ékeskedtek”, a sorsnak sok csapása után a vallásban s kisfiok nevelésében kerestek vigasztalást. „A kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott”, mondja maga a költő.
Első tanítója az édesapja volt, ki az alig három-négyéves fiúcskát megtanította olvasni s beléoltotta a maga mély vallásosságát és erkölcsi érzékét. Az első könyv, melyet fia kezébe adott, a biblia volt. A kis Jani, kinek testvérei nem voltak s játszótársai sem igen, mindig tisztes öreg szülei körül volt, kik szerető gondossággal kényeztették. Ez a nevelés korán komollyá és érzékennyé teszi a „testi dologra vézna és ügyetlen” gyermeket, kinek ez az érzékenysége kétség kívül gyengébb szervezetésben gyökeredzik. Mindennapi tapasztalat, hogy a testileg gyengén fejlett gyermeknek szelleme annál korábban és erősebben fejlődik. Így volt ez a kis Janinál is. Még iskolába sem jár s már tud olvasni, bizonyos olvasottsága is van: ismeri a bibliát, zsoltárokat s a ponyvairodalom egyes termékeit. Emlékezete is fogékony: a biblia és a zsoltárok egyes helyeit könyv nélkül tudja, sőt édesapja, aki diákos ember volt, a Pater nosterre és a Credora is megtanítja, úgyhogy mikor hatéves korában iskolába kerül, rögtön elsőnek teszik az osztályban s a szalontaiak csodájára járnak a kis tudósnak. Szalontán egy rektor s több altanító vezetése alatt ún. partikula volt, mely az elemi iskolán kívül hat gimnaziális osztályból állt.
Itt tanult Arany tíz évig, 1823-tól 1833-ig, mindvégig kitűnő sikerrel. Gyengébb társait már korán tanítgatja. Jóformán kezdettől fogva tanítva tanul, ami önállóságra szoktatja, de sok fejtörésébe és fáradságába is kerül s egyik oka koravénségének. Az bizonyos, hogy haszna is volt belőle, mert részben ennek köszönheti tudásának világosságát és rendszerességét. A tanult dolgok nagy része homályban marad a kisdiák előtt, ki legtöbbször gyermekes szórakozottsággal ügyel a hallottakra; de Aranynak mindent jól kellett értenie a legkisebb részletekig, mert márképpen nem tudta volna a tanultakat társainak világosan megmagyarázni. Tudományszomja egyre növekszik. Egyetlen mulatsága az olvasás. Ami könyvet csak talál a városban, kölcsön kéri vagy megveszi. Elolvassa Gvadányi Falusi nótáriusát és Rontó Pálját, Haller Hármas históriáját, Decsy Osmanografiáját, olvas régi széphistóriákat s ponyvairodalmi terméket tömérdek sokat. A bibliát kétszer, háromszor is elolvassa. Alig kerül az első grammatikai osztályba, már a könyv- és versírót tartja a legnagyobb embernek s a rímeléssel is megpróbálkozik, megénekelve az iskolai élet egyes mozzanatait.
Szalonta és környéke maga is alkalmas volt arra, hogy a gyermek komoly irányban fejlődő lelkét foglalkoztassa. A bihari rónaság, melynek mintegy végpontja Szalonta, megtölti lelkét a magyar Alföld természeti képeivel; a bihari magyarság változatos népéletének jelenetei mélyen emlékezetébe vésődnek s a Szalontához és környékéhez fűződő mondák, melyeket édesapja beszél el neki, képzeletét a múltak fele vonják. A „kicsi sápadt gyermek” bebarangolja a tájat, vadrécetojást szed a Szigettó körül, hova a hajdúk törököket hordtak fogságba, gyakran ül a Testhalom tetején, mely alatt annyi török vitéz nyugszik, bejárja a helyet, hol Győry Jakab híres éjjeli harcát vívta, ismeri a Csonkatorony történetét, sokat hall a Toldiakról, Szalonta egykori urairól s ősükről, a „híres-neves” Toldi Miklósról. Vára árkainak helyét is megmutatja neki édesapja. Így keletkezik és erősödik a múlthoz való vonzalma, mely később annyira jellemzi költészetét.
Felsőbb iskolás korában „már halomra írja verseit” s mint afféle poétát kezdi ismerni a szalontai kis világ, sőt a környék is, amire nagyon büszke. Tanítói, kik a debreceni kollégiumból kerültek Szalontára, természetesen Csokonait tűzik eléje mintaképül s Kovács Józsefet, akit a rímelés mesterének tartanak. Különösen Kovács Pál, egyik rektora foglalkozik sokat a kis poétával, s bevezeti a magyar költészet ismeretébe. Útmutatása egyoldalú, mert „az akkori irodalom korifeusai Szalontára nézve nem léteztek” s így a tanulékony és lelkes tanítvány a félszázaddal azelőtt divatos irodalmat ismeri meg. Bessenyei Milton-fordítása, Tanárky Tasso-fordítása, Péczely Heuriása, Gáti költeménye: Második József a máramarosi éhségben (1792), Dugonics regényei bizony elavult dolgok már abban az időben s Arany ezeket olvassa. Nem csoda, hogy mikor az Aurora egy kötete s ifj. Péczely József Lantja (anthologia a debreceni kollégium növendékeinek munkáiból) kezébe kerül, az ezekben olvasott művek stílusa és előadási módja inkább elidegenítő, mint vonzó rá nézve. A nyelvújítás vívmányait nagy mértékben felhasználó akkori költői irány később is idegen maradt előtte s lelke a régies és népi felé vonzotta mindvégig. Íme a környezet s az ifjúkori lelki hatásos maradandó nyoma!
A szalontai iskolában németül is tanul s a latin nyelvben annyira halad, hogy az akkori divat szerint latin verseket ír. A klasszikusok közül Horatiust, Ovidiust, Vergiliust, Liviust buzgón olvassa s másokkal is örömmel foglalkozik magánszorgalomból, ha ideje van rá.
Látván, hogy szülőinek még az a kis költség is nagy gondot okoz, melyet taníttatására, könyveire fordítanak, tizennégy éves korában praeceptorságért folyamodik, melyet el is nyer. A praeceptorok a felsőbb osztályok tanulói voltak, kik az elemi osztályokat tanították s egyéb dolgot is végeztek, pl. a harangozást. Bent laktak az iskolában s rossz tartás mellett alig volt több évi jövedelmük száz váltóforintnál. Arany is beköltözik az iskolába s ott nyomorog praeceptor társaival, kiknek nyersebb mulatságait kerüli s ha fárasztó napi munkáját elvégezte, könyveit veszi elő. Önképzésére csak korán reggel és későn este lophat egy kis időt. Milyen nehéz és szomorú élet ez egy tizennégy-tizenöt éves gyermeknek! Verőfényes mező helyett poros iskolaszoba, gondtalan játék helyett komoly, fárasztó munka a mindennapi kenyérért. Nem csoda, hogy Arany sohasem volt igazán fiatal.
A praeceptorság nem sokat jövedelmezett s mikor 1833-ban elvégzi a szalontai partikula hatéves tanfolyamát, alig van annyija, hogy novemberben a beöltözés költségeit fedezhesse, a debreceni kollégiumba „subseribálván”. Bennlakó diák lesz s vagy százötvenedmagával egy teremben hallgatja a tudós professzorok magyarázatait. „Halvány, sovány alakját hosszú tóga fedi, mint gyászlobogó a nyelét.” Sokat nyomorog és koplal, mert szegény szülei nem segíthetik s ő jól tudva ezt, nem is kér tőlük segítséget. „E helyzet iszonyú volt reám nézve. Hány kiússza így a kollégiumot? Nekem nem volt erélyem küzdeni” – írja önéletrajzában. Érzékeny s önérzetes lelke nem bírja el a nyomorúságot s a tehetősbek lenézését; mások könyörületességéből sem akar élni, inkább abbahagyja tanulmányait s az első félév végén, vizsgálatot sem téve, elmegy Kisújszállásra ideiglenes tanítónak, hogy az ott szerzett pénzen tanulmányait folytathassa. Itt időzik az 1834. év március végétől l1835 április elejéig. Keményen kell dolgoznia, mint szalontai praeceptor korában, de legalább nem nyomorog, kellemes környezetben él s önképzésére elég időt fordíthat. Rektora Török Pál, a kélsőbbi superintendens, szép könyvtárát rendelkezésére bocsátja, melyben kedvére búvárkodhatik. A német nyelvben annyira viszi, hogy Schillert eredetiben olvashatja, elkezd franciául tanulni, megismeri az újabb magyar irodalom termékeit, lefordítja az Aeneis néhány énekét.
„Új erővel s buzgalommal, de szinte sovány erszénnyel” tér vissza Debrecenbe, hol megkezdi a második félévet. A kisújszállási pártfogóktól olyan szép ajánló leveleket kap, hogy a debreceni tanárok figyelme is feléje fordul s közülük egyik, Erdélyi József kis leánya tanítását bízza rá, amiért minden nap ebédet kap nála. Ezentúl már nem koplal, a test megkapja a magáét, de a lélek nélkülöz s jobb lét után eped. Diák életét maga beszéli el Bolond Istókjának II. énekében.
A kollégium, ez a „taposómalom” nem elégíti ki, „mindig valami olyanért sóvárog, mit nem tanítnak a tudós tanárok”. A tudományért lelkesül, de lelkesedését lehűti a sok pedáns és száraz magyarázat. Lelke a csillagok közt, a végtelenben kalandozik s közellátó szemével hiába erőlködik, hogy a tábláról leolvassa a számtani képleteket. Szeretné megismerni a természetet, de az iskolában csak a kövek és virágok neveit magoltatják vele. A történelemben a korok lelkébe akarna látni, de csak a királyok és csaták lajstromát kapja. Rajong a klasszikusokért, elragadja a műveikben nyilatkozó szellem; de hiába! Kénytelen sivár szóhüvelyezéssel megelégedni. A logikának száraz tételei elrettentik. Inkább érzésére bízza magát s verset ír és íme, verse „észtanszerűbb, mint a próza.”
Kötelességérzete már ekkor erős. Tanul becsületből, bár kedvetlenül s eminens diák lesz; de ha van egy kis ideje elvégzett dolgai után, melyre „önvád nélkül” szert tehet, olvas mindenfélét, ami csak keze ügyébe kerül: hírlapot, ponyvát, juhtenyésztésről szóló munkát, régi vallási vitairatot, nyelvtant, szótárt, idegen nyelvű könyvet és roppant fáradsággal iparkodik megfejteni a nehéz mondatok értelmét. Szeme romlik, de elméje mind egyre világosodik. „A kötelességnek szúrásitól” menekülve néha a Nagyerdőn bolyong ábrándozva, vagy lakótársaival borozgat s szép sidkant hangja belevegyül víg dalaikba. Megpróbálkozik a szoborfaragással, bár fogalma sincs annak rendes módjáról, a festéssel, melyet gyermeksége óta kedvvel gyakorol, majd a zenével. Elpöngeti a gitárt, énekel s megtanulja a hangjegyolvasást. Lelke folyton háborog, valami „czél nélküli czél felé sovárog”, de a cél elérésének nem leli útját-módját.
1835-ben megnyílik az új színház Debrecenben s Arany lesz legbuzgóbb látogatója. Ha pénze nincs, óraszámra „elkuncsorog” Thalia szerény temploma körül; lesi, bámulja a színészeket és színésznőket, még volt társait is, akik a kollégiumból megugorván, „aktorok” lettek. Otthon szaval, énekel, tükör előtt pózol, folyton drámákat olvas és végre elhatározza, hogy színész lesz. Elhatározása meglepi tanárait, kik a kétségtelen hivatás jelének tekintik, hogy a legjobb diákok egyike csupán a művészet iránti vonzalomból színész akar lenni s még bátorítják is, különösen egyik öreg tanára, ki Shakespeare tanulmányozását köti lelkére. Csakis így érthetjük meg, hogy az óvatos, kötelességtudó, komoly ifjú ilyen kétes jövővel kecsegtető lépésre vetemedik. Erdélyi megengedi, hogy ezentúl is taníthassa leányát s nála ebédelhessen. 1836 február végén (tehát összesen három félévet végezvén a kollégiumban) kikéri eminens bizonyítványát s beáll Fáncsy színtársulatába.
A messziről ragyogónak nézett élet közelről nem bizonyul valami elragadónak: „erdő, terem, kulisszák, kortinák mind lécz, papír, vászon, kötél, fonák”. Eleinte a kellékeket kell cipelnie, a színfalak mögött mennydörgést és ágyúszót mímelnie. Nagy shakespeare-i rollék helyett bizony csak apró szerepek jutnak Thalia új papjának. „Egy tanácsos, favágó, inas, második ármás, negyedik paraszt, egy tiszt, udvarnok, pásztorfiú, második orvos, a király második híve” stb. íme ezek szerepei.
Május elején hirtelen felbomlik a társulat s Arany nem tudja, mit tegyen. Szüleihez térjen-e vissza, kik belőle papot vártak, vagy a kollégiumba gúnyolódó társai közé? Mindkettő lehetetlennek látszik előtte. Kapóra jön neki, hogy Hubay, az egyik színész, a társulat néhány tagjából vándorszínész-csapatot toboroz s indulásuk percében őt is magával hívja. Mit tegyen mást? Velük megy, ágyát, fehérneműs és könyves ládáját Debrecenben hagyván. Nagykárolyban, Szatmárt s végre Máramarosszigeten játszanak. A vándorszínész-élet minden nyomorúságában bőven van része, koplal, kemény padon hál s mástól kér kölcsön fehérneműt, míg a magáét mosatja. Képzelhetjük, mennyire bántja, gyötri mindez a gyermekkora óta igen érzékeny s finom lelkű embert; de mindennel tán jobban bántja az, hogy amit korhely és züllött társai művelnek, végtelenül távol áll a művészettől, melyért ő oly ideális lelkesedéssel rajongott. A színészetből való kiábrándulását első szerelmi csalódása követi. Romlatlan lelkének egész hevével szeret egy kis színésznőt, ki azonban csakhamar megunja az ábrándozást s a szerelem reálisabb mezejére akar átcsapni. Az ifjú „az olcsó kegyet” megutálja, „mint borban a legyet” s keserűséggel, kiábrándulva hagyja ott az oly ragyogónak hitt pályát.
Siettette elhatározását lelkiismeret-furdalása, mely nem hagyja nyugodni, ha szegény, aggódó szülőire gondol s egy álma, melyben édesanyját halva látja. A direktortól egy húszast kap, mindenét egy zsebkendőbe köti s a piacon cipót és szalonnát vásárolván, megindul gyalog hazafelé. A körülbelül öten mérföldnyi utat Szigettől Szalontáig alig egy hét alatt teszi meg július végén. Otthon dorgálás és gúny fogadja az ex-komédiást. Csak Édesanyja fogja pártját, csak az anyai szívnek érzi „üdítő sugarát”.
Fájdalom, nem érezheti sokáig: anyja hirtelen meghal kolerában (1836. aug. 30-án), ősz atyja megvakul, őt magát köhögés kínozza, amiért tüdőbajtól tart. Tetézi nyomorúságukat a rossz termés. Végtelenül szomorú helyzetét Bolond Istókban jellemzi:
Ketten valánk ott… számra legalább;
Leszerelt hárfán két szélfő ideg;
Egy alpha, egy ómega a családjuk
Tépett könyvéből, ifjú és öreg:
Én, ősz apámmal. Nem magam tehát:
De hol van oly magány, oly bús, rideg,
Mit mikor ő ott ült, az élet árnyán,
S én virraszték szemének éjszakáján!
„Ha eddigi viszontagságom meg nem tanított volna is, hogy belőlem sohasem lesz nagy ember; - írja önéletrajzában – most föl kelle ébredni a kötelességérzetnek, s meggyőzi engem, hogy ősz atyámat nem lehet, nem szabad többé elhagynom.” A város és egyház elüljárói részvéttel tekintenek a fiú sorsára s még akkor ősszel megválasztják konrektornak. A konrektor segédtanító volt a rektor után, de több fizetéssel és önállósággal, mint a többi praeceptorok. Egy darabig atyjánál lakik, majd mikor azt Sára nénje veszi magához, az iskolába költözik. Végképpen lemond nagy terveiről, annyi szeretettel szőtt ábrándjairól, nem akar többé művész, költő, híres ember lenni. Eddigi irodalmi kísérleteit tűzre dobja: légy-pókcsatáról Csokonai modorában írt víg eposzát, egy képzelt várromról írt regéjét, Kovács-féle kínrímekben zengő verseit, klasszikus modorban írt ódáit, Aeneis fordítását, szatíráját, Csokonai-féle pajkos rigmusait, az új költői iskola stílusában írt dalait s első ideáljához intézett szerelmi költeményeit…
Hogy vége lett, mélyen, hosszan sóhajtott
Felnézve a menny tűz lámpásihoz:
Előbbi ön-jét, úgymond, eltemette,
Csak még a fejfa hiányzik felette.
Ez az év volt talán életének tapasztalatokban, csalódásokban s lelki szenvedésekben leggazdagabb éve. Merő ellentét. Az év elején még tógás diák, korlátozva a kollégiumi rend ezer apró kötelékétől s egyszerre csak színész és szabad. Itt ismét ellentétek: idealizmusa összeütközik az élet fanyar realizmusával; ez leveri, de csüggedt lelkét felüdíti a szerelem. Egy rikító ellentét ezt is megsemmisíti. A rózsaszínű ábrándokat sötét lelkiismeret-furdalás váltja fel. Csapás csapást követ, ráront a gond, a nélkülözés, szóval az élet a maga egész sivárságával s regényes, kóbor élet után megint ott találja magát a kis iskolai szobában, amit kályhája hamvadó parázsába bámulva örökre elbúcsúzik ábrándjaitól. A tizenkilenc éves ifjú sokat küzdött és sokat tapasztalt eddig. Vele született érzékenysége fokozódik, még komolyabbá lesz; a sorssal vívott sikertelen küzdelme lesújtja, félénkké, óvatossá teszi. Az önvád s bizonyos szégyenérzet könnyelműsége miatt folyton gyötri s ezért vezeklésképpen lemond az ifjúság minden öröméről: „az ifjúság szép kertébe vaskorláton néz át” s ott „a hol az élet víg örömi nyílnak”, úgy érzi, mintha „tilalmasban” járna. Nagy érzékenysége a búskomorságon keresztül a kétségbeesés felé hajtja; de törhetetlen hite, az életben tapasztalt ellentétes változások s komolyan gondolkodó elméje humorrá enyhítik lelki fájdalmát. Lassankint tudatára ébred annak, hogy az életnek ellentéteit az emberi elme és szív bizonyos összhangba olvaszthatja s ezzel a sors hatalmán is fölülemelkedhetik. Tudja, hogy még sok megpróbáltatás vár rá, de reméli, hogy az élet poros országútjának szélén itt-ott az ő számára is nyílik majd egy-egy virág. Amit később oly gyönyörűen fejez ki Enyhülésében, már most is érzi:
Nem törik a szenvedő szívében
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul s az örömre
Lesz fogékonyabbá.
Humora, mely így lelki életének alapvonásává lesz, ezentúl nem hagyja el, hogy később költészetének is annyira jellemző vonásává legyen.
Körülményei lassankint javulnak. A tanításban mindenesetre lel örömet is; kötelességének pontos teljesítése, elöljáróinak dicséretei emelik önérzetét. Édesapjának visszatér szeme világa, maga pedig kedves otthont talál Rozvány József kereskedőnél, kinek leánykáját neveli s ezért szállást, ellátást kap náluk 1837 augusztus havától kezdve. Az olvasáson kívül ezután sem enged meg magának más szórakozást. Most már lehetőleg olyat olvas, amiről tudja, hogy remekmű. Shakespeare német fordításait akkoriban kezdi olvasni; olvasmányai hatása alatt Bánk bán értékét felismeri s Kisfaludy népszerű drámáinál többre becsüli, amiért ki is nevetik. Homerost is olvasgatja, erősen küszködve a görög nyelvvel, melyből Debrecenben nem sokat tanult. Francia írókkal is megpróbálkozik, így Molière-rel, ami szintén nagy feladat az ő hézagos francia tudásának. Mint maga mondja, bizonyos ösztön vezette, hogy keresse a nehezet, még mulatságból is. A nehézségekkel megküzdés ez ösztöne egész életében megmaradt. Verset egy pár alkalmi költeményen kívül nem írt.
Ebben az időben ismerkedik meg Ercsey Sándor ügyvéd árvájával, a piros arcú, szőke Juliskával. Az ifjak megszeretik egymást s egyetlen vágyuk, hogy örökre egymáséi legyenek. A boldog frigynek azonban nagy akadálya van: mind a ketten szegények s a korrektorság szerény jövedelme nem elég egy család fönntartására. Arany megyei írnoki állásra pályázik, melyet meg is ígérnek neki. Lemond a korrektorságról 1839 elején, de az ígért állást nem kapja meg s így újabb küzdelemnek néz elébe. Végre a városnál írnok lesz s egy év múlva, 1840-ben aljegyző. Ugyanebben az évben „szíve régi választását követvén” nőül veszi Ercsey Juliánnát s fölteszi magában hogy csak családjának és hivatalának fog élni s lesz „közönséges ember, mit más”.
II.
Aranynak új hivatala nem volt sinecura és sokkal több gondot okozott, mint a korrektorság. A főjegyző nem sokat törődött hivatalával s így az ő dolgát is Arany végezte, pedig elég lett volna neki a maga dolga is. Fő teendője a kisebb polgári perek elintézése volt. Tömérdek apró-cseprő ügyben kellett ítélkeznie, illetőleg az ügyeket a tanácsban referálnia s az ítéleteket fogalmaznia. Kénytelen volt jogot tanulni és magánszorgalomból annyira vitte, hogy híre ment a megyében kifogástalan ítéleteinek és felterjesztéseinek. Rendkívüli becsületessége, lelkiismeretessége és igazságszeretete közmondásos volt Szalontán, hol a mindig komoly és higgadtságát soha el nem vesztő „kis nótárus”-nak nagy volt a tekintélye fiatal kora ellenére. Jellemző vasszorgalmára és éles eszére az a pontos térkép, melyet a szalontai földekről minden mérnöki ismeret nélkül készített a pörösködő felek részére s amelyet később a szakemberek is megcsodáltak. Szalontáról ritkán távozott, egyetlen hosszabb utazása (életében a legelső) 1843-ban történt, mikor hivatalos ügyben Pestre és Bécsbe ment, hol, mint egyik levelében tréfásan megjegyzi, „megkerülte a Burgot”.
Hivatalának terhes teendői egész napját lefoglalták, még hírlapot is alig olvasott. „Csak az est – a késő est volt az enyém – írja önéletrajzában –, s azt oly boldogul tudtam eltölteni”. Családi boldogsága teljes, 1841-ben kis leánya, Juliska, 1844-ben fia, László születik (ugyanebben az évben hal meg édesatyja 82 éves korában). Kedves, gondos felesége jó gazdasszony s így kis jövedelmükből szépen megélnek. Kis családja körében elfeledi gondjait, komoly arca földerül. Mint később oly megható bensőséggel énekli:
Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom;
Künn, borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.
Szivem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömöt nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.
A kis rokoni és baráti kör sem hiányzik s a víg névnapokon, vagy más kedélyes összejöveteleken a komoly nótárus humora is ki-kitör jókedvű alkalmi rigmusokban, vagy apróbb tréfákban és adomázásban. Íme, valóban sikerült Aranynak „közönséges” emberré lennie s elhisszük neki, amit néhány évvel később Szilágyi Istvánnak ír: „annyi bizonyos, hogy ha kedves barátom Szalontára nem jő, engem senki sem lát írói pályán ez életben.”
Szilágyi István, ki Aranynak tanulótársa volt Debrecenben, 1841-ben Szalontára jött rektornak. Mindennapos lesz házuknál, később ebédelni is hozzájuk jár. Szilágyi író ember, kit a Kisfaludy-Társaság pályázatain kitüntetések értek s éppen Szalontán létekor száz arannyal jutalmazza az Akadémia nyelvtani munkáját, melyet Arany másolt le. Természetesen sokat beszél irodalmi dolgokról s mikor megtudja, hogy Aranynak is voltak azelőtt írói hajlandóságai, unszolni kezdi az írói pálya folytatására, könyveket erőszakol rá, felolvassa neki dolgozatait s véleményt kér róluk. A szunnyadó írói vágyak felébrednek Arany lelkében s nemsokára ismét buzgón olvas, sőt fordítgatni is kezd. A Kisfaludy-Társaság akkor görög tragikusokat ad ki. Szilágyi rögtön ezeknek fordítására unszolja s Arany le is fordítja Sophokles Philoktetesét. Majd egy angol nyelvtant hagy nála, melyet Arany addig-addig forgat, hogy kedvet kap az angol nyelv tanulására. Gyorsan kedvet ap az angol nyelv tanulására. Gyorsan halad, a német Shakespeare-fordítással összehasonlítja az eredetit s nemsokára már János királyt kezdi fordítani jambusokban. 1845-ben már úgy ért angolul, mint németül s könyvtárába a teljes Shakespeare és Byron mellett ott van Dickens, Bulwer és W. Irving néhány munkája. Ugyanekkor ajánlkozik Nagy Ignácnak, ki a Kisfaludy-Társaság megbízásából a Külföldi Regénytárat szerkeszti, hogy angol regényt fordít. Nagy Ignác azt feleli, hogy el van látva kézirattal s arra buzdítja, hogy fordítsa le a Nemzeti Színház számára Shakespeare Merry wiwes of Windsorját. Két felvonást le is fordít belőle, de mikor egy másik fordítása jelenik meg Lemouton Emiliától, abbahagyja.
Szilágyi 1844-ben elhagyja Szalontát s később Máramaros-Szigetre megy tanárnak, ezentúl leveleznek egymással. Levelezésükből tudjuk, hogy Arany mivel foglalkozik ebben az időben. Főleg angol és görög írókat olvas. Lefordítja Shakespeare Szent Iván-éji álmát (már előbb) s Byron Don Juanjából a görög lantos énekét. Olvassa Platont, Xenophont, Aristophanest, Sophoklest, kinek Trachisi nőit fordítja is. Ezzel sokat fárad még pár évek kélsőbb is, de végre abbahagyja. Legkedvesebb olvasmánya Homeros. „Homert tanulom, Iliast eszem” – írja 1846-ban Szilágyinak. Látjuk is később, hogy sokat tanult a minden idők epikusainak mesterétől.
Ízlése fejlődik s már bíráló szemmel tekinti az akkori irodalmat. Helyes elveket vall a drámáról és elítéli a francia romantikus dráma ferdeségeit, melyek akkor a i színpadunkon is napirenden voltak. „Minél több francia, angol, német s ezekből kompilált magyar beszélyt, regényt, színművet olvasok, annál több Homert és Shakespeare-t hozzá. Az örvény ragad”. Érdekes, hogy helyes nézetei s finom ízlése ellenére, őt is elragadta kissé ez az örvény, mint ekkor írt két novellájából látjuk. Mind a kettő az Életképek 1846. évfolyamában jelent meg: az első Egy egyszerű beszélyke (Uti tárcámból) címen (a márc. 28-i számban), Arany első nyomtatásban megjelent munkája, a második Hermina (az aug. 29-i számban). Mintha csak azt akarta volna megpróbálni, hogy tudna-e ő is olyan romantikus rémségektől hemzsegő rossz novellákat írni, mint a negyvenes évek divatos elbeszélői. Az első népi tárgyú, de nem népies elbeszélés, tele mindenféle rémséggel (mérgezéssel, öngyilkossággal, sírbontással stb.), a másik pedig egy hihetetlenül kezdetlegesen bonyolított szerelmi történet, mely tán még rosszabb az elsőnél. Arany későbbi szerkesztő és elbeszélő tehetségének nyoma sincs bennük, de még stílusbeli készségének sincs. Nyelvének jellemzésére elég ez a mondat: „Hermina keble redői közt ezt sziszegé a kígyó”. Szinte érthetetlen, hogy Arany, a szigorú önbíráló kiadta ezt a két gyarló kísérletet.
1845 nyarán Szilágyinak bosszúsan ír a szalontai és megyei viszonyokról: „Mit írjak e darázs-fészekről itt? Pöff és puff, civódás, mint quondam, cannibalizmus mit quondam… Az értelmiség itten a conservativismus mellett nyilatkozott. Én magam most is szabadelvű vagyok, de fájdalmasan hat rám érezni, hogy nincs e megyében elvrokonom. Meglehet, nekem különös fogalmaim vannak a szabadelvűségről. Ha, mit nem remélek, ön valaha egy firkát olvasna Vadonfy Bertalantól, abból hozzávethetne politikai hitvallásomhoz.”
Ez a „firka” Az elveszett alkotmány, melyet eredetileg nem is szánt a nyilvánosság elé. Csak bosszúságát akarta kiönteni benne, mint maga mondja, melyet a megyei élet kicsapongásai keltettek benne. Nem dolgozott terv szerint, csak úgy, ahogy pillanatnyi szeszélye sugallta. Ekkor ötlött szemébe a Kisfaludy-Társaság „hazai tárgyú víg epost” kívánó pályázata, mely november 20-án volt lejárandó. Gyorsan befejezte költeményét s elküldte. Kíváncsi volt, mit érez az ember, ha jutalmat nyer s a kitűzött 25 arany is „csiklandotta”.
A pályadíjat el is nyerte a többi négy pályázó elől s a bírálók elismerőleg nyilatkoztak eposzáról. Erdélyi János szerint „élethű festését látjuk benne a magyar életnek”. Stettner György szerint „az irodalomnak valóságos nyereségére válik”. Csak Vörösmarty nem becsülte sokra az egész pályázatot. Szerinte az öt pályaműben „több a satira és didaxis, mint a komikum s a nyelv és verselés oly nemű, mintha már irodalmunk vaskorában élnénk”. Az elveszett alkotmányt csak „mint a többi között legtűrhetőbbet” ajánlotta jutalomra. A társaság külön kötetben is ki akarta adni, de a cenzúra nem engedte meg, így csak a Kisfaludy-Társaság 1845-6-i Évlapjai-ban jelent meg 1849-ben.
Arany maga kevésre becsülte ezt a munkáját, ezt „az alant járó humoristico-satirico-allegrico-comicus valamit”. „Sajnálom elveszett időmet, melyet ez elveszett alkotmányra vesztegettem – írja Toldy Ferencnek – s a cenzúra igen kedvem szerint tesz, ha nem 6 vagy 7, hanem ugyanannyi ezer verset tudott volna ki belőle” (az egész hét énekes költemény több mint 4000 hexameter). Csokonai Dorottyá-ja és Békaegérharc-a mindenesetre hatottak Aranyra a forma megválasztásában (eposz-paródia). Petőfi Helység kalapácsá-t, mely 1844-ben jelent meg, vagy legalább a Pesti Divatlap-ban belőle közölt mutatványt szintén ismerhette. A tárgy megválasztásában elsősorban a saját szomorú tapasztalataira és megfigyeléseire támaszkodott, de némi útba igazítást adhatott neki Szilágyi István Emlékbeszéd c. szatírája, mely vitézlett Hátrafalvy Bendegúzt búcsúztatva a aradiakat gúnyolja, valamint Szentmiklóssy Alajosnak Az állatok restaurációja c. hexameteres szatírája, mely egy tisztújítás gúnyos leírása, sőt talán Nagy Ignác országos sikerű Tisztújítása is, melyet több politikai vígjáték követett. Hangján már Byron Don Juanjának hatása érzik, mottóját is Byronból vette.
A költemény csupa epizód, meséje kevés van s az sem fontos; fő benne a megyei élet szatírája s általában az akkori magyar politikai és társadalmi élet ferdeségeinek kigúnyolása. Rák Bende a maradiak, Hamarfy a rohanva halandók s Ingady a juste milieu-sök torzsképe. A III. ének egy védegyleti s egy utasításokat tárgyaló megyegyűlés torzsképe; Kolocintos Gábor és Förgedy Mátyás nemcsak hadnagyainak szónoklatai (IV. ének) a liberális és konzervatív kortesbeszédek remek torzrajzai. E mellett tömérdek az elszórt gúnyos megjegyzés az egész költeményben, melynek egyes jelenetei tárgyilagosan tekintve komikusak (pl. a kélt párt verekedése a megyeház udvarán).
Mint eposz-paródia, hatásában humoros. Így egyes részletei: a segítségül hívás és a tárgy előterjesztése, a seregszemle, mely szekérszemlévé devalválódik, Bende élettörténete, mely az Aeneasénak fonákja, alvilági útja, a harc, a szónoklatok, Hábor és Armida légi harca, mely Hadúr és Ármány csatájára emlékeztet (Zalán futásában) mind paródiák s mint ilyenek, nem tekintve szatirikus élüket, vagy komikus voltukat, humorosak a komoly eposzi előadásmód s a kis-szerű tartalom ellentéténél fogva. Egyes eposzi stílust parodizáló szavakban és szólásokban is sok a humor s néha gúny is az eposzi dagály ellen, mint Petőfi Helység kalapácsában. Humorosan hatnak a költőnek tréfás közbevetései is, melyek közül magáról a költeményről szólót emeljük ki, mint bizonyítékát annak, hogy Arany nem sokra becsülte munkáját. Mikor az Idő gőzmalmát írja le a VI. énekben, így emlékezik meg eposzáról:
Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már:
Lapjain illatos ó sajtok maradéka mutatja,
Mily fokon álla szegény a dicsőség úri kegyében.
Oh jaj! A mélybe zuhant, honnét pora jegytelenül fogalmaim
Hullani majd az örök feledékenységnek ürébe!
Ezek a szubjektív közbevetések s a tömérdek idegen szó (humoros célzattal használva) mint külsőségek is emlékeztetnek Byron előadásmódjára. Ez az egyetlen költemény, melyben képzeletét szabadjára ereszti s komponáló és fegyelmező műérzékélt nem hagyja szóhoz jutni. Chaos ez a költemény, melyben komolyság és szeszély, tanulmány és dilettantizmus vegyül s melyben a humor árja virágot és szemetet hömpölyget. A humor, komikum és szatíra sajátszerű vegyületében a szatíra és uralkodó elem, ezért nevezhetjük legtalálóbban ezt a különös alkotást szatirikus eposz-paródiának.
III.
Költészetünk a tizenkilencedik század húszas éveitől kezdve, főleg Kisfaludy Károly föllépésével új irányba tér, mely visszahatásként jelentkezik Kazinczy korának klasszicizmusára. A klasszicizmus elvontságát, általánosító hajlamát a jellemzetesnek, egyéninek keresése; a túlzásig csiszolt formát, melynek nyomásától a tartalom elbágyadt, kevesebb műgond, de egészségesebb tartalom; a tárgyaknak gondos megválogatását a képzelet szabadsága; a hideg mesterkedést bensőség és egyszerűség; a költői műfajok és versformákban nyilatkozó egyoldalúságot sokoldalúság váltja fel, hogy csak néhány jellemvonást említsünk.
Ez a magyar romanticizmus több egyező vonást mutat az egyidejű francia romanticizmussal, de más forrásokból táplálkozván, mint emez, különbözik is tőle. Legnagyobb diadala Vörösmarty költészete, de már az ő korában a hanyatlás jelei is mutatkoznak, főleg a líra terén. Az őt és Bajzát utánzó fiatalabb nemzedék, mely leginkább az Athenaeumba dolgozik, bizonyos visszahajlást mutat a klasszicizmus felé. Ismét divatba jönnek a profanum vulgusnak „érthetetlen szépségek”, divatba jön az egyéi érzelmek általánosítása, finomítása, a nyelvbeli mesterkéltség s a forma túlságos csiszolgatása. Találóan hasonlítja Petőfi ennek az iránynak alkotásait satnya üvegházi növényekhez
A negyvenes években új visszahatás támad, melynek Petőfi a lelke, aki visszavezérli költészetünket az egyénihez, jellemzeteshez, egyszerűhöz. E reformot a népköltészet alapján hajtja végre. A népköltészet hatása a műköltészetre már régibb keletű s Petőfinek kétség kívül korszakalkotó föllépése elő volt készítve. A romanticizmus a jellemzetes, egyéni iránti érzékénél fogva a népit is magával hozza a költészetbe. A nép felé forduló figyelmet pedig folytonosan fokozzák a politikai viszonyok változásai. A francia forradalom eszméi, el-elnyomva bár, folyton élnek az európai nemzetek lelkében s az újabb forradalmak által mindinkább erősödve utat találnak hozzánk is.
Széchenyi fellépésétől (1825) kezdve, a szabadelvű eszmék évről-évre több lelket hódítanak meg. A nemesi kiváltságok hovatovább igazságtalanoknak tűnnek fel as az eddig észre sem vett nép helyzetének javítása és jogainak biztosítása foglalkoztatja a közvéleményt. A nép úgyszólván aktuálissá lesz. Feléje fordul a költők figyelme is, érdeklődni kezdenek természete és költészete iránt, sőt megkísérlik a nép nyelvének, ritmusának s gondolkodásmódjának utánzását is. A régebbi tapogatózó kísérletekről nem szólva csak Czuczort említjük mint Petőfi úttörőjét. Czuczor már a harmincas évektől kezdve írt népies költeményeket és népdalokat. Melyek legnagyobb részét (kb. negyvenet) már akkor énekelte a nép. Ez a lassan, szinte észrevétlenül erősbödő népies irány Petőfi költészetében hatalmas visszahatásként jelentkezett, mely halomra döntötte a „conventionell eszményiséget”, mint Arany később mondja. Csakhamar egész kis iskolája támadt, mely utánozta a mestert, míg később, az ötvenes években túlzásai miatt magára vonta a jobbak haragját.
Az új népies irány természetesen heves ellenzésre talált az 2athenaeisták” körében, kik az Athenaeum megszűnte után leginkább a Honderű-ben pengették gyenge lantjukat, míg Petőfi s követői a Pesti Divatlap-ba dolgoztak. Megkezdődtek már 1844-ben a kritikai csatározások Petőfi ellen, kinek szemére vetették, hogy „nem tud általánosítani”, „nagyon egyéni”, „pórias” stb. Erőlködésük Petőfi egy pillanatra sem térítette le megkezdett útjáról, melyen diadallal s a nagy Vörösmarty elismerésétől kísérve haladt előre. E közben foly a népköltési termékek buzgó gyűjtése az érdemes Erdélyi János vezetésével (maga Petőfi is gyűjtött számára) s a népiesség fogalmának elméleti fejtegetése, amire szükség is volt; mert ebben az időben a népiességet a népszerűséggel zavarták össze s ellentétbe helyezték a nemzetivel. Petőfit népköltőnek nevezték, ami ugyan helytelen elnevezés volt, de Petőfinek tetszett, mert megfelelt politikai elveinek. A lírát népies alapon reformálván, az epikában is új utat tört 1845-ben megjelent János vitézével, melyet ellenfelei ugyan „nyers”-nek és „elég untató”-nak mondottak, de új és remek voltát majdnem mindenki elismerte.
Arany élénk figyelemmel kíséri ezeket az irodalmi mozgalmakat s hajlandósága a Petőfi iránya felé vonja, amit nevelése, körülményei, ifjúkori olvasmányai eléggé megmagyaráznak. Különösen a János vitéz hat rá mintegy irányítólag s mikor a Kisfaludy-Társaság 1846-ban népies formájú és szellemű költői beszélyre hirdet pályázatot, elhatározza, hogy pályázik s egy jobb költeménnyel elfeledteti az Elveszett alkotmány kétes sikerét. A pályázat föltételei szerint a beszély hőse valamely a nép ajkán élő történeti személy pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz legyen. Arany természetesen Toldit választja, kiről már gyermekkorában sokat hallott s kinek történetét Ilosvai Péter 1574-ben megjelent krónikájából, Az híres-neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való históriából jól ismerte. A história 1844-es ponyva-kiadása birtokában is volt. Hivatalának ezer gondja közt aránylag rövid idő alatt megírja költeményét s felküldi a pályázatra.
A bírálók, Bártfay, Gaal, Vörösmarty, Garay és Tóth Lőrinc, az 1847. január 23-iki gyűlésen a tizennégy pályamunka közül egyhangúlag Arany Toldiját ajánlották jutalomra s a társaság „méltatása jeléül, vékony pénzbeli erejéhez képest, a 15 arany jutalmat húszra emelte”. Toldi az egyik bíráló szerint „nemcsak a jelen pályairatok közt hasonlíthatatlanul a legbecsesb, hanem a magyar irodalom egyik legszebb dísze”. Tompa Mihály Szuhay Mátyása dicséretet nyert.
Aranyt Erdélyi János levélben tudósítja az eredményről, mely igen jól esik neki, de még jobban esik Petőfi levele, mely Erdélyié után körülbelül kélt hét múlva érkezik hozzá. Petőfi kéziratban elolvasván Toldit, még aznap megírta e levelet, hogy elragadtatva üdvözölje Aranyt s kérdezősködjék kilétéről. Rövid levelénél nem kevésbé meleg és lelkes Arany Jánoshoz c. gyönyörű költeménye, melyben Aranyt mint nagy népköltőt magasztalja, költőtársának s népies iránya dicső folytatójának nevezi. (Megjelent később az Életképek április 17-iki számában.) Arany verses válaszában (Életképek május 8.) szerényen felel az akkor már ünnepelt költőnek, kinek barátságát – úgymond – „még ne érdemelé”. Ez a szerénység, mely versenyzésre nem is gondol, lefegyverzi Petőfit s ettől fogva a legőszintébb és legragaszkodóbb barátja Aranynak.
Toldi, melyet ilyen előzmények után nagy érdeklődéssel várnak, májusban j jelenik meg Költői pályaművek közös címen Tompa Szuhay Mátyásával a Garay Bosnyák Zsófiájával együtt a Kisfaludy-Társaság kiadásában. Arany a húsz aranyon kívül még tiszteletdíjt is kap érte. A Pesti Divatlap elég hosszú ismertetésében (júniusban) rendkívül magasztalja Toldit, mely „méltán ragad bennünket csodálatra” Még a Honderű is elismerőleg szól róla néhány szót. Legszebb és legtartalmasabb bírálatot Toldy Ferencnek írt a Magyar Szépirodalmi Szemlének (a Kisfaludy-Társaság hivatalos lapjának) július 12-iki számában, kiemelve Arany kompozíció- s jellemzésbeli nagy erejét, igazi népiességét, nyelv- s verselésbeli kiválóságát s nem egy finom észrevételt téve az egyes részletekre. Toldi mint tökéletes népies költemény,szerinte ritka tünemény az egyetemes műköltészetben s egyetlen a magyar költészetben.
Toldi nagy sikere fordulópont Arany életében. Egyszerre a legkiválóbb költők sorába emelkedik. Többé már nem lehet „közönséges ember”, olyan útra lépett, melyről nincs visszatérés. E fordulópontnál nekünk is meg kell állapodnunk, hogy Toldi rendkívüli sikerének okait vizsgáljuk s ezt nem tehetjük másképp, mint hogy Arany remekének megértésére törekszünk. Ha tán tovább időzünk e műnél, mint majd a többinél, mentségünk az a körülmény, hogy ez Aranynak első s máig is legnépszerűbb remeke s hogy ennek jellemzésével sok tekintetben jellemezzük többi elbeszélő költeményét is.
Legelőször essünk egy fürkésző pillantást Arany költői műhelyébe, iparkodjunk mintegy belehelyezkedni lelkébe akkor, mikor munkájához kezdett s próbáljuk lépésről-lépésre követni őt a kompozíció munkájában.
Előtte van Ilosvai 101 versszakos krónikája a 10 soros újabb toldalékkal. Ennek tartalma a következő: hogyan emelkedik Toldi paraszti sorból a király vitézévé? Tréfás kalandja egy budai özveggyel s egy sírrablás; továbbá „vénséginek csuda dolgai”: a prágai kalandos hadjárat, az olasszal való viadala s a király apródjaival történt összeütközése. Ezek közül az első rész, Toldi élettörténetének eleje, kínálkozik, mint különben is elég kerek egész, népies elbeszélése tárgyául. Ebben a 40 versszakra terjedő részben a következő mesetöredékeket kapja (a bevezetés 8 versszakát nem említve): Toldi otthon lakik anyjával Nagyfaluban, együtt dolgozik a béresekkel s György bátyjának szolgáit legyőzi a rúd- és kőhajításba (9-11 versszak), megöl egy szolgát, emiatt bujdosik s anyja titkon „éléssel táplálja” (12-13), Laczfi nádornak megmutatja a budai utat egy nyomtató rúddal (14-16), ismét gyilkosságba esik, bujdosik, Pesten megfékez egy szilaj bikát s szolgál a mészárosoknak (17-21), a király konyháján szolgál, a király vitézeit legyőzi a dárdavetésben, kegyelmet nyer, bátyja szolgálatra küldi, anyja kenyérbe sütött száz aranyat juttat neki (22-29), bosszút áll az özvegy megölt két fiáért a cseh bajnokon, a király fejéhez választja (30-40).
Ez csak eseményhalmaz „tővel–heggyel össze”, amelyből költői alkotás nem kerekedhetik. Lelki motívumokat kell hozzá keresnie. Nyújt-e ilyeneket Ilosvai, vagy legalább olyan adatokat, melyek ily motívumok kifejlesztésére alkalmasak? Nyújt néhányat: Miklós paraszti munkára van kényszerítve, míg bátyja a király vitéz; búsul, mikor a nádor „sok szóval” kérdi tőle az utat, valószínűleg azért, mert azt gondolja, hogy igen ostoba parasztnak tartják; „aláfüggeszti fejét nagy bánatban”; megszánja „az asszony siralmát”, bosszút áll két fiáért s a cseh vagyonát neki adja; vívás előtt Istenhez fohászkodik. György megfeddi öccsét, mert szolgáit legyőzi; nagyon megharagszik rá, mikor „szerető szolgáját” megöli, később megbocsát neki; mikor a király megkegyelmez öccsének s érdeklődik iránta, igen feddi, erősen dorgálja s szolgálatra „kényszeríti”. Az anya „igen keserüli” Miklóst, titkon, tehát György tudta nélkül, „éléssel táplálja” s száz aranyat küld neki, Lajos király megkegyelmez neki s érdeklődik iránta (levelet ír miatta Györgynek).
Ezeknek az adatoknak eredménye ennyi: Miklós nemcsak nagy erejű, hanem jószívű és vallásos is, György ellensége az öccsének, az anya neki fogja pártját Györggyel szemben, a király érdemesnek tartja figyelmére és kegyére. Ezzel megvan a küzdelem lélektani alapja, erre már lehet építeni. Az adott meseanyagban tulajdonképpen csak a csehvel való viadal érdekes, de ez csak a kifejlet, végjelenet. Mi legyen a bonyodalom, a tulajdonképpeni mese? Mi lehetne más, mint Miklós bujdosása gyilkossága miatt (Ilosvainál is csak az)? A gyilkosság azonban, különösen ha kettős, rút gonosztett, ezt elfogadhatóvá kell tenni. Először is a két gyilkosságot (mely Ilosvai félreértése is lehet) egybe vonja össze s ezt az adott lélektani adatok alapján motiválja. Miklós bűnét enyhíteni kell s a felelősség terhét gonosz bátyjára hárítani, legalább részben. A bonyodalom kezdete csakis ez a gyilkosság lehet. Ezt kell elfogadhatóan exponálni. Mi mentheti a gyilkost? A nagy lelki felindulás; ezt pedig mi más okozhatná a legtermészetesebben, mint az ellenséges bátyának valami kíméletlensége, vagy haragra indító tette? A költő, talán Miklós említett „búsulásának” hatása alatt, a Laczfi-epizódban is talál előkészítő lelki motívumot, úgyhogy ezt választja elbeszélése kiinduló pontjául.
Íme készen van a történet eleje és vége, most csak a „bujdosás”-t, a történet közepét, kell mesévé alakítania. Ilosvai bika-epizódja, a száz arany s a titkon „éléssel” való táplálás szépen ide illenek, az ide nem illők (a király konyháján s a mészárosoknál végzett szolgálat) pedig önként elhullanak, hogy helyet adjanak a farkaskalandnak s a csárdai mulatozás jelentének, melyekkel az eléggé sovány mesét változatosabbá teszi.
Így áll elő Toldinak szerves egésszé kerekített meséje. Most még az Ilosvaiban jelzett jellemeket kell mélyítenie. Miklóst a bátyja elnyomja s paraszttá akarja nevelni, míg ő maga fényes lovag. Ennek az ellentétnek Miklósban elégedetlenséget kell ébresztenie s vágyat támasztania jobb és hozzá illőbb sors után. Ilosvainál is látjuk, hogy mindig vetélkedik a vitézekkel. A költő ezt az elégedetlenséget és vágyat, melyből a Györggyel és a sorssal való küzdelme keletkezik, a történet lelki alapjává teszi. Az anya szeretetét is elmélyíti nagy szeretetté a Mikós jószívűségéből kiindulva, valamint a saját maga fiúi szeretet élénk emlékeinek hatása alatt, hozzá alkotja a nagyon szerető fiú alakját. A jó és érzékeny szív párosulását a nagy testi erővel gyakran tapasztalhatta az életben s nem egy történetet olvashatott jószívű óriásokról, a romantikus költészet kedvelt alakjairól. György adott jellemét csak sötétebbre kellett árnyalnia. A királyt nem annyira a történelem alapján, mint inkább a nép felfogása szerint okosnak és igazságosnak rajzolja, ki pártfogásába veszi az üldözötteket. A száz aranyat Toldiné „hütös szolgájára” bízza. Ez vezeti Bence alakjára, melyre azért is szüksége van, hogy népies költeményének alakjai között legyen egy igazi magyar paraszt is.
Íme, így készülhetett Toldi. Ezzel a vizsgálattal kissé bepillanthattunk Arany műhelyébe és láthattuk, hogyan dolgozott remekén, hogyan fúrt, faragott, csiszolt az egyes részleteken ahogy illesztette őket össze. Hajlandók vagyunk ezek után azt hinni, hogy most már minden világos előttünk, hogy most már talán magunk is utána tudnék csinálni az egészet,pedig ez a hitünk csalódás. Ha az egyes részek elkészültét némileg elleshettük is, mikor előttünk az egész, újra tétovázó csodálattal tekintünk e remekre s be kell vallanunk, hogy alkotásának kulcsát mégsem a mi okoskodásunkban, hanem csak a költő lángeszében találhatjuk meg.
Az eddigi fejtegetésekből az minden esetre kiviláglik, hogy Arany ily tervszerűen és gonddal dolgozott, milyen művészettel tudta a kapott csekély és meglehetően értéktelen anyagot tökéletes művé alakítni. A szerkesztő, alaktó tehetség, amit már Toldy is kiemel, valóban egyik legerősebb oldala. Maga mondja egy Petőfinek írt levelében, hogy nála „főleg a kompozícióban van a poezis”. Az eddig mondottakból látjuk, hogy ezt az állítást Toldi a legfényesebben igazolja. Arany nem terv nélkül, vagy lírai fölhevüléssel fogott alkotásához, mint a magyar epikusok azelőtt (köztük Vörösmarty is), hanem egy epikai mű megteremtéséhez szükséges nyugalommal s azzal a törekvéssel, hogy egészet alkosson, alakot és tárgyat teljes összhangba hozva.
Az alábbiak jobban meg fogják világítani a kompozíció ez általános meghatározását. Toldi azért oly világos, könnyen érthető és élvezhető, mert Arany meg tudja határozni a világosságnak azt a értékét, mely éppen elég arra, hogy művét minden egyes részletében könnyen, minden fáradság nélkül megérthessük. Nem mond soha többet a kelleténél, ami untatna, sem kevesebbet, ami homályt szülne. Részletező figyelme mindent határozottan, biztos körvonalakkal állít képzeletünk elé, ezért vésődnek meséje és alakjai oly élénken és könnyen emlékezetünkbe. Mindent tökéletesen exponál. Példa erre a Miklós gyilkossága, melyet a Laczfival és seregével való találkozás, bátyjának durva gonoszsága, a szolganép gúnyolódása s végre a testi fájdalom készt elő és indokol művészi fokozatossággal. Az események közt szoros a kapcsolat. Egyik előzménye a másiknak, de egyszersmind oka is. Toldiban váratlan meglepetés nincsen, mely éppen váratlanságánál fogva kellemetlen szokott lenni a gondolkozva olvasóra, s ha van is meglepetés, nem látszik annak, mert a költő előkészít rá bennünket sokszor anélkül, hogy észrevennők. György viselkedését előkészíti az I. énekben róla mondottakkal, Miklós elhatározását (hogy katona lesz), előkészíti az I. és II. énekben, a farkasokkal való kalandját előkészíti egyes elejtett megjegyzéseivel a farkasokról, a király kegyelmét s kitüntetését a György s a király közt lefolyt párbeszéddel stb.
Nem kelt figyelmet vagy érdeklődést olyan dolog iránt, melynek valami jelentősége ne volna a többiekre nézve, fölöslegesen sohasem jellemez, hiába soha sincsen epizódja. Az epizódok (pl. találkozása Laczfival, a farkaskaland, a csárdai mulatság stb.) mindig kapcsolatosak a fő cselekménnyel s érte, nem ellene vannak. Végül, ami talán legfontosabb, a cselekmény mindig lelki motívumon gördül előre. Maga mondja Arany egy helyen, hogy „a kézzel-lábbal működést nem nevezzük költőileg cselekménynek”. Az ő alakjainak „kézzel-lábbal működését” valóban mindig lelki mozgató erők eredményezik. Ezeknek a mozgató erőknek pontos előtüntetése mindig a legfőbb gondja. Toldi hatalmas erőpróbáit például mindig lelki motívumokkal kapcsolja össze. A jellemzésnek azt a módját, hogy maga beszél alakjainak tulajdonságairól, vagy hogy másokkal jellemezteti őket (pl. Miklóst Bencével, Györgyöt a királlyal) , igen ritkán használja s majdnem mindig drámailag jellemez, vagyis úgy, hogy minden alak magamagát jellemzi szavaival és cselekedeteivel. Ebben rendkívül nagy művész s jellemrajzai mindig határozottak, természetesek s könnyedén vázoltak. Mint a jó festő, egy-két biztos vonással elénk állítja azt, amit akar s a máris találó rajzot finom részletmunkával teszi tökéletessé.
Legnagyobb gondot Miklós jellemének kidolgozására fordít s megragadó plaszticitással varázsolja elénk az óriási erejű, romlatlan fiút, kinek karja vas, szíve pedig merő szeretet és gyöngédség. Két nagy vonás az egész, de sok apró finom vonásból alkotva. Miklósnak „tétovázik keze a kilincsen”, nem mer benyitni anyjához, hogy meg ne ijessze s csak imént puszta kézzel élet-halál harcot vívott a dühös farkasokkal; a cseh vitézt megölvén, dicsősége tetőpontján megpillantja anyját s a királyról és mindenről megfeledkezve hozzá rohan, hogy megölelje. Íme csak két kis példa Arany finoman részletező ábrázolásmódjára. Gondja van arra is, hogy hősét mindenféle lelkiállapotban bemutassa: ábrándozva, sóvárogva, kitörő s elfojtott dühében, szégyentől és lelkifurdalástól gyötörve, komolyan tűnődve, csüggedten, mámoros örömtől elragadottan s elérzékenyülésében könnyezve.
A többi személyek közül György, Miklós gonosz ellenfele, emelkedik ki gyáva, durva, kapzsi, kétszínű, gonosz lelkével. Az érzékeny, kis urát fiaként szerető, bőbeszédű öreg jobbágy, Bence alakja van még részletező gonddal kidolgozva, a fiát imádó anya s Lajos, a bölcs és igazságos mesekirály, már igazán csak mellékalakok, de még mindig több vonással jellemezve. A többieknek művészi oekonomiával már csak egy-egy vonás jut s ez éppen elég. A világosságnak ez a kellő mértéke a jellemzésben: a fő alakok éles világításban, a többiek jelentőségükkel arányban mindinkább elmosódva.
Külön kell szólanunk a lelkiállapotok rajzáról. Arany itt három módot használ: magát a lelkiállapotot, hangulatot rajzolja különböző eszközökkel, vagy fiziológiai, testi jeleit, vagy egyesíti a kettőt. Az első módra példa Miklós tűnődése „az ő farkasáról” (V. ének), vagy lelkiállapotának rajza a IV. énekben. A másodikra példa Miklós szégyenének és bánatának fiziológiai rajza: karját elereszti, fejét és szemeit lefüggeszti s mintha forró-hideg lázból lábadt volna fel, tántorogva távozik. Még jellemzőbb példa erre György lelkiállapotának tisztán testi jelekkel való megérzékítése: elvörösödik, szeme elhomályosul s a szobrok táncolnak körülötte, hideg fut rajta végig, fázik és izzad is, arca elsápad. A harmadikra példa, bár itt a lelki oldal a fontosabbik, a IX. énekben Miklós tűnődése: a holdas éj és magánossága a búcsúzás holdas éjjelét juttatja eszébe, édesanyjáról az özvegyre röppen gondolatja s a neki tett fogadásra, elképzeli, hogy el fogják kergetni a bajvívó helyről mint rongyos csavargót, erről eszébe ötlik, hogy felvehetné az elesett fiúk fegyverzetét – az eszmetársuláson alapuló tökéletes gondolatsor –, ezen tűnődve lassan ballag, nagyokat sóhajt, meg-megáll, szemét a földre mereszti, mintha keresne valamit lába előtt: ez a lélekrajz fiziológiai oldala.
A leírásnak, a külsőségek megjelenítésének éppen oly nagy mestere, mint a jellemzésnek és lélekrajznak. Ebben is meg tudja tartani a helyes arányt, nem mondva sem többet, sem kevesebbet a kelleténél. Csak egy-két vonással rajzol, de ezek mindig jellemzők és a képzeletet élénken megindítók és foglalkoztatók. A csárdáról, hova Miklós mulatni megy, csak annyit mond, hogy szennyes is, rongyos is, odaillenék a Hortobágyra, hogy egy szomjú kútágas ácsorog előtte s hogy alacsony szemöldökfájába belevágja Miklós fejét a sötétben. A holdvilágos pesti utca leírásába csak a „fényes” holdvilágot, a fehérlő kéményeket s képe szétmered, mint egy „arany tepsi”. Csak néhány vonás s hangulatkeltőbb képeket ad, mintha száz adott vonásból állanának. Egy-két jelző, kép vagy hasonlat elég neki a leghangulatosabb leírásra, néha allegóriába szövi bele leírását, mint például a IV. énekbeli gyönyörű álom-allegóriába nádaséji hangulatát vagy személyesíti azt, amit le akar írni (az éj V-ik ének, a hajnal XI.), máskor realisztikusan részletez, pl. a nap perzselő sugaraiban fürdő alföldi puszta, vagy as Toldi-házbeli sütés-főzés leírásában, néha egészen a népi naivság szemüvegén át láttatja a dolgokat (a királyi sátor leírása XI. ének). A realisztikusan részletezők közé tartozik az öreg Bence alakjának s nádasbeli látogatásának mesteri rajza az elbeszélés természetes folyamába mintegy beleolvadva. Látjuk az öreg szolgát, amint görnyedezve kirakja tarisznyája tartalmát, amint könnyes szemmel s mozgó szájal nézi, hogyan eszik Miklós, aztán urára köszönti a bort s megtörli száját inge elejével, végül amint mindent szépen, parasztos lassúsággal, elrakosgat s tarisznyáját félvállra vetve, „lábát útnak egyengeti”. Megannyi megfesteni való genre-kép.
Aranynak, mint ezekből s már előbb a lelkiállapotok testi jeleinek jellemző feltüntetéséből láttuk, rendkívül éles szeme van miden lelki és testi, azaz személyén kívül eső jelenség megfigyelésében s ezeknek a legnagyobb realizmussal, az élethez leghívebben való utánzásában. E tekintetben egy költőnk sem mérkőzhetik vele s ez az egyik oka, hogy alkotásai oly igazaknak, oly tökéleteseknek s természeteseknek tűnnek fel. A naiv ember ezért hiszi, hogy ő is meg tudta volna írni Toldit. Leírásairól még csak azt jegyezzük meg, hogy sohasem magukért vannak, nem rínak ki az elbeszélésből, nem akarnak önálló kis egészek lenni, hanem legtöbbször a lelkiállapotok rajzát színezik, vagy másféle természetes kapcsolatban állnak a cselekvénnyel.
Az elbeszélés menete mindig élénk. Az első három énekben szinte drámai gyorsasággal emelkedik a gyilkosság jelenetéig, onnan kezdve meglassúdik s epizódokkal szélesedik ki, a végső két énekben ismét gyorsan siet a kifejlődés felé. Mindvégig kisebb vagy nagyobb hullámokat vetve (a hős lelkének hullámzásával párhuzamosan) siet előre, sohasem egyhangúan, sohasem tespedve. Az elbeszélés folyamatosságát nagyban előmozdítják a legegyszerűbb és legtermészetesebb átmenetek, melyekkel könnyedén, észrevétlenül, inden zökkenés nélkül tér át a mese újabb mozzanatára („Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad…” „Aztán ment az utczán”. „Repül a nehéz kő… stb.) Élénkíti az előadást a sok magán- és párbeszéd, melyek egy negyedrészét teszik a költeménynek; élénkítik továbbá a lírai közbevetések, melyek néhol hosszabbak (pl. a »Szép öcsém, miért állsz?«… »Állj meg Miklós!« »Mit jelent e hű-hó?«… kezdetűek), néhol rövid megjegyzések (pl. »nem tudom én azt kimondani«, »Jaj, most Toldi Györgyöt...«, »hogy egyik szavamat másikba ne öltem« »hallgassatok rá csak, azt is elbeszélem«), melyek kedves népies naivságot és közvetlenséget adnak az előadásnak.
Nyelve népiesség dolgában a János vitézét is felülmúlja. Alig akad a költeményben olyan szó vagy szólam, amelyet a nép ne használna, vagy használhatna. A népies nyelvre vonatkozólag maga mondja, hogy azt a költő nem találja késze a nép köznapi életében, legalábbis keresnie kell, válogatnia a kifejezéseket, ami sokszor nehezebb, mint a teremtés. Ő ezt a válogatást legnagyobb gonddal s a népnyelv legfinomabb árnyalatainak tökéletes ismeretével végzi, de nemcsak válogat a kész anyagból, hanem sokat újít is a szavakat szokatlan, maga alkotta kapcsolatba hozva (pl. lelkét szántogatja, füstölög magában, ember ez magáért, igazat lát, elfeküdt a nap, csókra kulcsolódik a szája). Újításai azonban megszokottaknak tetszenek, mert mindig bizonyos határok közt s a meglevő nyelvi fordulatok analógiájára alkotja őket. A népnyelv ez ismerete és öntudatos használata a magyar nyelv legnagyobb művészévé teszi Aranyt, ki tömérdek addig ismeretlen kinccsel gazdagította költői nyelvünket. A magyar nyelv népies árnyalatainak oly tömérdek változata és finomsága csak nála található. Toldinak népies nyelvébe itt-ott (főleg Ilosvai után, kitől egész sorokat sző bele költeményébe) egy-két régies szót is vegyít; ilyenek pl. öklelés, általút, marha (vagyon értelemben), búskodik, keserüli szolgáját. Nyelvének népiessége bizonyos korlátokat szab a költői kifejezésben. Hasonlatait, képeit és jelzőit a nép képzeletének köréből: a természet, az emberi és állati élet egyszerűbb jelenségei közül veszi.
Kép, kivált metafora aránylag kevés van a költeményben s ami van, egyszerű, népies nyelvbe illő, de legtöbbször, főleg a kapcsolatot tekintve, új is (lelkét szántogatja, belsejét fúrja és faragja, a szó szívébe nyilallott, ökle csontos buzogánya stb.). A képek legnagyobb része személyesítés, amelyet a népnyelv leginkább szeret. Jelzői közt is vannak szokottabbak, melyeket az egyszerű előadásmód parancsolt rá, de felesleges egy sincs. Mindegyik a maga helyén van, s mindegyik egy-egy jellemző vonást, színt tartalmaz Az egyszerűségnek sok ereje és sok bája nyilatkozik bennük A dühös Toldi vaskos lábnyomától messze reng a parlag, járása komor bikáé, tekintete barna éjfél s fúj, mint a sértett vadkan… Ha a jelzőket elhagyjuk, a kifejezés erejének nagy része elvész. Az édesanyjára gondoló Toldi „Addig-addig bámult a susogó nádra, nagy meleg könnycsepp ült szeme pillájára”. Íme a jelenetnek báját az egyszerű jelzők adják meg.
Bővebben szóltunk Toldiról, mert csak így tudjuk megérteni Arany föllépésének jelentőségét a magyar epika terén. Anélkül, hogy a mondottakból valamit ismételnénk, csak annyit jegyezünk meg, hogy mindaz, amit kiemelhetünk, mint Aranyra jellemző vonást, addig majdnem teljesen hiányzott epikánkból s csak az ő Toldija óta van.
Arany Toldijával egyszerre költészetének tetőpontja jut s a legnagyobb mesterek közé emelkedik, mert ő is, mint azok, egyszerű eszközökkel alkot tökéletes művet.
IV.
Jellemző Aranyra, hogy Toldi rendkívüli sikere nem szédíti el s ezután is olyan szerény s önmagának olyan szigorú kritikusa, mint annak előtte. „Toldi sem mindenütt tetszik nekem – írja Szilágyi Istvánnak –, az eleje igen nehézkes; sok helyett igen elszélesedik s néhol nagyon is alant jár… Így nagyon van okom félni még a jóakaró kritikától is.”. Ez a félelme, mint láttuk, fölöslegesnek bizonyult. Toldi elkészülte után már más terv foglalkoztatja. 1847. januárius végén azt kérdi Szilágyitól: „Hallotta-e ön a Rózsa és Ibolya meséjét? Le akarom írni népiesen”. Hamar el is készül a 93 versszakos, kilenc kis énekre osztott költemény s megjelenik Vahot Pesti Divatlap-jában megelőzve Toldit, úgyhogy ez az első nyomta Toldit, úgyhogy ez az első nyomtatásban megjelent nagyobb költeménye Aranynak. Ebben a „cselekvény gyorsaságára” törekedett mint maga mondja, s a mese valóban könnyeden, gyorsan gördül előre a szépen csengő alexandrin sorokban. Magának ebben az időben jobban tetszett Toldinál, de a Szépirodalmi Szemle más véleményen volt s röviden csak annyit mondott róla, hogy „ez gyöngébb műve lesz mindig”. Arany panaszkodott is, költeménye rossz fogadtatásáról s noha barátai buzdították népmesék költői feldolgozására, tanácsukat nem fogadta meg. Később már magának sem tetszett s összes költeményei közül kihagyta. Toldival természetesen nem szabad összehasonlítanunk, mert akkor mi is „gyengébb művének” fogjuk találni, hanem ha annak tekintjük, ami, ti. egy népmese költői feldolgozásának, akkor a maga nemében egészen sikerültnek kell tartanunk. Arany tökéletesen bele tud helyezkedni a paraszt mesemondó gondolatvilágába s a bájos kis tündérmesét annak kedves naivitásával s egyszerű, népies fordulatokban gazdag tősgyökeres magyar nyelvén mondja el a magyar népéletből vett vonásokkal élénkítve. A lakodalmas menet, a cigánykerekező és kolduló purdék, a mesekirály háza tája, mely tulajdonképpen egy falusi bíróé, a „vén magyar koldus”, ki süvegét még jobba fülére vonva s „félre nézve’ mondja:
Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,
Csak bemenni s bent az ajtófélre állni -
mind milyen találó s a magyar léleknek kedves vonások. Nagy kár, hogy nem fogadta meg Szilágyi tanácsát s nem dolgozott fel egy kötetre való népmesét ugyanígy. Talán ma ez volna Toldi mellett legolvasottabb verses könyve.
Arany sok mindenféle tervvel foglalkozik ebben az évben. Shakespeare-t szeretné lefordítani Szilágyival együtt, van egy jó, vígjátéknak való meséje, megpróbál népies novellát írni prózában Petőfi novellái mintájára, sokat foglalkozik egy népies nyelven írandó eposz tervével s megfordul fejében a vezérek kora, Dózsa György, Csák Máté s főleg Kinizsi története, mint alkalmas tárgyak, de mindebből semmi sem lesz Szilágyi István folytonosan buzdítja e tervek kivitelére s ha teheti, egyben-másban kezére is jár. Biztatja, hogy gyűjtsön népmeséket s népies versformákat, írjon a népiességről valamit, dolgozza át a Zrínyiászt nyelvbelileg, fordítsa Sophoklest. Arany az utóbbira vonatkozólag írja neki: „Erőnek erejével eredeti íróvá tesznek s a fordítás hátrább marad”.A Kisfaludy-Társaság februárius 6-iki gyűlése költői elbeszélésre tűzött ki pályázatot s tárgyul Széchy Máriát jelölte meg. Arany, kit Szilágyi is buzdított, kezdett a dologgal foglalkozni s tavasszal már a tárgy felfogásának módjával tisztában volt s igen örült felfogása eredeti és új voltának.
Szilágyival mindig szívesen levelezett s látogatásának is örült (július végén), mert hálásan ismerte el, hogy sokat köszönhet lelkes izgatásainak s tanácsainak, de viszonyuk csak két író viszonya, kiket közös mesterség köt össze s hiányzik belőle a baráti szív melege és őszintesége. Levelezésüket bizonyos tartózkodó feszesség jellemzi. A Petőfivel kötött új barátságból ez teljesen hiányzik. Kezdettől fogva a legmeghittebb barátok, pedig csak egymás lelkét ismerik műveikből. Petőfi második levelében már tegezi Aranyt, mert ő olyan ember, hogy amely házba bemegy, szereti magát „hanyatt vágni a ládán”. „Igaz, hogy ismernünk kell annak jellemét, kit barátunknak fogadunk – írja –, de hiszen, gondoltam, te az enyémet ismerheted munkáimból, valamint én kiismertem a tiedet Toldidból. Aki ily dicsőn festette a gyermeki szeretetet, annak magának is jó fiúnak kell vagy kellett lennie, s ki jó fiú, az nem lehet rossz ember, az szép, tiszta, nemes lélek. Ilyennek tartalak téged s ezért neveztelek mingyárt barátomnak”. Arany ezt válaszolja: „… téged éppen oly eredeti fiúnak képzellek, mint amily eredeti költő vagy; szíved jóságáról, lelked aether tisztaságáról addig is meg voltam győződve, míg azt példával nem bizonyítád irányomban. Csak használd, édesem, használd egész kényelmedet; ez a szív, ami csodás, tied, érzelmei rokonok a tieiddel: így nem félhetsz, hogy idegen leszesz benne”.
Arany életének harmadfél esztendejét Petőfi barátsága sugározza be. A két ellentétes lélek csodálatosan megérti egymást, viszonyuk mindvégig zavartalan. Aki ezt a viszonyt igazán ismerni akarja, olvassa el a két barát levelezését, melynél „kedvesebb” jelenséget Mikes levelein kívül nem találunk irodalmunkban. A kedvesség vonását főképpen a humor adja a leveleknek, melyek föltárják előttünk Arany és Petőfi lelkének ebbeli gazdagságát. A zárkózott Aranyra alig ismerünk rá bennük. Szíve önkéntelenül megnyílik, minden tervét, titkos gondolatát, aggodalmát és örömét közli barátjával, hol komolyan, hol tréfálkozva, de mindig őszintén és melegen. Június elsejétől (1847) tizedikéig Petőfi vendégük Szalontán, hova menyasszonyától jött. Kerényihez írt Uti leveleiben ezt írja többek közt erről a látogatásról: „Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú… ilyen koszorú övezi szívemet és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának”. Ezt a boldog hangulatát fejezi ki Mily szép a világ! c. költeménye. Ezt, valamint Sári néni, A csonka torony, Lennék én folyóvíz, A gólya s Arany Lacinak c. költeményeit Szalontán írta. A csonka torony rajza s Arany arcképe ugyanekkor készültek. Az utóbbi alá Arany ezt a versecskét írta:
Arczom vonásit ez ábrázolatban
Szemed, hiszem, hogy híven fölleli,
De úgy, ha a mit a festő hibázott
A költő azt utána képzeli.
Aranyéknak végtelenül jól esett Petőfi kedves látogatása. „Hogy gyakran visszaemlékezel azon egyszerűen töltött kilenc napra, kimondhatatlanul jól esik nekünk – írja Arany. – De hát mi, pajtás. Nincs egy kedves falatunk, melyet megennénk neved említése nélkül. Ha most itt volna Petőfi! Ha ehetnék belőle! Ezt így tette Petőfi, azt amúgy, ez kedves volt neki stb. stb., az mindig úgy megy. Be szeretnők, ha a mi fiunk volnál! Ha hozzánk járnál legalább – vakációra!”
Petőfi ebben az évben másodszor is meglátogatta Aranyékat október végén s több napot töltött náluk ifjú nejével együtt. Ez a látogatás viszonyukat még meghittebbé tette. Petőfi biztatására Arany még júniusban levelet ír Tompa Mihálynak, ki akkor bejei pap volt s ki siet válaszolni s barátjaként üdvözölni Aranyt június 14-én. Innen kezdődik tartós, őszinte barátságuk. Petőfi őt is a „népies iskolához” számítja s egy költői triumvirátust tervez, melyről már második levelében szól Aranynak: „Arany, Petőfi, Tompa, isten-krisztus-úgyse szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem”. Jókai, midőn az Életképek szerkesztését átveszi, Aranyt 1848-tól kezdve kizárólagos munkatársnak óhajtja megnyerni s tőle, valamint Tompától egy-egy, Petőfitől két verset akar hozni havonként, „hogy így szüntelen a közönség előtt álljon e három név”. Ez lett volna irodalmunkban a harmadik „triumvirátus”: az első Kazinczy pesti triásza, Horvát István, Szemere Pál és Vitkovics Mihály volt, a második Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferenc. A három triumvirátus így költészetünk fejlődésének három fokozatát képviselte volna. A harmadik azonban Petőfi és Tompa összezördülése miatt nem valósult meg. Tompa ugyanis, ki Vahot Pesti Divatlap-jának munkatársa volt, úgy mint Arany is 1847-ben, nem akart egészen az Életképek-hez csatlakozni. Tompa vonakodása rendkívül bántotta Petőfit, aki a szabadelvű fiatal írókat akarta egyesíteni, miután a „tízek társasága” nem kapott engedelmet új lap alapítására. Ez, a két költő között felmerült apróbb egyenetlenségek s Petőfi hevessége véget vetettek a köztük fennálló jó viszonynak. Arany mindenáron arra törekedett, hogy főleg Petőfit kibékítse s Tompa is szerette volna, ha a kölcsönös félreértéseket eloszlatván, újra helyreállították volna baráti összeköttetésüket, de minden törekvés hajótörést szenvedett Petőfi makacs hajthatatlanságán.
Említettük már, hogy a „népies” költészet, „népköltészet”, „nemzeti költészet” fogalmak használatában nagy zavar uralkodott ekkor s azt sejtjük Petőfi és Tompa egyes megjegyzéseiből, hogy még ő előttük sem voltak ezek egészen világosak. Arany az ő t jellemző alapossággal sokat gondolkozik a költészet új irányáról, a népiességről s mintegy önmagának akar számot adni vizsgálódásának eredményéről egy-két jól formulázott nyilatkozatban. Csak kettőt idézek közülük. Szilágyinak az Iliászról s Odysseiáról szólva ezt írja: „Nem egyebek ezek egyszerű – tejmézzel folyó, népi költeményeknél. Bennök van az egyszerűség és a költői fenséggel párosulva van s ha nem ez a népi költemény feladata, úgy nincs róla helyes fogalmam. Azt akartam mondani, hogy a népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép közt, s legyen egyszőrűvé velek, hanem az, hogy tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő. Ez lebegett előttem, midőn Toldit írtam, s ez úton haladok ezentúl is, ha lehet”. Szász Károlynak, ki akkor még fiatal kezdő volt, szintén ír erről válaszul hozzá intézett költeményére. Minden költő nem lehet tisztán népköltő, hanem kívánatos, hogy „a költészet ne legyen olyan, milyenné az a legújabb időben nemesült (?!) t. i. csak egynehány tudósnak, vagy ábrándozó holdvilág-egyéniségnek nagy bajjal megérthető, a nagy többségnek pedig teljesen élvezhetetlen, hanem legyen egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő s ennek virágaival ékes, - szóval döntessék el a közfal a népi és ma úgynevezett fennköltészet közt és legyen a költészet általános, nemzeti!… A költészet végcélja s tökélypontja… az, hogy magát egyszerű köntösben is képes legyen műészileg fejezni ki”. Íme, milyen világosan kitűzi a célt, melynek elérésére a magyar költőknek törekedniök kell! Ezzel egyszersmind a maga célját is megállapította s kijelölte a maga útját, melyen haladnia kell. Halad is rajta azzal a nyugodt öntudattal, hogy ez az egyedül helyes és igaz. A népies irány ellenségeinek apró csipkelődései bosszantják ugyan, de útjáról le nem térítik, éppen úgy, mint Petőfit.
Rózsa és Ibolyán ívül 1847-ben még egy népies költeményt írt, ez a Szent László füve népmonda, melynek tárgya az a csoda, hogy Szent László Isten parancsára ellövi nyilát s a nyíl „kopótyúja” alá szorult keresztfűben (Genriana crutiata) megtalálja a pestis orvosságát. Ezt a csodát Podhraczky Szent László királynak és viselt dolgainak históriája (1836) könyvében, sőt egyes botanikai munkákban (Beythe, Csapó József) is olvashatta. Kompozícióbeli ügyessége abban nyilatkozik, hogy a pestis dühöngését kapcsolatba hozza a kunok elleni harccal s Isten büntetésének tünteti fel a vérontásért, továbbá hogy összeköti egy pogánylázadással is. A nép t. i. vissza akar térni a régi pogányságra s László e csodával megerősíti egyszersmind keresztény hitében. A népies nyelven s krónikás egyszerűséggel elmondott csodás eseményt sok realisztikus vonással hozza közelebb korunkhoz s teszi mintegy hihetőbbé.
Lírai költeményekkel nemigen próbálkozik. A Petőfinek írt válaszon kívül csak egy igazi lírai költeményt írt ebben az évbe, melyben Toldijával nyert aranyait énekli meg humorosan. „Végtelenül ügyetlen vagyok a lírában – írja Petőfinek –, úgy érzem, mintha elveszne markomban a finom ujjakhoz alkotott líra. Aztán meg hol is vennék én lírai lelkesedést? Prózai életmódom szinte flegmatikussá tett, aprós bajaim és örömeim nem méltók megénekelni s bár családi életemben a boldogabbak közé számíthatom magamat, ez a boldogság mégsem olyan, hogy kitörő örömét versbe önteni, hanem csak olyan, hogy jóltevő melegét folytonosan érezni lehet. Hozzá még a líra valódi kora, 20-30 év, tőlem oda van; ifjú örömeim, keserveim reményeim nincsenek, szóval a szív szerepe jobbadán el van játssza, s a főre kerül az uraság. Én hát, édes öcsém, nem esetlenkedem a líra országában, hanem megyek azon az úton, melyen már egy pár lépést tennem sikerült, írok históriákat, rectius istoriákat ad ponyvám, miként Tinódi Lantos Sebestyén”.
Mindez igaz, de a lírában való „ügyetlenségének” fő oka az, hogy természetes s költői tehetségének alapsajátságai egyenesen epikussá predesztinálják. Epikus lett, mert szükségképpen azzá kellett lennie. A ballada formája már tetszik neki, mégpedig azé a néhány népballadáé, melyeket ismer. „Fejér László forma balladákban kellene próbát tennem – írja –, azok lapban is adhatók volnának és mégis elememben maradnék”. Petőfi buzdítja, hogy csak írjon balladákat, ő is írna, de nem érez tehetséget hozzá. Arany megpróbálkozik az ilyen rövid lyrico-epikai költeményekkel, ballada- és románfélékkel s ezek, úgy érzi, inkább a tehetségéhez valók s elég jól sikerülnek neki. Ilyenek a Varró leányok, A méh románca, Szőke Panni, A tudós macskája, melyeket még ebben az évbe ír. Mindenesetre jelentékeny kísérletek s későbbi ballada-remekeinek nem egy tulajdonsága feltűnik bennük. Ezeket a kisebb alkotásokat azonban nem tartja igen értékeseknek, vagy fontosaknak s két nagy művön dolgozik életének e legtermékenyebb esztendejében. Minden barátja és ismerőse „nagy” költemények írására sarkallja s maga is legszívesebben ír ilyeneket. Tudja, hogy van tehetsége hozzá, a kitartás és lelkesedés pedig még ekkor nem hagyja el. Már május 27-iki levelében említi Petőfinek, hogy még egy Toldit akar írni, Toldi estéjét s ezt neki szeretné ajánlani. Hozzá is kezd s augusztus végén két énekkel elkészül. „Cselekvénye igen lassú. Nagyszerű akar lenni, megjárom vele, ha elrontom”, - írja róla.
A Széchy Mária-pályázat, melyről már szólottunk, szintén foglalkoztatja. Eleinte pályázni akar; Petőfi és Tompa, kik szintén írnak a murányvári amazonról, nem pályáznak s így nem kell barátaival versenyeznie. Mindazáltal később ő is lemond róla, mert elkésik a nagy költeményét különben sem akarja „tizenkét aranyért bizonytalanra odavetni”. Elég gyorsan írja. Szeptember elején még hozzá sem kezdett, október végére már fele készen van, december 11-ére pedig egészen elkészül Murány ostroma (a pályázat határideje nov. 20-a volt). Két nap múlva már küldi Petőfinek, hogy szerezzen neki kiadót. Ezzel záródik le Arany fellépésének, íróvá lételének dicsőségben, munkában és reményekben gazdag esztendeje.
(folyatása következik)
Szinnyei Ferencz: Arany János - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből – Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1909.
